Mi mozgatja Kína külpolitikáját?

Nancy Pelosi 2022. augusztus 2-án történelmet írt: az amerikai képviselőház demokrata párti nagyasszonya az amerikai légierő Boeing 737-es repülőgépének fedélzetén a tajvani főváros, Tajpej repülőterére érkezett. A gép útját több százezren követték a Flightradar24 nevű internetes oldalon, ahol a repülők haladását lehet nézegetni a világ minden táján – olyan sokan, hogy ezzel Pelosinak sikerült rekordot döntenie az oldalon. A foglalkozás e tekintetben máris elérte a célját, hiszen az amerikai demokráciára és hegemóniára fenekedő legnagyobb veszélyforrás – Donald Trump, kérem, értsék jól – elleni küzdelemben elévülhetetlen érdemeket szerzett Pelosinak sikerült feltűnést keltenie. A képviselőházba túl nagy, a nagypolitikába túl kicsi Nancy Pelosi számára alighanem ez a legédesebb ambrózia – a tajpeji vizit hatásaival meg foglalkozzanak azok, akiknek ez a dolguk. Mármint, akiknek tényleg az a dolguk, hogy ezzel a térséggel foglalkozzanak.

amik közül csak a legelhanyagolhatóbb az, hogy az utóbbi szabályait nem Nancy Pelosi és elvbarátai írják már egy ideje. Nem is Hszi Csin-ping, legalább is személyesen biztosan nem a Kínai Kommunista Párt (KKP) első embere, az mindenesetre figyelemre méltó, milyen szorosan ölelte magához a neki tulajdonított, a távol-keleti ország kormányzásával, valamint gazdasági és külpolitikai céljaival kapcsolatos gondolattömeget (Kína kormányzásáról, Xi Jinping Thought on Diplomacy, stb.) a kínai politikai elit és propagandagépezet.

Ahhoz, hogy jobban megérthessük Kína külpolitikájának mozgatórugóit, muszáj megismerkednünk az ottani politikai gondolkodást az utóbbi években alakító fontosabb elképzelések közül néhánnyal.

Hszi Csin-ping és a kínai nemzet újjászületése

Hszi a Kínai Kommunista Párt 2017-es kongresszusán tartott beszédében vázolta fel legegyértelműbben az ország felemelkedésével kapcsolatos elképzeléseit. Ez alapján egyértelműnek tűnik, hogy a kínai nagyhatalmi elképzelések jelentős része nem is annyira a régi korok sinocentrikus világképéből vagy az ennek visszaállítására irányuló törekvésekből építkezik,

Beszédében Hszi az 1839-ben kitört első ópiumháborúban azonosította a Kínát ért méltatlan nyugati bánásmód gyökerét, s egyértelművé tette, hogy a Kínai Kommunista Párt feladata e történelmi csorbák kiköszörülése.

A kínai kummunista vezető szerint a párt az elmúlt évtizedekben a munka jelentős részét már el is végezte.

Az általa a kínai nemzet „újjászületésének” nevezett folyamatnak három szakaszát vázolta fel Hszi: a Mao Ce-tung idejére tehető talpra állásét, a Teng Hsziao-pinghez köthető meggazdagodásét és végül a megerősödését, amiért ő lesz a felelős.

amikor hatalomra került – erősen utalva az amerikai álom ethoszára, de persze eltérő tartalommal.

Hszi Csin-ping kínai álma természetesen erősen reflektál a „legfontosabb szocialista értékek” (Core Socialist Values) a KKP által a kétezres évek közepétől kidolgozott rendszerére.

Nem véletlen, hogy ekkoriban kezdődött e rendszer kidolgozása, hiszen az állampárt ebben az időszakban egy kisebbfajta legitimitási válságot élt át. Ez a válság részben még az 1989-es eseményekből, részben pedig az egyre határozottabban középosztályosodó kínai társadalomban megjelenő, a kommunista párt ideológiai irányzatától gyakran eltérő politikai igényekből táplálkozott. A sinológusok között nagyjából egyetértés van abban, hogy a

Vagyis amíg Peking a kül- és gazdaságpolitika eszközeivel képes erősíteni Kína pozícióit a világban, s így növelni tudja a jólétet, illetve amíg a professzionális állami agitprop képes felerősíteni ezeket az üzeneteket, addig jó eséllyel nem kell új Tienanmen tértől tartani (de ez nem jelenti azt, hogy hagyni szabad benedvesedni a puskaport!).

Az állam számára legfontosabb szocialista érték azonosítása innentől kezdve egyértelmű volt: prosperitás, prosperitás és prosperitás.

A rejtélyes fuqiang nyomában

A Hszi Csin-ping féle „megerősödés” illetve „újjászületés” legfontosabb célja tehát nem lehet más, mint a prosperitást lehetővé tévő körülmények megteremtése. Feng Zhang 2019-es esszéjében tesz ezzel kapcsolatban egy fontos megállapítást. Amit itt „prosperitásként” emlegetünk, azt a Kínai Kommunista Párt szóhasználatában úgy mondják, hogy „fuqiang”. Ez két szó összetétele: egyrészt benne van a „fu”, ami gazdagságot jelent, és benne van a „qiang”, ami viszont a hatalomra utal.

A KKP-féle prosperitás e két összetevője viszont nem a külvilágra vonatkozik, hanem Kínára – vagyis,

Sokat elárul, hogy a kínai kommunisták szerint a fuqiangot fontosabb elérni, mint a demokráciát, a polgárosodást vagy éppen a harmóniát. Ez egyébként – utal rá Ying Miao a legfontosabb szocialista értékekkel foglalkozó cikkében – a kínai emberek számára a saját, személyes szintjükön mutatandó, kívánatos magatartási minták fontossági sorrendjében is tükröződik: a KKP szerint a kínaiaknak elsősorban hazafiasnak kell lenniük, az elhivatottság, a feddhetetlenség és barátságosság ennél jóval kevésbé fontosak.

Ebbe a keretrendszerbe kapásból beilleszthetünk egy sor kínai kül- és gazdaságpolitikai koncepciót, amelyek az elmúlt években mind nagyobb súllyal jelentek meg a nemzetközi színtéren. Említhetjük például az Egy övezet, egy út-kezdeményezést (Belt and Road Initiative – BRI), amelyben számtalan más ország mellett hazánk is részt vesz. Ugyanide tartozik Kína mind megkerülhetetlenebb jelenléte a Csendes-óceánon és a Dél-kínai-tengeren: akár a mesterségesen létrehozott szigetekről, akár a folyton cirkáló és gyakorlatozó hadiflottáról van szó,

a világgazdasági szempontból túlbecsülhetetlen jelentőségű terület feletti hegemóniáért folytatott küzdelemben.

Hogy ezt a kesztyűt Pelosinak is sikerült felvennie a Tajvanon tett, szimbolikus látogatásával, nagyon izgalmas fordulat, még ha Somkuti Bálint lapunk hasábjain le is vezette, hogy a demokrata doyenne tajpeji megállója után aligha indulnak majd meg a sziget felé a vörös zászlós kínai hadihajók. Vagy legalább is megállnak félúton.

Hasonló narratíva bontakozik ki Kína 2019-ben elfogadott új nemzetbiztonsági stratégiájából is. A KKP főbb kommunikációs paneljeivel összhangban ez a dokumentum is abból indul ki, hogy az ázsiai és a Csendes-óceáni térség békés és zavartalan fejlődését alapvetően az zavarja meg, hogy bizonyos külső szereplők lépten-nyomon beavatkoznak az ottani ügyekbe.

„A nemzetközi stratégiai versengés egyre fokozódik. Az Egyesült Államok ehhez igazította nemzetbiztonsági és védelmi stratégiáit és egyoldalú politikát folytat” – veti Washington szemére Peking már a bevezetőben. És: „A szeparatizmus elleni harc egyre égetőbb fontosságúvá válik. A tajvani hatóságok a Demokratikus Progresszív Párt vezetésével makacsan ragaszkodnak a »tajvani függetlenséghez« és elutasítják az 1992-es megállapodást, amely kimondja az egy Kína elvét. Tovább haladtak a szeparatizmus ösvényén azzal, hogy mind hűvösebbre alakították kapcsolatukat a szárazfölddel a fokozatos függetlenség kedvéért, a de jure függetlenségért dolgozva, fokozva az ellenségességet és a konfrontációt, miközben ehhez külföldről kölcsönözték az erőt” – folytatja a „blame game”-et a kínai nemzetbiztonsági stratégia.

Tanulság: mindenkinek (értsd: Kínának) jobb lenne, ha a jenkik szednék a sátorfájukat

Peking soft powert akar – és meg is szerezheti

Erre a gondolatra rímel Kína egyik új nemzetközi kezdeményezése, amiről először Hszi Csin-ping beszélt nagy vonalakban idén tavasszal.

A kínai vezető által Globális Biztonsági Kezdeményezésnek (Global Security Initiative – GSI) keresztelt elképzelés célja „az oszthatatlan biztonság elvének fenntartása, egy kiegyensúlyozott, hatékony és fenntartható biztonsági keretrendszer felépítése és annak a megakadályozása, hogy az országok más országok kárára alapozva teremtsék meg a saját biztonságukat”.

Arról nem esett szó, hogy pontosan melyik ország tesz így, de aligha lenne meglepő, ha kiderülne, hogy Hszi egy olyan országra gondolt, aminek ötven csillag ékesíti a zászlaját.

Azon túl, hogy

tartalmazza az oszthatatlan biztonság kitételét is, amely mostanában elég gyakran kerül szóba, méghozzá az ukrajnai háború kapcsán. Az elképzelés az 1975-ös helsinki záróokmányból származik, ami a hidegháború vége után is gyakori hivatkozási alap maradt a nemzetközi kapcsolatokban.

Az oszthatatlan biztonság elve a dokumentum alapján azt jelenti, hogy az együttműködésnek minden állam számára hasznosnak kell lennie, míg ha az egyik résztvevő állam biztonsági kihívásokkal kénytelen szembenézni, az az összes többi állam jólétét befolyásolja. Akár egy lánc: ha az egyik szem elpattan, az egész lánc használhatatlanná válik.

Ahhoz tehát, hogy ez ne következzen be, az államoknak elméletileg nem lenne szabad olyan lépéseket tenniük – például a saját biztonságuk növelése érdekében –, amely veszélybe sodorhat másokat, mert így az egész rendszer instabilabbá válhat. Oroszországhoz hasonlóan Kína az ukrajnai háborúban is ezt az elvet látja sérülni – mint ahogy a Csendes-óceáni térségben is.

A GSI meghirdetésével Kína tehát nem kisebb feladatra jelentkezik, mint az oszthatatlan biztonság elvének újramelegítésére és egy olyan nemzetközi közösség megszervezésére,

A régi bölcsesség persze itt is megállja a helyét: quod licet Iovi, non licet bovi, vagyis amit szabad Jupiternek, nem szabad a kisökörnek – az elmúlt években tapasztalható kínai katonai expanzió a Csendes-óceánon és a Dél-kínai-tengeren, amely joggal okozott szorongást Kína legtöbb szomszédjának, természetesen nem tartozik az oszthatatlan biztonságot befolyásoló tényezők közé, legalább is Peking szerint nem. A kicsik véleménye pedig amúgy sem számít a nagyok dolgaiban.

Bár az egyelőre nem egyértelmű, hogy Kína pontosan kik együttműködésére számít az új kezdeményezésben, ahhoz aligha fér kétség, hogy a GSI fontos eszköz lesz Peking kezében a fuqiang elérésében.

Azzal, hogy a kínaiak globális szinten is beleállnak ebbe az ügybe – főleg úgy, hogy azért közel sem ők az egyetlenek a világon, akiknek tele van a hócipője az amerikaiak egyoldalú, az állítólagos szövetségeseik érdekeit semmibe vevő politizálásával –, olyasvalamire tesznek szert, ami talán még annál is fontosabb, hogy kinek hány és milyen tankja és ballisztikus rakétája van: soft powerre, azaz – vérmérséklettől függően – lágy vagy szelíd erőre.

Joseph S. Nye, a koncepció megalkotója így ír erről: „Egy állam azért is elérheti a számára kívánatos eredményeket a világpolitikában, mert más államok követni szeretnék, vagy mert megállapodtak egy olyan felállásban, amely ehhez vezet. […] A hatalom e második aspektusát – amikor egy ország rá tud venni más országokat, hogy azt akarják, amit ő – kooptív vagy lágy erőnek nevezhetjük, ellentétben a kemény vagy parancsoló erővel, amikor [az ország] arra utasít másokat, hogy azt akarják, amit ő”.

Amennyiben Kínának valóban sikerül növelnie ezt a fajta befolyását a világban a GSI-nak köszönhetően, az nem csak a fuqiang, hanem a Hszi által vizionált „újjászületés” szempontjából is óriási lépés és siker lesz. E tekintetben nehéz megmagyarázni, hogy Nancy Pelosi tajvani látogatása pontosan hogyan nem hajtja Hszi Csin-ping malmára a vizet.

amelyre Hszi és a Kínai Kommunista Párt a megaláztatásokra, az újjászületésre és a kínai hatalmi igényekre utalgatva eddig is épített.

Hszi Csin-ping most kérhet minderre egy csésze zöld teát.

***

Felhasznált irodalom:

Miao, Ying: Romanticising the Past: Core Socialist Values and the China Dream as Legitimisation Strategy. Journal of Current Chinese Affairs 49(2), 2021, pp. 162–184

Nye, Joseph S. Jr.: Soft Power. Foreign Policy 80 (1990. ősz), pp. 153–171

Zhang, Feng: The Xi Jinping Doctrine of China’s International Relations. Asia Policy 14(3), 2019, pp. 7–24

A nyitóképen: katonai díszszemle Pekingben, 2020-ban. Fotó: LIU XIAO / XINHUA / XINHUA VIA AFP