Behódolás helyett nemzeti érdekérvényesítés
Nagyon is indokolt a Fidesz új kommunikációs stratégiája Magyar Péterrel szemben.
„Miért mond le Európa még a saját védelméről is? Részben a béke utópisztikus fantáziái, részben pedig az Egyesült Államok katonai erejére való túlzott hagyatkozás miatt, ahol a munkamániás polgárok ellensúlyozzák az európaiak lezserebb életmódját” – mutatott rá Jean Yarbrough, a Bowdoin College professzora, akivel az amerikai és európai életmódot érő kihívásokról Sándor Lénárd beszélgetett.
Az amerikai Claremont Intézet a közelmúltban indított el egy érdekes kutatást, amelynek célja, hogy feltárja az egyedülálló amerikai életmód ismertető jegyeit. Véleménye szerint milyen értékek vagy erények tekinthetők e sajátos életmód szerves részének?
A Claremont Intézet alapvető küldetése, hogy helyreállítsa az amerikai politikai életben a Függetlenségi Nyilatkozat és az alapító atyák által alkotott alkotmány elveinek központi jelentőségét. Ez mindenekelőtt a korlátozott kormányzat elismerését jelenti, amely elkötelezett valamennyi ember természetes jogainak megóvása, illetve emellett az ehhez szükséges patriotizmus iránt.
Bár a Függetlenségi Nyilatkozat olvasatában a kormányzat elsődleges célja e „jogok biztosítása”, az amerikai alapítók azt vallották, hogy a köztársaság önkormányzásának sikere a felvilágosult és erényes polgárságon múlik. Búcsúbeszédében George Washington arra emlékeztette polgártársait, hogy
Nem csoda így, hogy Alexis de Tocqueville azt hangsúlyozza, hogy Amerikában a „vallás szelleme” és a „szabadság szelleme” egymással karöltve munkálkodik a demokratikus jogok biztosítása érdekében.
Az alapító atyák politikai elgondolásainak megóvásán túl a Claremont Intézet azon társadalmi intézmények, így különösen a család, az iskolák és a vallási szervezetek megerősítésére összpontosít, amelyek ezeket az elgondolásokat tovább örökítik a fiataloknak.
Ugyanakkor jól látható, hogy az elmúlt évtizedek folyamán felszínre került az az éles megosztottság, amely az értékek és a világnézet tekintetében jellemzi az Egyesült Államokat. Általánosan elfogadott, hogy a Amerika rendkívül polarizált, miközben egyes gondolkodók arra mutatnak rá, hogy az országnak tulajdonképpen már két alkotmánya van, vagy legalábbis ugyanannak az alkotmánynak két egymással teljesen ellentétes értelmezése. Hogyan látja ezt a növekvő megosztottságot Amerikában?
Az Ön által említett kétfajta megosztottság összefügg egymással. A 19. század végétől, vagyis a progresszív korszak kezdete óta a kritikusok folyamatosan kifogásolják az alkotmány eredeti szerkezetét, különösen a hatalmi ágak szétválasztását, a föderalizmust és az alkotmánymódosításhoz szükséges eljárások nehézkességét. Állításuk szerint ezek a nagyobb változások bevezetése elé gátat vetnek. Woodrow Wilson egykoron azért kritizálta az alapító atyák alkotmányát, mert az túlságosan is a fizikai törvényszerűségeket veszi alapul, amelyben a mechanikus erők „kölcsönösen ellenőrzik és fékezik” egymást. Ehelyett ő úgy érvelt, hogy
Eszerint túlmutat az alapító atyák természetjogi liberalizmusán azért, hogy megfeleljen az új kihívásoknak. Amit ő és más progresszívok, köztük például a republikánus Theodore Roosevelt is támogattak, az a közhatalomgyakorlás fokozatos átcsatornázása a demokratikus törvényhozástól az állítólagosan partoktól független szakértők irányába. Ez utóbbiak ugyanis hívebben szolgálják a progresszív célokat. Idővel a szakértőkből álló úgynevezett „adminisztratív” állam kiszorította – de legalábbis kihívást intézett – az eredeti alkotmányban rögzített hatalmi ágak szétválasztása és a tagállamokat védő szubszidiaritás (federalism) ellen. Az alapító atyák által elképzelt intézményekkel ellentétben az „adminisztratív” állam ügynökségei, hivatalai és bizottságai magukban egyesítik a törvényhozó, a végrehajtó és a bírói hatalmat, ami jóval egyszerűbbé teszi politikai céljaik megvalósítását. Ráadásul
A választott tisztviselőkkel ellentétben ők közszolgálati védelemben részesülnek, amely nagyon megnehezíti vagy akár még lehetetlenné is teszi hivatalukból történő elmozdításukat. Tehát ebben az értelemben egyszerre valóban két alkotmányunk van, amelyek eltérő politikai elvek mentén működnek, bár ez a 2016-os elnökválasztásig nem látszódott ilyen élesen.
Mindez milyen hatást gyakorol az amerikaiak életére?
Miközben ez a felfogás először az alkotmányos fronton bontakozott ki, a kritikai elmélet szépen lassan meghonosodott a jogi egyetemeken és általában felsőoktatás egészében. A marxizmus egy sajátos változatát Herbert Marcuse, Heidegger és a Frankfurti Iskola tanítványa, illetve Angela Davis tanára népszerűsítette az Egyesült Államokban. Osztálykonfliktus helyett Marcuse a társadalmi küzdelmet szélesebb körben, kulturális értelemben fogalmazta meg felosztva az amerikaiakat faji, etnikai és nemi identitásuk szerint. A fehéreket, különösen pedig a fehér férfiakat elnyomóknak, míg hozzájuk képest a kisebbségeket az elnyomottaknak minősítette.
Bár a kritikai fajelmélet (critical race theory; CRT) a legismertebb, a kritikai elmélet kiválóan alkalmazhatónak bizonyult a feministák, a melegek, az ázsiaiak és más úgynevezett „marginalizált” csoportok számára, és ezzel kiszorította a hagyományos marxizmus munkásosztályt középpontba állító felfogását. A kritikai elmélet nagy népszerűségre tett szert Barack Obama elnöksége alatt, míg
Erre válaszként a Biden-kormányzat a „sokszínűség, a méltányosság és a befogadás” (Diversity, Equity, and Inclusion; DEI) jelszókat állította belpolitikájának középpontjává. Ezek a jelszavak jelen vannak a felsőoktatásban, a jogi oktatásban, Hollywoodban, a fő médiában (MSM), valamint az amerikai üzleti életben. Ugyanakkor végül az keltett nagy felháborodást, hogy a szülők tudomást szereztek arról, hogy gyermekeiket is erre okítják. Kiderült, hogy a kritikai fajelmélet beszivárgott az egész oktatási rendszerünk tantervébe, egészen az óvodától és az általános iskolától kezdve. A kritikai fajelmélet mindenütt jelen van: az állami, a magán és az egyházi iskolákban is. Jelenleg élénk vita folyik arról, hogy a méltányosság (amely minden különbséget és egyenlőtlenséget a rendszerszintű rasszizmusra vezet vissza, és így igazságtalannak tekint), illetve a „marginalizáltak” javára történő pozitív diszkrimináció „újmarxista” elvei hogyan egyeztethetők össze a Függetlenségi Nyilatkozatban meghirdetett és az alkotmányban garantált jogok egyenlőségének elvével.
Hogyan látja a növekvő centralizáció és a terebélyesedő „adminisztratív” állam szerepét a megosztottság és a polarizáció erősödésében?
Az adminisztratív hivatalokon keresztül meghirdetett szövetségi politikák közül sokat a „kék”, vagyis a demokrata tagállamok karolnak fel, amelyek ugyanazokat a politikai célkitűzéseket fogalmazzák meg. Emellett azok
Ugyanez a központosító folyamat érvényesül helyi szinten is, ahol a polgárok azt érzik, hogy alig van vagy egyáltalán nincsen beleszólásuk a jelentős ügyekbe, így gyermekeik nevelésébe, a közbiztonságba vagy más helyi rendészeti intézkedésekbe. Ezek az ügyek ma már nagyrészt az tagállami bürokraták felügyelete alatt vannak, akik viszont a szövetségi szintű kollégáiktól kapják instrukcióikat. Ez az a közigazgatási központosítás, amelyre Tocqueville figyelmeztetett A demokrácia Amerikában című könyvében. Tocqueville ezt a saját korában a szülőhazájában, Franciaországban látta veszélyesnek. Amerika éppen az ellenpéldát kínálta a szabadságjogokat gyakorló aktív polgárságon keresztül. Amikor ma olvassuk „A despotizmustól, amitől a demokratikus nemzeteknek félniük kell” című híres vitáját, akkor az abban megfogalmazott figyelmeztetés éppúgy vonatkozik Amerikára, mint Európa nagy részére.
David Goodheart megfogalmazása szerint a nyugati világban a „valahol” és a „bárhol” típusú emberek közötti szakadásnak lehetünk tanúi. Míg a „bárhol” típusú emberek már nem kötődnek a helyi közösségekhez, a „valahol” típusú ragaszkodik gyökereihez és hagyományaihoz. Véleménye szerint mi a helyi közösségek, nemzetek és a patriotizmus jelentősége a nyugati társadalmak értékeinek megőrzésében?
David Goodheart nyilvánvalóan fontos dologra mutatott rá. Egyre több fiatal hagyja el otthonát, hogy főiskolára, egyetemre járjon, ahol megismerkedik a globális polgárság romantikájával. Köztük sokan vonzónak találják az otthonuktól távoli munkavállalás lehetőségét. Az Egyesült Államokban ez különösen igaz az elit főiskolákra, így például a Bowdoin College – ra is, ahol jómagam is tanítok, illetve azokra az egyetemekre, amelyek már a „globális értékek” mellett elkötelezett amerikai, sőt nemzetközi hallgatói közösségeknek adnak otthont. Ugyanakkor meglepő az a nagyszámú felsőfokú végzettségű amerikai is, akik az otthonukhoz közeli állami egyetemekre járnak, és olyan karrierre készülnek, amely lehetővé teszi számukra, hogy jó munkahelyeket szerezzenek közel ahhoz a helyhez, ahol felnőttek. Ők vissza akarnak térni a gyökereikhez. Róluk keveset hallunk, ugyanis általában úgy gondoljuk, hogy a „valahol” típusú emberek nem járnak főiskolára vagy egyetemre. Kétségtelen, hogy a „valahol” és a „bárhol” típusú ember két nagyon különböző karakter, Amerikában és Európában egyaránt találkozhatunk velük. Amerika két partja lenézi a vallásosabb és „elmaradottabbnak” titulált régiókat az Egyesült Államok közepén, ugyanúgy, ahogy Nyugat-Európa elitje lenézi a közép-, és kelet-európai vidéket.
Térjünk is rá Európára, ahol a kihívások nem kevésbé csekélyek, mint az Egyesült Államokban. Amellett, hogy kételyei és vitái vannak az európai életmódot övezően, Európa az súlyos válságokkal teli időszakon ment keresztül a 2010-es években, sőt az Európai Unió elveszítette egyik stratégiai és gazdasági szempontból legfontosabb tagállamát. A Brexiten kívül még vannak látható repedések az EU-ban. A keleti bővítés előtti „régi” Európa és a keleti bővítés utáni „új” Európa közötti repedés például szembetűnő. Hogyan látja mindezt tengerentúlról?
Pontosan emlékszem arra, hogy éppen Londonban voltam, amikor az Európai Uniót létrehozó Maastrichti Szerződés körüli viták zajlottak. Mindig is nagyon nehéz volt Európa ősi nemzeteit egyetlen politikai unióba tömöríteni, de ez a feladat az Európai Unió terjeszkedésével még nagyobb kihívássá vált. Ezeknek az országoknak nemcsak, hogy nagyon eltérő történelmük van, hanem számos különböző nyelvet beszélnek, és különböző keresztény felekezetekhez tartoznak. Sőt, az európai keresztény örökség említésének mellőzése az európai alkotmányos szerződés preambulumának tervezetében még inkább felszínre hozta az „új” kelet-közép-európai államok és a „régi” nyugati országok közötti különbségeket. Ugyanakkor
A Brexit ezt látványosan felszínre hozta. Különösen szembeötlő a megosztottság az Ön által említett, a brüsszeli bürokratikus terjeszkedéssel szemben a saját életmódjukat, kultúrájukat védő „valahol” típusú emberek és a „bárhol” típusúak között. Sőt mi több a Brexit hozzájárult ahhoz, hogy ez a megosztottságok élesebbé váljon Franciaországban, Olaszországban és az Európai Unió többi „régi” tagállamaiban.
Ezenkívül az újonnan létrehozott jogállamisági mechanizmus a központosítást még tovább erősíti azzal, hogy nagy hatalmat ad az Európai Unió Bíróságának kezébe. Véleménye szerint milyen fenyegetést jelent mindez az amerikai tapasztalatok alapján?
Sajnálatos tény, hogy ahogy a mondás tartja „az rendeli a nótát, aki fizeti a muzsikust”. Az Európai Bíróság legutóbbi döntése tulajdonképpen nem meglepetés. Az Európai Uniót finanszírozó gazdag államok pénzügyi támogatást folyósítanak Magyarországnak, hogy aztán rákényszerítsék az uniós normák egy általuk elfogadott értelmezésének betartására. Ez egészen hasonló az amerikai republikánus tagállamok helyzetéhez. A szövetségi kormány ellenőrzi a szövetségi dollárok áramlását.
A magyar miniszterelnök olyan politikát kíván folytatni, amely óvja a hagyományos európai erényeket és életmódot. Hogyan látja azokat az erőfeszítéseket, amelyeket Magyarország az elmúlt időszakban az ország és Európa versenyképesebbé és erősebbé tétele érdekében tesz?
Jó, ha az Európai Unió tagjait emlékeztetik a saját hibáikra. Tocqueville már 1848-ban óva intette a franciákat a szocializmus gonoszságától és a materialista filozófia maró hatásaitól. Ennek fényében nem csoda, hogy a szekulárissá vált és szocialista Nyugat-Európa elveszítette a teremtéssel kapcsolatos vágyait? Jóval könnyebb és kellemesebb az adott pillanatnak élni.
És miért mond le Európa még a saját védelméről is? Részben a béke utópisztikus fantáziái, részben pedig az Egyesült Államok katonai erejére való túlzott hagyatkozás miatt, ahol a munkamániás polgárok ellensúlyozzák az európaiak lazább „életmódját”. A Trump-adminisztráció tett néhány kísérletet arra, hogy a kölcsönös védelemre vonatkozó pénzügyi kötelezettségeik megtartására rászorítsa az európaiakat. Ugyanakkor ez túl rövid életűnek bizonyult ahhoz, hogy valódi változást hozzon az európai biztonság terén. Ehhez képest a Biden-adminisztráció egymásnak ellentmondó célokat követett:
Az egykori szovjet uralom alatt sínylődött közép-kelet-európai országok másképp látják ezeket a kihívásokat. Szabadságszeretetük és az egykoron elnyomott vallási és nemzeti hagyományaik felkarolása vonzó a „régi” Európa konzervatívainak szemében, és emellett az Egyesült Államokban új csodálókat is szerez. Ugyanakkor mindez olyan erős nyugati progresszív ellenszéllel küzd, amely üdvözli a nyitott határokat és egy nemzetek nélküli világot.
Véleménye szerint milyen szerepet játszhat vagy kell játszania a közép-európai megközelítésnek Európa jövőjében, különösen az Egyesült Királyság EU-ból való kilépése után?
Úgy látom, hogy Magyarország két kihívással néz szembe. Egyfelől a szekuláris materializmus képviselői által jelentett kihívással, akik lenézik az általuk maradinak és illiberálisnak bélyegzett nemzet szokásait és erkölcseit. Másfelől pedig egy erős gazdasági bázist kellene építenie a célként kitűzött családbarát politika megvalósításához. Ugyanakkor
Alternatívát kínálhatnak mindazok számára, akik a „régi” Európában a saját politikai és kulturális hagyományaikhoz szeretnének visszatérni és azokat szeretnék ápolni. Emellett szorosabb partneri kapcsolatokat alakíthatnak ki azokkal az amerikaiakkal, akik mélyebben szeretnék megismerni ezt az „új” Európát. Az Egyesült Államok számára a Brexit azt jelentette, hogy az az ország, amellyel régóta „különleges viszonyban vagyunk”, nem lesz többé részese az Európai Unió közös külpolitikájának. Amerikának nagy szüksége van új barátokra az Európai Unión belül, és a Trump-adminisztráció megértette, hogy ők nagy valószínűséggel a közép-európai nemzetek lehetnek. Ez a felfogás a következő elnökválasztás után ismét visszatérhet.
Kép: Jacobus Ignatius de Roore: A béke angyala elűzi a háború bestiáit (1713)