Boris Johnson megölte a konzervativizmust?

„A hidegháború vége óta egyre nehezebb megmondani, mi a közös a brit konzervatívokban. Már nem a történelmi intézmények, így a korona és az anglikán egyház legfőbb pártolói. Elfogadták, hogy a változás állandó. Már nem képviselik a brit üzleti élet érdekeit, és már sem belföldön, sem külföldön nem tudják a kommunizmussal szemben mozgósítani az embereket. Így már csak a párt hatalmi ösztöne maradt. Egyesítő erőként ezt az ösztönt nem szabad alábecsülni: a konzervatívok egy „vélt” győztes mögött mindig sikeresebben tömörültek, mint a Munkáspárt. Ez ugyanakkor veszélyesen kiszolgáltatottá tesz minden olyan vezetőt, akinek népszerűségi indexe zuhanásnak indul. 

A 2019-es tisztogatás nem oldotta meg a párt kohéziós problémáját, de még a választásokon megszerzett biztos többség sem. Johnson többsége – akárcsak a brexit-pártiság, amire ez a többség épült – rendkívül ellentmondásos ígéreteket tett: az állam túlterjeszkedésének megakadályozása, a megszorítások beszüntetése, adócsökkentés és a jóléti kiadások növelése. Ezek az ellentmondásokat két dolgok tartotta össze: a Jeremy Corbynnal szembeni ellenségesség, valamint a brexit sikeres véghezvitelék célja. De miután Corbyn távozott a politikából, az Egyesült Királyság pedig kilépett az Unióból, a konzervatív egység megőrzése különösen nehéz feladatnak bizonyult. 

Johnson alkalmas volt egy ellentétes irányba húzó párt vezetésére. Pályafutása során számos ideológiai irányt képviselt (…). London polgármestereként kiállt a migráció mellett, éltette a multikulturalizmust, és Donald Trumpot alkalmatlannak nevezte az elnöki tisztség betöltésére. A brexit támogatójaként kigúnyolta a „félig kenyai származású” Obamát, és megígérte, hogy „visszaveszi az irányítást” Nagy-Britannia határai felett. Miniszterelnökként felfüggesztette a parlament munkáját, és azzal fenyegetőzött, hogy figyelmen kívül hagyja a jogszabályokat. Ez lehetővé tette számára, hogy felülkerekedjen pártja megosztottságán.

Johnson azon képessége, hogy ezen belső feszültségeket a saját céljaira tudja felhasználni, a politikai karrierjének egyik meghatározó vonása lett. Ezt egy sor retorikai technikának köszönheti, amit újságíróként és előadóként eltöltött évei során fejlesztett ki. De ezen technikák hatékonysága az elmúlt hónapokban megfakult: mindezt azonban nem a „Partygate” botránnyal – bár az nagy hatással volt a megítélésére –, hanem a megváltozott gazdasági folyamatokkal magyarázható.   

(…)

Johnson vezetési stílusa csak a tünet, nem pedig a probléma. (…) Akár túléli Johnson a tegnapi szavazás következményeit, akár nem, a brit konzervativizmus rossz állapotban van. Egészen más készségekre lesz szükség ahhoz, hogy helyre lehessen állítani a brit konzervatív gondolkodás egészséget és életerejét.”