Ezerszer megoldhatta volna már Ukrajna a kisebbségi nyelvek ügyét

Múlt csütörtökön interjút adott a The Kyiv Independentnek Olha Sztefanisina, Ukrajna eurointegrációért felelős miniszterelnök-helyettese, melyben – talán Novák Katalin köztársasági elnök hétvégi ukrajnai útjától nem függetlenül, hiszen erről az ukrán fél korábban tudott – váratlanul barátságos megjegyzéseket tett Magyarországra.

A miniszterelnök-helyettes úgy fogalmazott, „Az egyik legmeglepőbb és legpozitívabb dolog, amit Magyarországról el tudok mondani, az, hogy Magyarország mindig támogatta Ukrajna európai integrációját”. Az ennek – és a NATO-csatlakozásnak is – magyar szemszögből útjában álló probléma, az ukrán nyelvtörvény kapcsán Sztefanisina úgy fogalmazott,

de „erre tudunk megoldást találni”. Elhangzott persze az obligát odaszúrás is, hiszen a politikus szerint „természetesen nem tudjuk kizárni, hogy ezt esetleg politikai eszközként használják” – mármint a magyarok.

Ez természetesen alaptalan gyanú, hiszen az események kronológiája és ok-okozati összefüggése teljesen egyértelmű: Magyarországnak soha nem volt problémája Ukrajna NATO- és EU-csatlakozásával, mindig is a magyar kisebbségre nézve súlyosan problémás nyelvtörvényt próbálta ezirányú nyomásgyakorlásával enyhíteni, ezt a feltételt azonban Ukrajna nem hajlandó teljesíteni, így a tárgyalások e téren befagytak. Magyarország az EU-s Ukrajna EU-csatlakozását ennek ellenére is támogatta idén. Az a miniszterelnök-helyettes szavaiban implicit állítás tehát, hogy Magyarország – nyilván orosz érdekből – csak ürügyet keresne az ukrán EU- és NATO-integráció blokkolására, nyilvánvalóan nem igaz.

Diszkriminatív ukrán törvények

Bár Sztefanisina ígérete biztató, némi szkepszisre ad okot, hogy Ukrajnának gyakorlatilag bármelyik pillanatban lett volna alkalma megoldani a kisebbségi nyelvek problémáját, sőt, a probléma fenn sem állna, ha az elmúlt évtizedben három teljesen indokolatlanul meghozott, súlyosan diszkriminatív törvénnyel

Az első, mint ismeretes, a 2017-es oktatási törvény volt, melynek 2020-ban dolgozták ki a részletszabályait – a részletszabályokban pedig már épp az ellentettje szerepel a 2017-es szövegben még biztosított jognak, mely szerint a magyar kisebbség óvodától egyetemig anyanyelvén tanulhat. Ez a törvény mindenféle jogalap nélkül négy kasztra osztja az Ukrajnában élő népeket. Az elsőosztályú állampolgárok az ukránok, akik első osztálytól érettségiig anyanyelvükön tanulhatnak. A másodosztályú állampolgárok az „őshonos népek”, azaz a gyakorlatban a krími tatárok, akik – az ukrán államnyelv alapos oktatása mellett – szintén első osztálytól érettségiig saját nyelvükön tanulhatnak.

A krími tatárok megkülönböztetése önmagában is jogilag semmilyen módon nem indokolható, kizárólag politikai megfontolásból született döntés (a krími tatárok a Krím egyetlen olyan népcsoportja, amely nem egyértelműen oroszpárti, a krími népszavazás idején Oroszország kifejezetten igyekezett is őket távol tartani az urnáktól), semmivel nem őshonosabbak ők, mint a kárpátaljai magyarok, a nyugat-ukrajnai lengyelek vagy a Csernyivci környéki románok. Ők azonban – mivel az EU valamely hivatalos nyelvét beszélik – harmadosztályú állampolgárok, akik csak 1-4. osztály között tanulhatnak anyanyelvükön, utána felmenő rendszerben (ötödikben 20, kilencedikben 40, tíz-tizenkettedikben 60 százalékos arányban) iskolai óráik egyre nagyobb részét ukránul kapják. Még ennél is rosszabbul járnak a negyedosztályú, nem EU-s nyelvet beszélő állampolgárok, azaz az oroszok és a belaruszok, akiknek már ötödiktől 80 százalékban ukránul kell tanulniuk.

E törvénynél rögtön ki lehetett volna küszöbölni az ukrán aggályokat akkor, ha egyszerűen a krími tatárokkal azonos jogokat kapott volna minden kisebbség –

Ehhez járult a 2019-es ukrán nyelvtörvény, pontosabban „az ukrán nyelv államnyelvi működésének biztosításáról” szóló 2019/2704-VIII. törvény, amely tovább szigorította a nyelvi szabályokat. E törvény értelmében Ukrajna minden állampolgára köteles B1-es szinten beszélni az ukrán nyelvet – ez egyébként méltányolható elvárás is, valamilyen módon tudnia kell beszélni egy beregszászi magyarnak egy lembergi ukránnal akkor is, ha egy odesszai orosz a harmadik partner. A törvény azonban itt nem áll meg: az ukrán nyelv ennél magasabb szintű ismeretére és állásának betöltése során használatára is köteles minden kormányzati tisztviselő, parlamenti képviselő, illetve az ezen tisztségekre pályázó jelöltek; minden állami alkalmazott; minden önkormányzat polgármester és helyettesei; minden jegybanki alkalmazott; minden rendőr és a hadsereg minden tisztje; minden ügyész, bíra, ügyvéd, közjegyző; minden oktatási vezető és tanár; minden egészségügyi alkalmazott állami és önkormányzati intézményekben; valamint minden állami és önkormányzati cég minden alkalmazottja.

Ezzel kapcsolatban az ukrán oldal folyamatosan csúsztat. Ljubov Nepop volt budapesti nagykövet a Partizánnak adott interjújában is kifejtette, hogy a törvény mindössze arra biztosít lehetőséget, hogy a közszolgáltatásokat mindenki, aki ezt akarja, ukránul vehesse igénybe, s ne kerülhessen abba a helyzetbe, hogy akarata ellenére oroszul kell beszélnie valamilyen közintézményben. Ez azonban nem igaz, a törvény kifejezetten büntethetővé teszi azt, ha a felsorolt személyek munkájuk során nem ukránul beszélnek. Teljesen mindegy, hogy egy odesszai oroszajkú rendőr beszél-e egy helyi orosszal, vagy egy munkácsi magyar orvos egy magyar beteggel, ha nem ukránul beszél, büntethető.

Ukrajna nyelvi helyzete

Ennek alapján idén ősszel – nyilván a logikus okokból fokozódó oroszellenesség következtében – Tarasz Kremeny nyelvvédelmi biztos ki is osztotta az első büntetéseket: először októberben a Nemzeti Repülőmérnöki Egyetem egy docense kapott ki azért, mert nem ukránul adott elő, majd nemrég a harkivi polgármester, Igor Tyerehov kapott büntetést, mert az országos tévében oroszul beszélt, illetve a közösségi médiában oroszul vitte az oldalait.

A 80 százalékban oroszajkú nagyváros vezetője az esettel kapcsolatban másnap a tévében nyilatkozott, szándéka szerint ukránul – de mondandója ukrán és orosz szavak sajátos elegyében hangzott el. Ez rávilágít a nyelvtörvény legfőbb problémájára: nem csak arról van szó, hogy az Ukrajna lakosságának jelentékeny részét kitevő orosz kisebbség, illetve az ukrán identitású, de orosz anyanyelvű állampolgárok, vagy épp a kárpátaljai magyarok nyelvi szabadsága súlyosan sérül – de arról is, hogy az ukrán nyelvtörvény nincs tekintettel a Szovjetunió szinte minden volt tagállamában megfigyelhető, teljesen mindennapi jelenségre, amit a nyelvtudomány kreol nyelvek, illetve kódváltás (code-switching) vagy kódkeverés (code-mixing) néven emleget. 

A jelenség lényege annyi, hogy mivel ezen országok nem homogén nemzetállamok, lakosaik milliói olyan kettős nyelvi szocializációban nőnek fel, amely nem két egymástól különváló nyelv ismeretével ruházza fel őket, hanem

Hogy melyik nyelveket és milyen szabályok mentén, az egyrészt földrajzilag meghatározott (annak a nyelvnek, amit a kárpátaljaiak ukránnak gondolnak, meglehetősen kevés köze van a standardizált ukránhoz, vagy ahhoz, amit Volhíniában beszélnek), másrészt személyenként változó és teljesen esetleges. Az ukrán-orosz kevert nyelv, a szurzsik jelenthet szinte teljesen orosz beszédet ukrános kiejtéssel, orosz főnevek közé ékelt ukrán névmásokat és kötőszavakat, esetleg téma függvényében változóan használt ukrán vagy orosz szókincset. És – mint az Tyerehov tévés felszólalása esetében is látszott – a szurzsik bizony sok ukrán számára az a nyelv, amit anyanyelvüknek, vagy éppen ukránnak gondolnak. Ezeknek az embereknek nem lehet előírni, hogy harminc-hatvan éves fejjel tanulják szépen meg az irodalmi ukránt, és nem ehhez szokott környezetükben beszéljék azt.

Pontosabban elő lehet, de az ilyet etnohomogenizáló nacionalizmusnak hívják, amely a kisebbségek és különbözőségek eltüntetésével próbál homogén nemzetállamot teremteni. Az ilyesminek pedig semmi helye a kisebbségek tiszteletére és a nyelvi, vallási, kulturális szabadságra épülő nyugati szövetségi rendszerben. 

Nyitókép: MTI/EPA pool