Bekeríthetik az ukrán hadsereg csapatait Donyeckben
Eljöhet az első valódi áttörés az oroszok számára.
Hideg van és sötét. A szirénák időről időre megszakítják a csendet. A karácsonyfák ugyan állnak, de tankcsapda van a tetejükön. A helyiek ebből merítenek erőt. Riportunk Lvivből!
Írta: Keczán Pál, a Legisly online jogsegélyszolgálat társalapítója
Nem először lépem át a magyar-ukrán határt a háború kitörése óta – az elmúlt időszakban több mint ezerkétszáz kárpátaljai magyar honfitársunknak nyújtottunk jogi segítséget.
Most azonban Kárpátalján kívüli területekre szólít a kötelesség. Lvivbe tartva december 28-án érkezem a záhonyi határátkelőhöz. A katonák jelzik, hogy gondosan át kívánják vizsgálni a csomagjaimat, ezért kiszállok az autómból, és alaposan körbenézek. Az Ukrajnából érkező kocsikban különböző korú nők ülnek a volánnál, férfi azonban sehol.
a „Kelet Bécseként” is emlegetett nyugat-ukrajnai nagyváros, Lviv – más néven Lemberg, magyarosan Ilyvó – felé.
A falvak házai közt csak minden tizedikben éghet egy-egy gyertya, az utcákon fejlámpával, mobillal világító emberek bandukolnak – kis híján elütök egyet, aki kivilágítatlanul jön szembe az úton. Dombokon fel s le haladok, a külvilágból a rossz minőségű úton kívül semmit nem érzékelek. Bár akadozva, de mobilneten tudok beszélni a kárpátaljai kollégáinkkal, akik örömmel jelzik: a Szenteste legnagyobb ajándéka az volt, hogy volt áram.
Hosszú idő után nagy fényességet látok a láthatáron: közelebb érve látom, hogy egy helyi templom van ilyen szépen kivilágítva, előtte jászol.
Lvivi este
Éjjel 1-kor érkezem Lviv belvárosába, ahol ebben az időszakban nincsen áram, az előre lefoglalt apartmanomban pedig se fűtés, se melegvíz nincs,
Az éjszaka közepén hét rakétából ötöt ugyan megsemmisít a légvédelem, de kettő szétrobbantja az elektromos infrastruktúra egyes központjait, így másnap – az ígéretek ellenére – egész nap se fűtés, se áram, így kénytelen vagyok másik szállást keresni. Csak olyan helyen lehet túlélni, ahol a gázzal minden rendben van.
Szívélyesen fogadnak Lvivben, hiszen olyan segítséget jöttem nyújtani, amelyre a helyieknek már sokszor energiája és kapacitása sincsen. Miután körbejárom a várost és megszerzem első benyomásaimat az itteni mindennapokról, egy másfél évszázados kávéházban kezdek el készülni a dolgaimra. Néhány perc után azonban behatol a légvédelmi szirénák zaja az Atlas nevű kávéház csiszolt ablakain. Amikor először hallottam, kirohantam, de már csak nekem emelkedett meg a pulzusom –
Este aztán újabb séta a teljesen sötét városban, ahol mégis él és pezseg minden. A megszámlálhatatlan vendéglátóhely – állítólag 1500 kávéház található a városban –, az élelmiszerüzletek, ékszerboltok és patikák előtt generátorok zakatolnak, az utcán az emberek alig hallják egymást.
De minden működik, minden él és minden menni akar a maga megszokott módján. Miközben járom a várost, a kivilágítatlan Nemzeti Operaház épülete előtt járok, ahol a teljes jövő évi műsorrend mellett áll egy felhívás: az előadások zavartalanul folytatódnak, azonban kérik a nézők megértését, a helyeket ugyanis csökkentett létszám mellett hirdetik meg,
Eszembe is jut a legenda, mely szerint amikor a II. világháború alatt a kultúra támogatását a brit parlament a hadi költségek támogatása miatt átmenetileg meg akarta szüntetni, Churchill így mondott ellent: „De akkor mégis miért harcolunk?”
Az Opera előtti téren – egyike a város fő tereinek – vaksötét, karácsonyi fények sehol. Csak a tér körül haladó autók lámpája világítja meg a város hatalmas karácsonyfáját, aminek a tetején egy elfordított keresztet, egy X-et látok. Közelebb sétálva észlelem, hogy egy szokatlan szerkezet van a fa tetején – egy közelben álló csoporttól tudom meg, hogy a köztereken felállított karácsonyfák tetején az alakzat idén egy tankcsapdát szimbolizál.
Karácsonyfa, tankcsapdával
Amikor másnap egy helyi tanárnővel és családjával beszélgetek – ők a háború első hónapjaiban nálunk laktak a kislányával –, elárulja, hogy számukra az ünnepek közül most nem is a karácsonynak van jelentősége.
aztán képeket továbbít a Bahmut városánál karácsonyi vacsorájukat fogyasztó katonákról – itt zajlanak jelenleg a leghevesebb harcok.
Közülük sokan már nem élnek, mondja. „De hát kitartunk és most nekünk, ukránoknak sokkal nagyobb jelentősége van az újévnek, mint a karácsonynak. Az újév reményteli, a karácsony egyébként is problémás.” Kissé értetlenkedek ezen, ezért aztán így folytatja: „Hagyományosan az ortodox karácsonyt január 7-én ünnepeljük mi ukránok, a fehéroroszok és az oroszok, miközben a világ ortodox vallási közösségének zöme december 25-én.”
2014 óta azonban egyre többen adtak hangot annak Ukrajnában, hogy nem akarnak együtt ünnepelni az oroszokkal és a fehéroroszokkal, mára pedig egy felmérés szerint – amely másfél millió ember véleményén alapul – az emberek 58,99%-a soha többet nem akar Oroszországgal egy napon karácsonyt ünnepelni, 25,48%-a maradna januárban, 12,59%-uk - az idősebbekre tekintettel - mindkét dátumot tartaná, 2,94% pedig egyáltalán nem ünnepelne semmit.
A tanárnő úgy folytatja: „Ki merem jelenteni, hogy nekünk most sokkal fontosabb az újév. Akkor ugyanis minden ukrán állampolgár elfogyasztja az ünnepi vacsoráját, felbont egy pezsgőt és ugyanazt fogja kívánni: a háború végét! Fel vagyunk készülve vízzel, élelemmel, feltöltöttük a házi akkumulátorokat, ha megszűnne az áram. Bár a szomszédból egy nagyon komoly rakétaoffenzívával kívántak nekünk boldog ünnepeket – ez volt az, ami miatt Lvivben sem volt áram –,
erősek vagyunk, a katonáink a fronton életük árán védik a hazánkat.
Tudod miért? Mert egy szabad ország szabad emberei vagyunk, és azt akarjuk, hogy így is maradjon”.