ahol szaúdi, katari, kínai, japán (s talán az Európából kitiltott orosz) egyesületekben a visszautasíthatatlan fizetési ajánlatokkal odacsábított brazil, argentin, nigériai, marokkói, horvát és holland spílerek játsszák hétről hétre a csúcsfocit. A most még európai topcsapatokat birtokló arab tulajdonosok idővel nagyobb fantáziát látnak a von haus aus huszonötmillió potenciális szurkolóval bíró Shanghai Portban, mint a háromszázezer lakosú Newcastle városának csapatában.
Igazából persze a hagyományos nemzeti klubok már rég nem képviselik az adott népességet. Megvett gladiátorok küzdenek egymással a helyi közönség szórakoztatására. A Chelsea, a Manchester City játékosai többnyire épp úgy nem angolok, ahogy a Realban alig van spanyol, a Milanban olasz, a Fradiban magyar. Az európai porondon pedig kazah, izraeli, azeri klubok gyűrik egymást, ebből a szaúdiak ki sem lógnának.
Eleinte gondunk lesz a nevekkel, de majd nézegetjük sokat a térképet. A pesti romkocsmákban pedig ölre mennek egymással az Al Shabab és az Al Ettifaq szerelmesei.
A katonai és politikai fölényt már a két világháború után elbukta Európa, az elmúlt évtizedekben a gazdaságit is. Kicsúszott a kezünkből a kereszténység (átkerült Latin-Amerikába és Afrikába); úgy általában a vallást pedig a földrészünkön átengedjük az iszlámnak. Ez lesz a futballal is: nem szivárványos karszalag és térdelés jellemzi majd a pályákat, hanem a kezdő sípszó után ima Mekka felé, ramadánkor könnyített edzések, a női focistáknak burka.
Nem biztos, hogy rosszabb lesz. Csak nagyon más.