Török gyerek megvágta – hogyan lép Erdoğan a háborús játszmában?

Nyitókép: Erdogan és Putyin Szocsiban, 2021 szeptemberében (Mustafa Kamaci / ANADOLU AGENCY / Anadolu Agency via AFP)

A három hónapja pusztító ukrajnai háború bizonyos szereplők számára talán meglepő módon az európai biztonsági és szövetségi rendszer átalakulását is magával hozta. A konfliktus, amelynek az oroszok részéről többek között az is célja volt, hogy megakadályozza Ukrajna közeledését az euroatlanti szövetségi és politikai rendszerhez,

Az orosz agresszió emellett két másik államot is arra sarkallt, hogy adja fel semlegességét, és csatlakozzon a NATO-hoz. Svédország és Finnország katonai integrációja elé azonban váratlan akadály gördült: Törökország ellenállása.

De miért ellenzi Ankara a két északi ország csatlakozását?

A kurd szál

Már önmagában is érdekes, hogy éppen Ankara az, amely akadályt gördít a svéd és a finn NATO-csatlakozás elé. Törökország ugyanis hagyományosan támogatja az észak-atlanti szövetség „nyitott ajtók” politikáját, ráadásul Svédország és Finnország felvétele a NATO szempontjából is nagy előnyökkel kecsegtetne. Finnországnak a folyamatosan fejlesztett haditengerészete mellett rendkívül jó fekvésű hadikikötői vannak, a világszínvonalú svéd hadiipar termékei pedig számos NATO-tagállam haderejében – köztük hazánkéban – is megtalálhatók.

Nem is ezzel van Ankarának problémája. A török kormány és Recep Tayyip Erdoğan elnök a hivatalos indoklás szerint azért nem szeretné csak úgy beengedni a NATO-ba a svédeket és a finneket,

Ez ismerős lemeznek tűnik: Törökország évtizedek óta folytat háborút a Kurdisztáni Munkáspárt (PKK) és szárnyai ellen, amelyek az Oszmán-török Birodalom feloszlásakor megígért független Kurdisztánért küzdenek. A PKK az Európai Unióban és az Egyesült Államokban terrorszervezetnek számít, és nem állíthatnánk, hogy erre nem szolgált rá – Ankarának ez ugyanakkor kevés. Svédországban ugyanis már a politikai mainstreambe is betörtek a kurdok, ráadásul Stockholm még támogatta is a szíriai háborúban harcoló kurd egységeket, ami aztán végképp sok volt a törököknek. Erdoğan egyszer azt mondta, hogy az északi országok úgy fogadják a terroristákat, mint a vendégházak, amiből legalábbis sejthető, hogy Ankarában nincs mindenki lenyűgözve a szóban forgó államok bevándorláspolitikájától.

Az egyik elmélet szerint Erdoğant valójában mégsem az izgatja annyira, hogy kivel parolázik a finn miniszterelnök, azt viszont jól tudja, hogy a kurdkártya előhúzásával mindig javíthat egy kicsit az otthoni népszerűségén. Ugyan a következő választást majd csak jövőre tartják Törökországban, ha sikerül ezt a kérdést még néhány hónapig napirenden tartani, akkor Erdoğan és pártja joggal reménykedhet abban, a választók honorálni fogják, hogy Ankarának sikerült nemzetközi politikai kérdést csinálnia a kurdok ügyéből – méghozzá a saját szájíze szerint. A török gazdaság utóbbi időben bemutatott siralmas teljesítményét figyelembe véve

Az amerikai szál

Csakhogy a következő törökországi választásig még egy év van hátra, addig pedig könnyen lehet, hogy Helsinkiben és Stockholmban úgy fordul a széljárás, hogy a török kormány ellenállása értelmetlenné válik. Kár lenne ezért egyszerű választási izmozásként „elintézni” Erdoğanék lépését – annál inkább is, mert Törökország és a NATO kapcsolatát az előző években sem a tökéletes harmónia jellemezte. Emlékezhetünk arra, hogy Ankara néhány éve nagybevásárlást tartott az orosz fejlesztésű Sz–400-as légvédelmi rakétarendszerből, ami bizony nem kímélte a szövetségesek idegszálait. Érthető módon főleg az Egyesült Államok ellenezte a beszerzést, mivel nem volt meggyőződve arról, hogy az orosz rakétarendszer integrációja valóban nem jelent kockázatot a NATO rendszereire. A törökök persze nem láttak ebben akkora problémát, Washington ennek ellenére úgy kivágta Ankarát az F-35-ös típusú katonai repülőgépes programjából, mint azt a bizonyos macskát.

illetve meglévő vadászgépeit is örömmel korszerűsíttette volna az Egyesült Államokkal, de erről egyelőre lecsúszott, mivel továbbra is használja az orosz Sz–400-as rakétákat. Erdoğan eddig is különféle módokon igyekezett visszakuncsorogni országát az F-35-ös programba – tavaly például valamiféle fordított pszichológiát alkalmazva újabb orosz rakéták beszerzését is kilátásba helyezte, alighanem abban bízva, hogy az amerikaiak ettől majd megenyhülnek –, de egyelőre nem járt sikerrel.

Talán majd most: szép számmal akadnak olyanok, akik azzal magyarázzák Ankara ellenállását, a török vezetés így igyekszik kikényszeríteni, hogy Washington visszafogadja őket kegyeibe. Tény, hogy a török vadászgépek azóta sem lettek újabbak vagy korszerűbbek, a vérfrissítés tehát most is időszerű lenne. Kérdés persze, hogy e téren van-e esély így kicsikarni az előrelépést.

A török szál

Kár lenne azonban megfeledkezni Törökország egyéni hatalmi ambícióiról. Ankara jól érti, hogy Törökország hídjellege tágas külpolitikai mozgásteret kínál az országnak, a „török grandeur” jelei pedig félreértelmezhetetlenül felfedezhetők nemcsak a Közel-Keleten és Közép-Ázsiában, hanem például a Balkánon is. Egyáltalán nem kérdés, hogy Törökország uralni akarja a türk világot Szarajevótól Biskekig, amihez egyébként Magyarország asszisztenciája is elengedhetetlen.

és ez nem csak a levantei partvidékre igaz, hanem tágabb értelemben az egész Földközi-tengerre és természetesen a Fekete-tengerre is.

A Fekete-tenger feletti hegemónia kialakításához Törökország páratlanul jó pozícióban van, hiszen ellenőrzi a Dardanellák és a Boszporusz szorosait. Ezek a szorosok az orosz hadihajók előtt pillanatnyilag zárva vannak, ám ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy örökre így maradnak. Ankara hatalmi érdekeinek – amelyek a Balkánon, a Fekete-tengeren és Szíriában alapvetően nem egyeznek Oroszországéival – ez a felállás most nagyon is megfelelő, mert megerősíti Törökország brókerpozícióját. Csakúgy, mint a finn és a svéd NATO-csatlakozás megnehezítése.

A háború kitörése óta Ankara kínosan ügyelt arra, hogy lehetőség szerint egyik hadviselő fél se vádolhassa meg a másik iránti túlzott elköteleződéssel. Az ukránok török drónokkal lövik az orosz célpontokat, az oroszoknak viszont a hajózási tilalom kellemetlenségéért cserébe továbbra sem kell szankcióktól tartaniuk,

Mindezzel párhuzamosan Törökország már az első pillanattól kezdve ajánlkozott a közvetítői szerepre Oroszország és Ukrajna között, sőt a felek többször is egyeztettek török segítséggel, igaz, eddig nem értek el átütő sikert. A török szándék vektorai mindenesetre egyértelműnek tűnnek: lehetőség szerint ott lenni és formálni minden egyes olyan változást, ami az európai biztonsági és politikai rendszert érinti – vagy jól megkérni az árát az ellenkezőjének.

Nem valószínű, hogy Törökország tartósan akadályozni tudja majd Finnország és Svédország felvételét a NATO-ba. Elképzelhető, hogy már e sorok írásakor is készülőben van az a háttér-megállapodás, amely így vagy úgy, de leszereli majd a törökök aggályait a két északi állam csatlakozásáért cserébe. Hogy Erdoğan kap-e cserébe új vadászgépeket, az még a jövő zenéje.