A magyar néző számára különösen érdekes belekóstolni az amerikai ötvenes évek hisztérikus hangulatába. Sokan hajlamosak azt hinni, hogy a hidegháború másik oldalán virágzott a demokrácia és a jogállam. A kommunisták és általában a baloldal elleni boszorkányüldözés az Egyesült Államokban valóban nem jelentett gulágot, Recsket, tömeges kivégzéseket. De ott is voltak, akik börtönbe kerültek, nagyon sok művészt és értelmiségit eltiltottak hivatása gyakorlásától, többen – mint a filmben is megidézett Haakon Chevalier – külföldre emigráltak. Az egész ország és közvetve Nyugat-Európa légkörét is megfertőzte a hidegháborúval együtt járó gyanakvás, bizalmatlanság. A baloldaliak mellett a szakszervezeti aktivisták és a melegek is célkeresztbe kerültek, sok ezer homoszexuálist rúgtak ki az állami állásából szexuális perverzió vádjával.
A hidegháború kegyetlen logikája szerint mindenki gyanús, aki kételkedik abban, hogy a „mi” táborunk százegy százalékig a jó ügyet szolgálja. És még gyanúsabb, sőt kártékony, ha feltételezhető róla, hogy akárcsak fikarcnyi jót is feltételez a másik táborról, netán a megbékélést keresi vele. Mindez a mai magyar közéletből is ismerős, az oroszbarát és a háborúpárti címkéknek nagy keletje van a rágalmazások és vádaskodások piacán.
Az orosz-ukrán háborúra és a világrend átalakulására többféle magyarázatot lehet találni a baloldalon is. Az orosz invázió és a mögöttes amerikai nyomulás megítélésében lehetségesek a különböző árnyalatok. Egy dologban azonban érdemes lenne egyetértenünk. A hidegháború gonosz állapot, mert korlátozza, vagy éppen tiltja a szabad, kritikus gondolatot. Az Oppenheimer éppen azt bizonyítja be, hogy ez szükségszerűen így volt, bár a keletinél persze enyhébben, a hidegháború nyugati oldalán is. Minden okunk megvan azt hinni, hogy egy új hidegháború is fagyos hatással lenne a kritikusan gondolkodó baloldali, liberális emberekre.”