Az elfelejtett polgárháború – helyzetjelentés Etiópiából

Nyitókép: menekült nő az etiópiai Guyah táborában  (Michele Spatari / AFP)

Írta: Marsai Viktor, Migrációkutató Intézet – Nemzeti Közszolgálati Egyetem

Ahogy a repülőgép kijelzője alapján lassan beérünk az etióp légtérbe, egész pontosan Tigráj Szövetségi Tagállam területe fölé, az emberben óhatatlanul felsejlik, hogy

Bár a 2020 novemberében kitört tigráji konfliktus kapcsán december óta épp törékeny tűzszünet van érvényben, nem múlik el nap kisebb-nagyobb összecsapások nélkül, és senki sem tudja, hogy ez valóban a tartós megoldás felé mutató – szigorúan informális – tárgyalások, vagy a háborúra való kölcsönös erőgyűjtés miatt van.

Az Abij Ahmed miniszterelnök vezette szövetségi kormány – és az őt támogató többi tagállam – ugyanis továbbra is terrorszervezetként tartja számon a Tigráj keleti felét uraló Tigráji Nép Felszabadítási Frontját – angol rövidítésben TPLF-et –, csakúgy, mint az annak támogatására siető Oromó Felszabadítási Hadsereget (OLA). Éppen ezért – hivatalosan – sem a TPLF, sem az OLA nem része annak a nemzeti egységet és megbékélést kereső párbeszédnek, amit a kormány januárban indított. ,,Ne is legyenek! Harminc évig ültek a nyakunkon” – hangzik a sommás vélemény egy addisz-abebai lakos szájából.

A helyzet azonban ennél jóval összetettebb. Bár az eufémisztikusan „a jogrendet helyreállító katonai műveletnek” elnevezett offenzíva hivatalosan a TPLF ellen folyik, amely 2020 kora őszén minden kapcsolatot megszakított a szövetségi kormánnyal és a többi tagállammal, és amelynek erői – saját állításuk szerint megelőző jelleggel – kirobbantották a fegyveres konfliktust,

Arról máig vita zajlik, hogy ez Abij akarata szerint vagy – amint azt a hivatalos kommunikáció végig hangsúlyozta – annak ellenére történt: mára a tigrinya lakosság – amely egyébként az ország lakosságának alig 5%-át adja – egyértelműen üldözött kisebbségként tekint magára.

„Sosem szerettem a TPLF-et. De ha választani kell, akkor inkább ők, mint a kormányerők, akik csak azért üldöznek engem, mert tigrinya vagyok” – mondta beszélgetőpartnerem, aki korábban valóban nem volt lelkes híve a politikai formációnak. Ugyanakkor a hadseregnek dolgozó egyik fiatal amhara kutató épp arról beszélt, hogy „a TPLF az ország egységének legfontosabb szimbóluma, a hadsereg ellen mérte az első csapást. Egy generáción keresztül szipolyoztak ki minket, és akkor egy külső szereplőt sem érdekelt, hogy milyen az emberjogi helyzet vagy a demokratikus normák állapota Etiópiában és hogy a tigrinyák hogyan nyomják el a többi népcsoportot. Nem csoda, hogy a többiek azt érzik, most eljött a mi időnk.”

Tigráj tartomány Etiópia északi részén, Eritrea határán

Az elmúlt másfél év kölcsönös etnikai tisztogatásai, letartóztatásai és különösen a közösségi médiában terjedő, jórészt alulról építkező gyűlöletkampány miatt már valóban kritikussá vált a helyzet az országban. Az addisz-abebai találkozók és beszélgetések során megdöbbentő volt tapasztalni, hogy

az indzsera és a tibbsz, a habesa lakosok nemzeti ételei körül.

A gyanakvás, a bizalmatlanság légköre mindent megfertőz, csakúgy, mint az egymásnak feszülő ellentétes narratívák: a tigrinyáké, akik szerint mindenért Abij, illetve támogatói, Eritrea és az amharák a felelősek; valamint a többieké, akik szerint a tigrinyák megérdemlik a sorsukat, mert kiálltak korrupt és önző vezetőik mögött, akik romlásba vitték népüket és az egész országot. Csak nagyon kevés olyan beszélgetésben volt részem, ahol azt éreztem, hogy az illetők függetleníteni tudnak etnikai hovatartozásukról, és képesek pár lépés távolságból szemlélni az eseményeket. 

Mindez persze nem könnyű (lehetetlen?) egy olyan konfliktus esetében, amelyet a világ lényegében elfelejtett, vagy amelyre nem is figyelt soha oda, és amelyben a különféle becslések szerint eddig 200 és 600 ezer közti ember vesztette életét. A pontos számot azért sem tudja senki, mert Tigrájt a szövetségi kormány szisztematikusan elzárta a külvilágtól,

Arról megint végtelen szócsatákat hallhatunk, hogy ezért ki a felelős, és ki is használja fegyverként a kiéheztetést, amely bevett módszer volt az 1980-as évek konfliktusai során is: Addisz-Abeba, amely így akarja térdre kényszeríteni a lázadó tartományt, vagy a TPLF, amely szándékosan támadta meg a segélykonvojokat, hogy az ezáltal kiváltott éhínségért Abijt vádolhassa, és meggyőzze az ingadozó tigrinyákat a felkeléshez való csatlakozásról. Esetleg – ami talán a legvalószínűbb – mindkettőben van némi igazság.

A jelenlegi konfliktus ugyanis sajnos nem új keletű, és olyan mély beidegződések mozgatják, amelyek sokkal inkább hatnak az érzelmekre, mint a józan észre. A helyzetet bonyolítja, hogy bár a külső narrációk hajlamosak mindezt leegyszerűsíteni két szereplő, a TPLF és Abij háborújára, ez nagyon messze van az igazságtól.

Abij ugyanis – aki oromó származású – az elmúlt négy évben nem volt képes maga mögé állítani eleve rendkívül megosztott népcsoportját: nem véletlen, hogy az oromók radikális szárnya az OLA formájában éppen a szövetségi kormányzat ellen fogott fegyvert – és az sem, hogy kiderült, a szervezet inkább papírtigris, mint valódi erő. Ugyanakkor már Abij 2018-as hatalomra kerülésekor látszott, hogy a TPLF – és a tigrinya elit –, amely az „etnikai föderalizmus” máza 1991 és 2018 között vasmarokkal irányította az országot és a többi 82 népcsoportot, nem fog belenyugodni politikai és gazdasági pozíciói elvesztésébe. Márpedig

Ahogy egy etióp professzor lamentált a szerzőnek az egyik utcai kávézóban, „nem szeretjük Abijt, de a TPLF-et nála is jobban utáljuk”.

Igen ám, de a TPLF vezetése alatt a tigrinyák adták a hadsereg és a biztonsági apparátus zömét, és a háború kitörésekor sokan azok közül is elhagyták a fegyveres erőket és csatlakoztak a lázadókhoz, akik nem tartoztak a TPLF kemény magjához, és 2018 után is a szövetségi kormány szolgálatában maradtak. Ennek lett az eredménye, hogy egyes források szerint 2020 végén egy mintegy 150 000 fős tigrinya haderő nézett farkasszemet a megcsonkított, alig 50 000 fős Etióp Nemzeti Védelmi Erőkkel (ENDF). Nem véletlen, hogy sokan azt várták, 1991-hez hasonlóan a TPLF pár héten belül eléri Addisz-Abebát. 

Ennek megakadályozására két eszköz volt az etióp kormány kezében, amelyek aztán hamar kétélű fegyvernek bizonyultak. Az egyik az Iszajász Afeverki vezette Eritrea bekapcsolása volt a háborúba. Abij egyik nagy sikeres volt, amiért a Nobel-békedíjat is megkapta, hogy

amely az 1998-2000 közti fegyveres harc eredménye volt, és békét kötött Aszmarával.

Júda oroszlánja Addisz-Abebában

Mindennek azonban ára volt. A kilencvenes évek végén az etióp hadsereg – vagyis zömében a TPLF – megalázó vereséget mért Iszajász erőire, és csak az akkori etióp miniszterelnök, Melesz Zenavi döntésén múlt, hogy az ENDF nem vonult be Aszmarába. A „kisebbik testvér” elsöprő győzelme azonban (az 1980-as évek polgárháborújában egyértelműen az eritreai fegyveresek voltak a meghatározó erő a marxista rezsim elleni küzdelemben, és az ekkor alakult TPLF jóval szerényebb eredményekkel dicsekedhetett, legalábbis Iszajász szerint) amellett, hogy komoly fosztogatásokkal járt Eritreában, megalázó helyzetet teremtett a kis ország diktátora számára.

Éppen ezért gyakorlatilag mindenki egyetértett abban, hogy Iszajász régóta készült a bosszúra, és csak a megfelelő alkalomra várt, hogy elégtételt vegyen az őt ért megaláztatásokért. Az eritreai hadsereg, amely Abij segítségére sietett, valóban ennek megfelelően járt el: civilek ezreinek vére tapad a kezükhöz, miközben

Tigrájból, ami a kezük ügyébe került és mozdítható volt, a bútoroktól kezdve a kórházi felszereléseken át a gépjárművekig. Mindez nagyban hozzájárult a jelenlegi humanitárius katasztrófa kialakulásához.

Hasonló problémák merültek fel a másik eszköz, az általános mozgósítás és a szövetségi tagállamok fegyveres milíciáinak bevetése során. A Tigrájjal határos Amhara Szövetségi Tagállam ugyanis régóta területi vitában áll szomszédjával: az amhara vádak szerint Nyugat-Tigráj alapvetően amharák lakta terület volt 1991 előtt, de a marxista rezsim szétverése után – amely nagyban támaszkodott az amhara lakosságra – a győztes TPLF bosszút állt, és részben kiűzte a térségből az amharákat, részben a terület magához csatolása után mesterségesen igyekezett asszimilálni őket. Mindezek olyan indulatokat váltottak ki a felek között, amelyek levezetésére aztán a jelenlegi háború kiváló lehetőségnek bizonyult. Nem véletlen, hogy több riport szerint az eritreaiak mellett az amhara különleges erők, a FANO tagjai követték el a legtöbb vérengzést a tigrinyákkal szemben – mint ahogy az sem, hogy a konfliktusban felfedezett első tömegsírok Mai Kadránál amharák holttesteivel voltak tele, akiket a TPLF-hez kötődő milíciák mészároltak le.

Mindez azért is roppant problematikus, mert valójában

akik az abesszin identitás és birodalmi tudat képviselői. Ők azok, akik az Etióp Magasföldről kiindulva az elmúlt évszázadokban maguk alá gyűrték az alacsonyabban fekvő területek zömében nomád népeit vagy más földműves csoportokat, és a 19. század végére vérrel-vassal megteremtették a ma ismert Etiópiát.

John Markakis, napjaink egyik legnagyobb Etiópia-kutatója 2011-ben megjelent könyvében két határvonalról ír az ország kapcsán, amelyet a kelet-afrikai eliteknek át kell hidalniuk ahhoz, hogy Etiópia békében fejlődhessen. Az első ebből a habesa népcsoportok és az állami struktúrába integrált, de valójában továbbra is másodrendű etnikumok, a szidamók, volajták, oromók között húzódott. A másik pedig a centrum és azon, a perifériákon lakó pásztornépek, mint a szomálik vagy az afarok között, akik esetében az integráció folyamat még éppen, hogy csak elkezdődött, és akik alig bírnak bármiféle politikai vagy gazdasági befolyással a Magasföldön. 

A sors különös paradoxona, hogy Etiópia jelenlegi válsága egy harmadik, Markakis által nem vizsgált határvonal, a két nemzetalkotó népcsoport, az amharák és a tigrinyák – illetve részben az eritreaiak – közti ellentétek mentén lángolt fel, és ebben – akárcsak az elmúlt évtizedekben – a periféria népei inkább csak statisztaszerepet játszanak. Ennek ékes példája, hogy

és úgy érzik, „most vagy soha”: itt a lehetőség, hogy örökre leszámoljanak a tigrinyákkal. Márpedig ebben a helyzetben a miniszterelnök mozgástere meglehetősen korlátozott: senki sincs, aki megfékezze a helyi etnonacionalista szélsőségeseket.

Ahogy a méregerős kávé lecsúszik a torkomon, és körbenézek a zsúfolt utcákon, nehéz elképzelnem, hogy Etiópia megint idáig jutott. Hogy azok az emberek, akik körülöttem ülnek, ismét ellenségként tekintenek egymásra attól függően, hogy milyen etnikai csoporthoz tartoznak. És hogy a határvonalak – mint annyiszor Etiópia történetében – ismét fontosabbnak bizonyultak, mint az ország és az emberek jóléte és fejlődése.