A bunkerben persze máshogy telik az idő, mint a felszínen. Shuster szerint gyakran csak akkor veszik észre, hogy megint elmúlt egy nap, amikor már az ágyban fekszenek.
Csak akkor uralkodik el a félelem a bunkerben élőkön, amikor elalszanak.
De a tragédiák hírei így is utolérik Zelenszkijt. Az elnök végignézte a bucsai mészárlás helyszínét, és az ijedtsége haraggá vált. Volodimir Zelenszkij felidézi a kramatorszki vasútállomás elleni támadás áldozatait is. Ezek a képek jártak a fejében, amikor Ursula von der Leyen Kijevbe érkezett, hogy felajánlja a gyorsított csatlakozást Ukrajnának. „Az ország évtizedekig várt erre a lehetőségre. De mikor végre eljött a pillanat, az elnök nem tudott másra gondolni, mint a földön fekvő, lefejezett nőre. Ahogy Von der Leyen mellett a pódiumra lépett, az arca zöldes színű volt, és a szokásos szónoki tehetsége is cserbenhagyta” – idézi fel Shuster a képek Zelenszkijre tett hatását.
Az elnök és társai a front haladásával visszatérhettek a hivatalba, ami a szerző szerint néha egészen olyan képet fest, mintha nem is tombolna háború az országban. Az egyik tanácsadó még a függönyöket sem húzza el az ablaka előtt, és csak akkor hagyja el az irodát, ha megszólalnak a légvédelmi szirénák. „A támadás jönni fog. Itt fognak bennünket találni, és minden romokban lesz. De mit lehet csinálni? Muszáj folytatnunk a munkát” – mondja bátran a tanácsadó. „Egy olyan megszállóval állnak szemben, akinek atomarzenálja van. Úgy döntöttek, hogy nem futamodnak meg. Mi értelme a bujkálásnak?” – teszi hozzá a magáét a szerző.
Zelenszkij a cikk szerint leginkább az úgynevezett szituációs szobából szokott dolgozni, ahol reggelente értekezletet tart a tábornokaival. A mariupoliakkal is, igaz, velük néha csak telefonon vagy sms-ben. Kijevből persze nem sokat lehet tenni értük. Zelenszkij mindenkitől fegyvereket kér, és sokan adnak is, de sokan, például a németek nem.
„Ez a német pragmatizmus. Nekünk elég sokba kerül”
– foglalja össze az elnök Berlin hozzáállását a kérdéshez. Shuster szerint Scholz kancellár jobban örült volna, ha az ukránok hajlandók fogadni Steinmeier szövetségi elnököt, aki barátként érkezett volna. „De Zelenszkij megtanulta, hogy a barátságos kérések nem juttatják el a szükséges fegyvereket Ukrajnába. Zelenszkij ezt tartja a legfontosabb felelősségének. Nem katonai stratégaként értelmezi magát, aki csapatokat mozgat a térképen, hanem kommunikátorként, a nemzet élő szimbólumaként, akinek a képességein múlik, hogy megragadja-e a világ figyelmét, és hogy túlél-e a népe vagy sem” – fogalmaz a szerző.