Golyózáporban is tudósítanak, ha kell – ők az orosz katonai bloggerek

Írta: Somkuti Bálint biztonságpolitikai szakértő, hadtörténész

Sajnos tényként kell kezelnünk, hogy véleménybuborékokban élünk. Ráadásul egy olyan világban, ahol szinte semmit sem tudunk, semmit sem tudhatunk az életünkben egyre nagyobb helyet elfoglaló virtuális világ hátországában zajló folyamatokról.

Egy barátom kezdett el nyaggatni az ukrán háború kirobbanása után néhány hónappal, hogy csatlakozzak a Telegramhoz. Amikor ugyanis egyértelművé vált, hogy még az olyan – magukat elfogulatlannak és függetlennek feltüntető – elemzők is, mint Tom Cooper, kritika nélkül a háború nyugati, sőt ukrán narratíváját követik, a hozzám hasonlóan kizárólag nyílt forrásokra támaszkodó elemzőknek új információforrásokra lett szükségük. Itt jegyzem meg: maga a folyamat is megérne egy mélyebb elemzést, hogyan vált a nyíltságára és pluralitására valaha oly büszke nyugat az ellenvéleményeket egy frissen született monoteista vallás buzgalmával irtó radikális véleménydiktatúrává.

Fentiektől függetlenül azonban az igény valós volt a háború egyik oldalának megismerése mellett az ott megszerzett hírek ellenőrzésére, szakszóval „visszametszésére”.

A hírek szerint az orosz Facebook, azaz a VKontakte hányatott sorsú alkotói által létrehozott Telegram applikáció meghatározó szerepet tölt be a keleti szláv országok (Oroszország, Belarusz, sőt Ukrajna!), egyes közel-keleti államok, mint például Jordánia, vagy meglepő módon Etiópia lakosságának életében. Ki tudja, milyen okokból ezekben az országokban nem az Instagram vagy a TikTok terjedt el, hanem a Telegram üzenetküldő szolgáltatás, és a WhatsApphoz vagy a Viberhez hasonló alkalmazáson, kisebb-nagyobb csatornákon élénk információcsere folyik.

És ami a már említett hátországot illeti: hivatalosan az erőszakkal orosz állami kézbe került VKontakte alkotói hozták létre ezt az applikációt az Oroszországból történt elmenekülésük után, de élek a gyanúperrel, hogy ez a történet nem olyan szép kerek, mint amilyennek távolról tűnik.

Egy szó, mint száz: a Telegramon megismerhető világ drasztikusan eltér a nyugati világban használt, hasonló közösségi médiában bemutatottól. A háborúval foglalkozó, itt-ott már lehivatkozott nagy csatornák mellett az ISW vonatkozó cikke szerint több mint ötszázan írnak az orosz-ukrán háborúról.

Nyilván egy zajló háborúban mindenki a saját oldala számára kedvező narratívát igyekszik támogatni, ez alól az orosz nyelvű csatornák sem igazán kivételek. Zárójelben jegyzem meg, hogy aki követi a II. világháborús Facebook-csoportokat az láthatja, hogy az az összecsapás is tart még mindig. Sőt, vicces módon a valamikori szövetségesek egymást is aprítják. Csatahajós barátomat, aki mint a beceneve is mutatja, ért „valamicskét” a területhez, egy angol csatahajós csoportból tiltották ki, amikor tételesen bebizonyította, hogy egy II. világháborús amerikai hadihajó valamilyen szempontból egyértelműen jobb volt, mint angol kortársa. E sorok íróját pedig egy általános hadihajós csoportból csapták ki, mert felhívta a figyelmet egy német eszköz nevének helytelen angol fordítására, amely tévedés megkérdőjelezte az esemény „hivatalos” történetét.

Visszatérve az angolul milbloggernek (military blogger), oroszul vojenkornak (vojennij korreszpongyent, haditudósító) nevezett alkotókra: működésük igen érdekes több szempontból is. Egyértelmű okokból ezek a harcoló alakulatokkal sokszor közvetlen kapcsolatban álló online újságírók

Ami viszont határozottan figyelemreméltó, hogy ezekre alapozva konkrét, direkt és hitelesnek tűnő képet festenek az orosz katonai helyzetről, elsősorban a szárazföldi csapatok működéséről, illetve hiányosságaikról. Amíg ukrán részről elvétve kerül a szélesebb közönség elé telefonnal készített, vágatlan felvétel, addig ezeken a Telegram-csatornákon a háború legdurvább mindennapjairól is képet kaphatunk, sokszor olyan részletekbe menően, amelyek még ott is 21-es karikát kapnak. Természetesen a legtöbb esetben a pontos helyszín és az alakulat, a szereplők neve biztonsági okokból nem kerül nyilvánosságra, azonban a felvételen látható eseményekből kirajzolódik egyfajta minta.

Vladlen Tatarsky katonai blogger kritizálja a helyszínen a könnyű célpontként álldogáló orosz erőket

Ami különösen érdekes, hogy az Oroszországban tapasztalható, az online és a nyomtatott sajtóban egyaránt tetten érhető cenzúra ellenére

Sőt maga Putyin elnök vette őket védelmébe egy alkalommal. Ez azért is figyelemreméltó, mert a többé-kevésbé anonim milbloggerek közül néhányan nemcsak a háború menetét, hanem az azt irányító vezetést, ideértve az elnököt is nyíltan kritizálják, amelyre az orosz sajtó más részében nem nagyon találni példát. Ez azért is fontos, mert úgy a hírek, mind a ráadott reakciók valószínűvé teszik, hogy az Ukrajna és a Nyugat által ambicionált végkifejlet, azaz Putyin elnök bukása nem a háború végéhez és orosz vereséghez vezetne, hanem egy nacionalista fordulathoz, amelynek a következményei beláthatatlanok.

Az orosz milbloggerek további szempontokból is érdekesek. Egy részük kifejezetten fronttudósítóként, angol kifejezéssel „embedded journalistként” működik, ami azt jelenti, hogy a harcoló alakulatok kíséretében részt vesznek mindennapi életükben. Ezek a jellemzően 2014 óta Luhanszkban és Donyeckben működő riporterek a Telegram mellett a YouTube orosz párján, a RuTube-on teszik közzé anyagaikat, amelyek sokszor bizony sem az orosz védelmi minisztériummal, sem a Kremllel nem bánnak kesztyűs kézzel.

Fentiek miatt nem túlzás összetettnek nevezni a hatalom és a vojenkorok kapcsolatát, amelyet tovább színesít az a tény, hogy a legismertebb ilyen csatorna a Magyarországon is előszeretettel hivatkozott Rybar (a.m. horgász, halász) üzemeltetője korábban az orosz védelmi minisztérium sajtóosztályán dolgozott. Ezek a csatornák azonban legalább részben közösségi finanszírozásúak, amelyet a hírek folyamát megszakító adományokról szóló bejegyzések is alátámasztanak. „Természetesen” vannak hivatalos milbloggerek is, ilyen például a Komszomolszkaja Pravda haditudósítójából hivatalos személlyé előlépett Alexander Koc.

Kifejezetten izgalmas képet mutat az orosz vezetés és a többi hatalmi centrum közötti küzdelemről az a hír, amely október közepén járta be a sajtót. Eszerint ugyanazon törvény alapján, amelyre hivatkozva az orosz televízióban háborúellenes feliratot feltartó Marina Ovszjannikova ellen eljárás indult,

Vélemények szerint maga Putyin elnök állította le a folyamatot, sőt egy nyilatkozatában a hivatalos hadijelentések átláthatóságát és pontosságát pellengérezte ki.

Fentiek kapcsán két dolog jut a szerző eszébe. Az egyik az, hogy az előbbiek jól mutatják az orosz rendszer törésvonalait, amely a nyugaton elterjedt közvélekedéssel szemben korántsem olyan monolitikus és abszolút, mint amilyennek beállítják. Az, hogy Putyin elnök ilyen jelentős szerepet tulajdonít a közvélemény minél szélesebb körű támogatásának, jól mutatja a rendszer jellegzetességeit és korlátait.

A másik az, hogy Mao Ce-tung is sikerrel alkalmazta a mégoly korlátozott közvéleményt is a túl erőssé vált szereplők ellenében (például a kulturális forradalomban), de ugyanezt láthatjuk egyébként az USA-ban is, amikor a CIA vagy a Pentagon a sajtóban üzen a politikának, azaz azon keresztül érvényesíti az akaratát.

Érdemes megemlíteni végül az egyértelműen legnagyobb táborral rendelkező vojenkort, akinek szavait több mint hárommillióan követik. Ő nem más, mint Ramzan Kadirov csecsen vezető. A többi milbloggeréhez sokban hasonlító csatornáján rendszeresen oszt meg videókat összecsapásokról, sőt

Emellett persze gátlástalanul reklámozza a csecsen alakulatok harci erényeit is.

Nyitóképen: Kotenok Z orosz katonai blogger (forrás: képernyőmentés)