Mi történik most az ukrajnai háborúban?

Folytatódik biztonságpolitikai szakértő, hadtörténész szerzőnk, Somkuti Bálint Háború, közelről cikksorozata az ukrajnai háború legfontosabb, legérdekesebb aspektusairól és tanulságairól. 

***

Ha valahonnan elmaradnak a hírek, az két dolgot szokott jelenteni: jót vagy rosszat. A kelet-ukrajnai frontól érkező hivatalos hírek ritkulásával elkerülhetetlenül ez a mondás jutott az eszembe. Ráadásul úgy, hogy eközben a szokásos források váratlanul feltekerték a hangerőt, és Tom Cooper, az ISW, valamint a többi blog is egyre csak a heves harcokról, a század erejűre olvadt orosz zászlóalj-harccsoportokról, valamint az orosz erők hanyatló moráljáról ír.

A mindenhonnan özönlő „jó hírekkel” ellentétben a saras időjárás, a raszputyica befejeztével és a jelentős átszervezéssel, azaz a valós lehetőségeihez való alkalmazkodással úgy tűnik, lendületet vett az orosz offenzíva Kelet-Ukrajnában. Ahogy már korábban is említettem: a II. világháborúban, az akkor még jelentősen kisebb lakosságú Ukrajna ellen közel egymillió német és román katona indult meg 1941. június 22-én. Ez utóbbi időpont egyébként nemcsak azért nevezetes, mert Napóleon is ugyanezen a napon kezdte meg támadását a cári Oroszország ellen, hanem azért, mert addigra már biztosan felszáradt a mozgást – a kiépített utak kivételével – lehetetlenné tevő mély sár. A fenti adattal szemben az orosz katonai vezetés 200 ezer fő körüli erővel kezdte meg támadását Ukrajna ellen, és a kezdeti időszakban súlyos veszteségeket szenvedett, még ha ezek nem is érik el az ukrán propaganda által terjesztett számokat.

A szárnyakon, leginkább Popászna körül elért térnyerésük ellenére az átszervezett orosz erők a Luhanszki Népköztársasággal szemben kiépített ukrán védelmi állásokon áttörve érték el legnagyobb sikereiket. A korábban leküzdhetetlennek tűnő védelmi rendszeren való átjutáshoz szükség volt a tüzérség maximális támogatására is, de ez még mindig nem teljesen magyarázza meg, hogyan került Szeverodonyeck városának nagy része orosz kézre. Magyarázat lehet a módszeresen bombázott ukrán üzemanyag-infrastruktúra éppúgy, mint az, hogy meglepően hosszú idő után, de beindult az orosz harcászati/hadműveleti elektronikai hadviselés is. Ennek köszönhetően a műveleti szinten jelentős mértékben drónok által nyújtott információkra támaszkodó ukránok nemcsak, hogy szinte megvakultak, de kommunikációjuk is rendkívül nehézzé vált. Ezt még Tom Cooper is kénytelen elismerni, de őróla később. Idetartozik, hogy az immár több mint száz napja tartó háború során másodszor és rövid időn belül ismét ki kellett látogatnia Zelenszkij elnöknek a frontra, amely szintén arra utal, hogy

Hogy gyorsulni fognak az események, arra nemcsak Ramzan Kadirov csecsen vezető ilyen értelmű szavai utalnak, hanem szinte az összes tényező arra mutat, hogy a „különleges katonai művelet” más sebességi fokozatba kapcsol a közeljövőben. Úgy tűnik, sikerült elsimítani az ukrán katonai és politikai vezetés közötti nézeteltérést, és a politikai vezetés is megértette, hogy jobban jár némi terület feladásával, valamint az azokat védő jól kiképzett alakulatok megóvásával. Az ukrán reguláris erők logikusnak tűnő fokozatos visszavonulása is hozzájárul valószínűleg a gyorsuló előrenyomuláshoz. Érdekesség, hogy az orosz vezetést eközben nem balról, vagy mondjuk úgy a béke irányából érte kritika, hanem jobbról: több veterán szervezet is kifejezte ugyanis értetlenkedését, amiért nem került még sor teljes mozgósításra. Ez utóbbi azért is fontos, mert az orosz társadalom növekvő támogatását jelzi a háborús erőfeszítések fokozására.   

Ezzel párhuzamosan RUMINT forrásokból is érdekes hírek érkeznek. A pletykákból származó információk szerint elsősorban Nagy-Britannia az, aki további ellenállásra sarkallja az ukrán vezetést. A korábbi fő támogató amerikai vezetés álláspontja módosulni látszik, elég csak Biden elnök vonakodására gondolni a nagyobb tűzerejű MLRS rakétavetők átadásával kapcsolatban. Ezt a hadműveleti képességű fegyverrendszert nem, mindössze a kisebb lőtávolságú kerekes HIMARS rendszert ajánlotta fel az Egyesül Államok. Sőt néhány nappal ezelőtt

Szavai és a fenti rakétavetős totojázás nyomán úgy tűnik, hogy az USA-nak is kezd kényelmetlen lenni a háború. Ne felejtsük el: félidős választások lesznek novemberben, és már az Egyesült Államokban is mindenki a bőrén érzi a hatásait, de leginkább a Biden-szavazó szegényebb rétegek. Őket nem érdeklik a magasztos eszmék, csak az, hogy alacsony életszínvonaluk ne romoljon tovább a magas élelmiszer- és energiaárak miatt. Bár még hónapok vannak hátra a választásig, a felmérések nem biztatóak a demokraták számára. Akár az is előfordulhat, hogy a törvényhozás mindkét házát elveszítik, és Biden elnök ciklusa hátralévő részében béna kacsaként küzdhet az ellenséges republikánus többséggel szemben. Eközben a britek végül vállalták saját MLRS rakétavető rendszereik egy részének átadását Ukrajnának, több mint érdekes kérdéseket vetve fel. 

Visszatérve Tom Cooperhez: a háború 100. napja után túlzás nélkül ki lehet jelenteni, hogy a függetlennek hitt szakértők is kivétel nélkül az ukrán oldalt támogatják. Mondjuk a térképeivel elhíresült Institute for the Study of War alapítójáról, Kimberly Kaganról lehetett tudni, hogy a befolyásos, beavatkozáspárti neokonzervatív Kagan család tagja.

Azonban utólag Tom Coopert visszaolvasva is kilóg a lóláb. Persze lehet, hogy a nyugat-európaihoz hasonló „független” és „szólásszabadságban gazdag” környezetben még egy magát elfogulatlannak tartó személyiség is kénytelen beállni a sorba. Különösen akkor, amikor a közösségi média is szünetelteti egyik, ha nem a „legfontosabb” alapelvét: a gyűlöletbeszéd tiltását.

Persze minden szimpátia – különösen Magyarországról – a szabadságáért küzdő ukrán népé, de ilyen helyzetben még hatványozottabban érvényesül a latin mondás: inter armas silent musae, azaz háborúban még a múzsák is hallgatnak.

Összefoglalva a fentieket: az átszervezett, hagyományos harcászati és hadműveleti elveihez visszatért orosz hadsereg a száraz időben már el tudott szakadni a könnyen védhető szilárd burkolatú utaktól. Több, tőle független, további tényező együttes hatásának köszönhetően felgyorsulni látszik térnyerésének üteme.

Hogy az orosz előrenyomulás meddig tart, a veszteségek miatti kifáradása, vagy az erősítések beérkezte történik-e meg előbb, az megjósolhatatlan. A korábbi súlyos orosz veszteségek ellenére, most egy ideig orosz sikerekről fogunk (nem) hallani. Hogy ez, illetve a nyugati támogatás egyelőre valószínűnek tűnő csökkenése elég lesz-e az ukrán fegyveres vagy a politikai erők számára a küzdelem feladására, azt még nem látni.

Egy dolog azonban biztos, a mozgósítható erőforrásokban fennálló óriási aránytalanság miatt a küzdelem kimenetele – sugalljon akármit a volt kijevi kínai nagykövet vagy éppen a BBC – nem lehet kétséges. És amikor ezzel, egy váratlan összeomlás képében jelentkező, elkerülhetetlen valósággal találkozik majd az ukrán győzelemre számító nyugati közvélemény, nos az nagyobb károkat fog okozni az uralkodó liberális ideológiának, illetve a fősodratú média hitelességének, mint bármilyen orosz propaganda.

Nyitókép: STR / PRESS-SERVICE OF COMMANDER-IN-CHIEF OF THE UKRAINIAN ARMED FORCES / AFP