Miért szinte lehetetlen Kína tajvani inváziója?

Nyitóképen: Katonaszobor a Tajvanhoz tartozó Csinmen szigeten, a kínai Hsziamen várossal a háttérben. Fotó: Shutterstock

Írta: Somkuti Bálint

Néhány nappal ezelőtt felröppent a hír, hogy Nancy Pelosi, az amerikai Képviselőház elnöke kelet-ázsiai politikai körútján érinti Tajvant. Nem meglepő módon az információ heves és durva reakciókat váltott ki az „Egy Kína” politikát tűzzel-vassal érvényesítő pekingi vezetésből. Ezzel egy időben a nyugati fősodratú médiát újból elözönlötték a Kínai Népköztársaság tajvani partraszállásával riogató hírek. 

Ezzel csak egy probléma van. Egy ilyen bonyolult hadművelet sikerének katonailag szinte a nullával egyenlő az esélye. A távolságok, a szükséges erők és számos egyéb tényező miatt. Nem kell messzire menni,

Joggal merül fel a kérdés, miért rombolják tovább az amúgy is ingatag hitelességüket a nemzetközi médiumok?

Mielőtt rátérnék a tajvani partraszállással kapcsolatos számos és jelentős probléma ismertetésére muszáj egy kis kitérőt tennem. Amikor szándékosan provokatív című: „A háború túl komoly dolog ahhoz, hogy nyugati politikusokra bízzuk” című cikkem megjelent kaptam hideget-meleget atlantista ismerőseimtől. Egyikük, akit egyébként a barátomnak tartok, azt a kérdést tette fel: Miért a keletiekre (politikusokra) rá lehet bízni a háborút? 

Ebben a kérdésben, mint cseppben a tenger benne van minden. Egyrészt a leegyszerűsítve keletinek nevezett látszat-demokráciákban, diktatúrákban a sajtó egyértelműen és láthatóan hazudik, és az uralkodó elit nézőpontját képviseli fenntartások nélkül. Ezt nem vitatja senki. Az előző rendszerben elhíresült „jereváni rádió” hírein már akkor sokan és sokat nevettünk. Ezzel szemben a nyugati sajtóval kapcsolatban azonban sokkal magasabbak az elvárásaink. Elvárjuk, hogy átfogóan és elfogulatlanul, továbbá tárgyilagosan számoljon be eseményekről. No persze most nem a teljes jogú vallássá érett, 100%-ban ember által okozott klímaváltozás elméletéről beszélek, amit „brit tudósok” számolatlan mennyiségű tanulmányban erősítettek meg. Az kőbe van vésve. 

Hanem például egy olyan könnyen és egyértelműen cáfolható állításról, mint a tajvani invázió. És akkor még arról nem is beszéltem, hogy a keleti politikusokra vonatkozó kérdés burkoltan be is ismeri az állítás valóságát, hiszen meg sem próbálja megcáfolni, csak visszavág. Az meg már csak tényleg a hab a tortán, hogy egy „keleti” diktatúra és egy „nyugati” demokrácia között az a fő különbség, hogy az utóbbiban következmények nélkül rá lehet mutatni arra: a hatalmat gyakorló vezető tévedett. Illetve, hogy nyugaton az elméletileg független szövetségesek között lehet nézeteltérés, és nem kell, hogy minden körülmények között elfogadják a „központ” véleményét. De ez persze csak az elmélet, mert a gyakorlat nagyon mást mutat.

*

Rátérve a tajvani invázió eshetőségére: kezdjük az elemzését a földrajzzal! Tajvan, korábbi nevén Formosa szigete, körülbelül 150 kilométerre fekszik a kínai szárazföldtől, és ez a jelentős távolság az első, valamint talán az egyik legfontosabb tényező, amely megakadályozhat egy sikeres úgynevezett kombinált műveletet. Egy esetleges tajvani támadás legközelebbi analógiája,

de még így is többször közbe szólt az időjárás. Márpedig a La Manche viharai meg sem közelítik erőben a Dél-Kínai tenger tájfunjait. 

De ha a távolságot félre is tesszük, a következő kérdés a partraszállásra alkalmas terület kérdése. Egy dolog, hogy hol tudnak a katonák könnyen partra szállni, és egy másik, hogy az utánpótlásuk partra tételét, hogy lehet megvalósítani. Normandiában, a kezdeti időszakban előregyártott elemekből készült kikötőkre hárult ez a feladat. A közel 160 ezer katonát így látták el, egészen addig, amíg a szövetségesek el nem foglaltak Cherbourg nagy kikötőjét, három héttel később. 

És itt ütközünk a következő jelentős problémába. Földrajzi adottságai miatt

A rendkívül sűrűn lakott területen alig akad olyan rész, ahol nem a halgazdaságok kis tavai, ipari zónák, vagy éppen a lakott területek érnek a tengerpartig. Ezeken a jól védhető helyeken, még kiépített védelmi állások hiányában is viszonylag egyszerű vérbe fojtani egy – normandiaihoz hasonló módon a sekély vízből – megkísérelt inváziós kísérletet.

Erre megoldás lehetne egy kikötő gyors megszerzése, amint az az 1950-es incshoni partraszállás során történt. A koreai háború ezen kevésbé ismert epizódjában Douglas MacArthur lényegében megismételte az amerikai haditengerészet által szinte tökélyre fejlesztett II. világháborús módszert. A tábornok a korlátlan amerikai tengeri fölényre támaszkodva partra szállt az ENSZ csapatok utolsó, puszani állásait szorongató kínai-koreai csapatok hátában. De erről kicsit később. 

A következő probléma, amely szinte kivitelezhetetlenné tesz egy tajvani partraszállást, az a támadáshoz szükséges élőerő mérete. Tajvan békeidőben is 88 ezer katonát tart fegyverben, amelyet közel egymilliónyi tartalékos egészít ki. Azonban velük szemben 416 ezer kínai katona állomásozik az úgynevezett „Tajvani-szoros övezetben”, de ez a szám csak első pillantásra tűnik jelentős fölénynek. Ugyanis a viszonylag szűk La Manche-on, a már említett normandiai 156 ezer fő átszállításához is közel 7 ezer hadi- és szállítóhajóra volt szükség. 

Ha Kína megkísérelne egy partraszállást,

és elég időt adna Tajvannak felkészülni. Arról nem is beszélve, hogy a támadónak legalább nagyjából hasonló létszámot kellene partra tennie, mint a védőké, hogy minimális esélye legyen. Legalább ezt az ellentmondást már próbálta a nyugati sajtó feloldani, bár szakértők is legfeljebb odáig jutottak el, hogy Kína biztos civil hajókat fog igénybe venni. Egyesek a dunquerque-i evakuációhoz hasonló kis bárkákból és csónakokból álló, „szúnyogflottát” vizionáltak. 

Csak éppen azt felejtik el, hogy itt nem a La Manche csatorna védett vizén kell 35-40 kilométert megtenni, hanem 150-et nyílt tengeren. 

És itt köszön be az újabb probléma. Ahhoz, hogy a partraszálló erő ne szenvedjen még a tengeren súlyos veszteségeket,

Egy 2021-es Pentagon számvetés szerint a kínai flotta két darab repülőgép-hordozójából az egyik, a 32 rombolójából 21, valamint a 48 fregattjából 41, továbbá tengeralattjáróinak és partraszállító hajóinak zöme is a környékén állomásozik. Ezzel a jelentős erővel szemben a tajvani haditengerészet mindössze 4 rombolót és 22 fregattot tud szembe állítani. 

A modern hadviselésben kiemelt szerepet játszó légierőnél jobb a helyzet, ott legfeljebb két-háromszoros a kínai fölény, ugyanis 700 kínai vadászgéppel és 250 bombázóval szemben 400 tajvani vadászgép áll, amelyek általában modernebbek ellenfeleiknél. Ráadásul az angliai légicsata tanulságai szerint, a saját terület felett vívott összecsapások jelentősen segítik a védőt, hiszen sérült gépeinek nem kell még akár kétszáz kilométert megtenniük, mire le tudnak szállni. Emellett a kínaiaknak célpontjaik eléréséhez még a tajvani légvédelmet is le kellene küzdeniük.

így az erőviszonyok messze nem annyira kedvezőtlenek, mint amilyennek első pillantásra tűnnének. 

Fentiek figyelembevételével nem hogy a légi/tengeri uralom, de a helyi légifölény kialakítása is jelentős nehézségekbe ütközne. Persze a kínai oldalon is van egy-két eszköz, amely felboríthatja a számításokat, mint például a DF-21 hajók elleni ballisztikus rakéta és 1 tonnás robbanófeje (!), de ezek bevetése már egy sokkal szélesebb körű konfliktust vetít előre.

*

Tajpej látképe (Shutterstock)

Fentieket összefoglalva: a szárazföldi tüzérség hatótávolságán túli sziget ellen még Kína sem tud döntő fölényben lévő erőket koncentrálni. Ezért igen kicsi egy hagyományos partraszállás esélye, azé a támadásé, amellyel a nyugati sajtó folyamatosan riogat. 

Ezzel szemben egy esetleges tengeri blokádé vagy egy óriási károkat okozó, az iparra mért légi/rakétacsapásokkal járó összecsapásé kifejezetten magas. Ezek bármelyike elég alacsony intenzitású, és elég kevés civil áldozattal járna ahhoz, hogy ne váltsa ki a nyugati világ közvéleményének azonnali haragját. 

Azt majd az korbácsolná fel, ahogy

a Covid-járványnál is jelentősen nagyobb felfordulást okozva. Ugyanis bizonyos chipeket kizárólag Tajvanon gyártanak. Azóta is! 
Jól mutatja a részérdekek győzelmét a józan ész felett, hogy a két éve nyilvánvalóvá vált veszély megoldására mai napig nem született döntés. Most még nevetünk a Ladákon, amiket légzsák és fedélzeti kompjúter nélkül szerelnek össze, de ha Kína a fenti két logikus megoldás bármelyikét választja, némi túlzással mi is térhetünk vissza a több évtizeddel korábbi mechanikus vezérlésű szívómotorokhoz, de minimum a zöldítésnek búcsút inthetünk ezen a területen is. 

Tehát marad az eredeti kérdés: miért hazudik a nyugati média a tajvani invázióról? És hogy ne maradjak adós a válasszal sem: majdnem mindenki látta Spielberg realista filmjét, a Ryan közlegény megmentését. Nyitó képsorai minden néző agyába beleégtek, néhai apósom, aki életében először járt Dolby hanggal rendelkező moziban úgy fogalmazott, húzkodtam a nyakamat, ahogy repkedtek a skulók. 

Nos, úgy gondolom, ezt a képet sokkal könnyebb eladni a folyamatosan feljebb és feljebb csavart ingerküszöbű olvasótábornak, mint a blokád, vagy a légicsapások sokkal ridegebb, de sokkal valószínűbb képét. Ennyi.