Nagy a versenyfutás a világverő ukrajnai termőföldért – elég bonyolultan alakultak a földügyek a Szovjetunió szétesése óta. Körképünk.
Kohán Mátyás írása a Mandiner hetilapban
Keleti határunktól pár száz kilométerre cseppet sem filozófiai síkon folyik a harc azon, hogy kié is Ukrajna – de ez a harc ezernyi puhább eszközzel már évtizedek óta tart. Az ukrán föld birtoklásának kérdése most nagy nyilvánosságot kapott itthon és a nemzetközi sajtóban is: sok izgalmas dolog történik ezekben az években.
Kezdjük az alapoktól:
óriási földterülettel rendelkezik, a 42 millió hektárból becslések szerint 30 millió hektárnyi a világ legjobbjának számító feketeföld, azaz csernozjom – ez annyi, mint az EU összes termőföldjének az egyharmada. Ezen 64 millió tonna gabona terem évente békeidőben: Ukrajnában az export 40, a bruttó hazai össztermék 8, a foglalkoztatás 17 százalékát az agrárium adja.
Ezt a mérhetetlen földvagyont a szovjet időben az állami termelőszövetkezetek kezelték. Az identitásában és politikai meggyőződésében rendkívül töredezett Ukrajna a Szovjetunió felbomlása után a gazdasági fejlődés egy egészen különleges válfaján ment keresztül.
s innentől kezdve ezen oligarchák és pártjaik kegyeiért küzdöttek mind az oroszok, mind az Ukrajna iránt újdonsült érdeklődést mutató Nyugat. Ez volt a rendszerváltozás utáni ukrán politika alapvető hajtóereje, amely megelőzött mindenféle geopolitikai vagy elvi megfontolást.
A földektől azonban eleddig – jogilag legalábbis mindenképpen – sikerült távol tartani az oligarchákat: 2001-ben teljes körű földeladási moratórium lépett életbe a földek 96 százalékára, mintegy 41 millió hektárra. Ennek 68 százalékát, szűk 28 millió hektárt mintegy hétmillió magánszemély birtokolt. Az ő földvagyonuk, hacsak nem tudtak vagy akartak maguk gazdálkodni, pénzzé nem tehető vagyon volt, ami jelentős mértékben leverte a földbérleti díjakat is. És azt is sikerült elérni, hogy se a tőkeerős oligarchák, se a külföld ne csapjon le azonnal fityingekért az ukrán földre.
Mivel azonban Ukrajnáról van szó, a földeladási moratóriumot természetesen ott kerülték meg, ahol csak lehet – így mára átláthatatlan viszonyok alakultak ki,
A kiskapuk legnagyobbika természetesen a bérlés volt: egy 49 évre szóló lízingszerződéssel egy külföldi cég is gyakorlatilag messze a piaci ár alatt úgy használhatja a földet, mintha megvette volna. Aztán ott vannak az oligarchák – hogy, hogy nem – óriási területek felett diszponáló mezőgazdasági cégei, az úgynevezett agroholdingok, amelyek némelyike tőzsdén jegyzett vállalat, így bármikor szerezhet benne tulajdont olyasvalaki is, aki amúgy földet nem vehetne. Feloldották a termőföld újrabesorolásának tilalmát, így a területek átminősíttetésével mindenféle mennyiségi korlát kijátszható.
Kiváló kiskaput jelent az is, hogy Ukrajnában termőföldet hivatalosan ugyan nem, de település belterületén fekvő telket nyugodtan vásárolhatott külföldi, és időnként különös birtokok tudtak belterületi telekké minősülni. Valamint
és Ukrajnában ez is előfordult – Denisz Smihal miniszterelnök maga vallotta be 2020 novemberében, hogy 5 millió hektár állami földet, az ország területének 8 százalékát sikerült „illegálisan privatizálni”.
Ukrajnában politikai szinten 2014-ben – eltekintve a Krímtől és a Donbasz azon területeitől, amelyeket Oroszország háborús úton fizikailag is kivont Kijev fennhatósága alól – egyértelmű győzelmet aratott a Nyugat, s az ország gazdasági értelemben is elkezdett csatlakozni ehhez a világhoz. Áramlott a nyugati fegyver, hadisegély, és megjelent az atlanti civilizáció gyenge láncszemeinek klasszikus fejlődési útvonala: IMF-es és világbanki hitelek a minél jelentősebb piacliberalizáló reformokért cserébe. Ukrajna esetében
az amerikai külügy, a Világbank, a Nemzetközi Valutaalap és az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank részéről – sőt 2018-ban az Emberi Jogok Európai Bírósága is elítélte Ukrajnát a moratórium miatt.
A nagy nyugati pénzintézetek érvei szerint a földliberalizációra az agrárium termelékenységének növelése érdekében van szükség, hiszen ha a kisbirtokosokat nagybirtokosok váltják, 30 százalékos termelékenységnövekedés következhet be az agrárszektorban, ami öt éven belül 4,4, tíz éven belül 12,5 százalékkal dobhatja meg a bruttó hazai összterméket. Legalábbis ezekkel a számokkal érvelt a 2013-ban „vidéki földtulajdoni és kataszterfejlesztési projektre” 89 millió dollárt, majd 2019-ben „a mezőgazdasági piac újrastrukturálására és állami földaukciókra” 200 millió dollárt adó Világbank. E hitel odaítélése után
Nem hazudott: 2020 márciusában, amikor gazdasági értelemben a legkeményebben beütött a világon a pandémia, és Ukrajna felszínen maradásához 5 milliárd dolláros IMF-hitelcsomagra volt szükség, Zelenszkijék a valutaalap nyomására átverték a parlamenten a földvásárlási moratórium eltörlését, pedig a Rating Group 2019. októberi felmérése szerint a lakosság 73 százaléka ellenezte, 81 százaléka pedig egyáltalán nem adna el földet külföldieknek. Bár a kormány – talán nem véletlenül – a szervezett tiltakozást ellehetetlenítő lezárások közepén nyújtotta be a törvényjavaslatot, gazdák, mezőgazdasági munkások, tudósok, pártok közösen kezdtek tiltakozni ellene, az ellenzék pedig a parlamentben obstruált: módosítók ezreinek benyújtásával blokkolta a törvényt, és népszavazásra akarta bocsátani.
Amit végül el tudtak érni, az a törvényjavaslat jelentős mértékű felvizezése volt. A 2021 júliusában életbe lépő első fázisban a földek eladhatók lettek, és minden ukrán állampolgár vásárolhat maximum 100 hektárt – bár ez szigorú szabálynak tűnik, a strómanokon keresztüli földvásárlás így is lehetségessé válik. 2024 januárjától, a második fázisban aztán megnyílik a földvásárlás lehetősége az ukrajnai tulajdonossal bíró jogi személyek előtt is, a limit pedig 10 ezer hektár – az eredeti törvényjavaslat 20 ezerről szólt.
ezt a tiltást csak országos népszavazás oldhatja fel a törvény szerint, melynek időpontja nincs kitűzve.
A jogi helyzet tehát az, hogy ukrán termőföld egyáltalán nem lehet külföldiek tulajdonában, egyetlen négyzetcentiméter sem. A valós helyzet azonban ennél jóval komplikáltabb – lásd keretes írásunkat Ukrajna legnagyobb agrárcégeiről.
Ha egyszerű választ keresünk arra a kérdésre, hogy kié Ukrajna földje, akkor azt mondhatjuk, hogy
Mindez persze messze nem jelenti azt, hogy az amerikai cégek semmit ne tennének az ukrán agrobizniszben – a nagy agroholdingokban például minden további nélkül vásárolhatnak részesedést, mint azt a Cargill 2014-ben az Ukrlandfarming egy 5 százalékos részvénypakkjával meg is tette. A Cargill egyébként röviddel a Szovjetunió felbomlása után megjelent Ukrajnában, és ellátja az országot gyomirtóval, maggal, műtrágyával, táppal, gabonaraktárt és két kikötőterminált is üzemeltet. Így az ő esetükben – hasonlóan a mikolajivi kikötőbe 30 millió dollárt fektető Bungehoz – például joggal vetődik fel a kérdés, hogy amikor az Egyesült Államok fegyvereket küld az ukrán tengerpart védelmére, nem a befektetéseit védi-e.
A Bayer által 2018-ban felvásárolt Monsanto 1992 óta működött Ukrajnában, vegyipari termékekkel és magokkal kereskedett, szintén 2014-ben bővítette vetőmaggyárát 140 millió dollárért, és valamelyest abban is lehetett szerepe, hogy az Ukrajnából a génmódosítást tiltó Európába irányuló szójaexportnak az amerikai mezőgazdasági minisztérium szerint 65 százaléka illegálisan génmódosított. És ott van a DuPont, amely véletlenül szintén 2014-re készült el a vetőmaggyár-bővítéssel. Így ha földtulajdonban még jó ideig illegális is, az ukrán agrárbiznisz egészében jelentős és elterjedt amerikai tulajdon van.
A legnagyobb agrárcégek Ukrajnában
Világszerte idézte a média a nemzetközi földpiaci helyzettel foglalkozó Oakland Institute 2014-es elemzését, mely szerint ekkorra 2,8 millió hektár ukrajnai termőföld kerülhetett tíz multinacionális agrárcég kezébe. Az Oakland Institute ezt a számot a Land Matrix nevű, szintén nemzetközi, a földeladásokat és -bérbeadásokat követő szakportál adataiból dolgozva közölte. Ezek a „multinacionális agrárcégek” túlnyomó többsége csak annyiban multinacionális, hogy ukrán tulajdonosaik adóparadicsomok segítségével kerülik meg a közterhek befizetését – az pedig, hogy az ukrán oligarchák aktuálisan kihez vannak bekötve, gyakorlatilag kideríthetetlen újságírói eszközökkel. Ukrajna első számú agrárszakportálja, a Latifundist minden évben összeállítja a legnagyobb „földbankkal” rendelkező, azaz de facto, akármilyen jogi konstrukcióban a legnagyobb területen gazdálkodó vállalatok százas listáját. Az adatokból kiderül, hogy a 100 ezer hektárnál nagyobb területtel bíró legnagyobb tizenhárom cég közül – melyek összesen szűk 3 millió hektár felett diszponálnak – mindössze három mondható valóban külföldinek: a negyedik helyen álló, 300 ezer hektáros, az amerikai NCH Capital tőkealap által birtokolt Agroproszperisz, a hatodik, 195 ezer hektáros, szaúdi királyi tulajdonban álló Continental Farmers Group, illetve a tizenharmadik, 110 ezer hektáros, a francia SAS Investcompagnie tőkealap tulajdonolta A-Grain.
Az összes többi cég ukrán „üzletembereké”, akiket többségében oligarchaként is besorolhatunk. A legtöbb föld, 506 ezer hektár felett a világ legnagyobb napraforgóolaj-exportőre, a Kernel diszponál; bár a cég névleg luxemburgi, tulajdonosa, Andrij Verevszkij oroszpárti ukrán oligarcha, korábban a Viktor Janukovics-féle Régiók Pártjának parlamenti képviselője volt. A második Eurázsia legnagyobb tojástermelője, a 460 ezer hektáros Ukrlandfarming, melynek tulajdonosa, Oleh Bahmatjuk szintén politikaközeli oligarcha, az ivano-frankivszki önkormányzat képviselője – a cég pedig Ciprusra van bejegyezve. Akárcsak a bronzérmes, 370 ezer hektáros Mironivszkij Hliboprodukt, melynek tulajdonosa, Jurij Koszjuk szintén oligarcha, korábban Petro Porosenko elnök hivatalának helyettes vezetője, majd tanácsadója volt; ettől valószínűleg nem független az, hogy a kormány 2018-as, 6 milliárd hrivnyás agrártámogatási keretéből ők egyedül 30 százalékot kaptak.
Az ötödik, a 220 ezer hektáros Astarta, Ukrajna legnagyobb cukortermelője névleg szintén multinacionális, hiszen Hollandiában van bejegyezve, de alapító-tulajdonosa, Viktor Ivancsik ukrán. A hetedik, a 160 ezer hektáros Epicentr Agro szintén ukrán agroholding a Hereha házaspárral az élen; Hereháék üzleti tevékenységük mellett parlamenti, illetve kijevi önkormányzati képviselők. Szintén ukrán házaspáré a 150 ezer hektáros nyolcadik ASZT. Viktor Janukovics két régi párttársa, Rinat Ahmetov és Vadim Novinszkij birtokolja a kilencedik, 127 ezer hektáros HarvEastet. A tizedik IMC 120 ezer hektárával Olekszandr Petrov üzletemberé. A tizenegyedik, ugyanekkora Ukrprominvest-Agro magáé Petro Porosenko exelnöké. A 110 ezer hektáros, tizenkettedik Agroton vezetője, Jurij Zsuravlov pedig szintén Régiók Pártja-tag volt.
Nyitókép: Shutterstock
Tarr Zoltán és a Tisza Párt közben teljesen megadta magát Zelenszkijnek: át akarják alakítani a mezőgazdasági támogatások rendszerét, mert felesleges Ukrajnával versenyeznie a magyar mezőgazdaságnak.
A volt tábornok gyakorlatilag azonnal visszahozná a sorkötelezettséget.
Tarr szerint mivel „Ukrajna ezerszer jobban csinálja, felesleges Ukrajnával versenyezni”, így át kell alakítani a mezőgazdasági támogatások rendszerét.
Nem áll jól Ukrajna szénája.
Lassan a brüsszeli országjelentések összes ajánlása megjelenik a lépten-nyomon szivárgó Tisza programjában.
Brüsszel a jelenlegi tagállamokkal – így hazánkkal – szemben tisztességtelen és demokráciaellenes módon akarja elérni a célját.
Mondjon itthon bárki bármit, az Csehországban nehezebb és nem könnyebb lett az elmúlt négy év brüsszelita kormányzása alatt, és jól látszik, hogy a csehek ezért be fogják nyújtani a számlát.
A párt egészségügyi miniszterjelöltje nem mondott semmi érdemit a baloldali elemző szerint, a transzparenciának is búcsút mondtak.
