Hitelesség kontra gyorsaság: a modern média dilemmája – beszélgetés David Logannel

A digitális kommunikáció és a platform alapú vállalkozások súlyának növekedésével a világ a tömegmédia korszakából egy olyan hírfogyasztási korszakba lép, ahol az információ egyénre szabott és azonnal elérhető. Véleménye szerint ez hogyan változtathatja meg az emberek kommunikációját és információhoz jutását?

A polgárok a világ eseményeivel kapcsolatban korábban a médiából, az újságokból, a magazinokból, vagy éppen a pamfletekből tájékozódtak, amelyet a huszadik század derekától kezdve aztán a rádió és a televízió egészített ki. Ezeknek a hírforrásoknak a jellegadó sajátosságai között említhető, hogy az írók, tudósítók vagy kiadók legalább valamelyest jártasabbak voltak az adott témában, illetve a híranyagokat általában egy tapasztaltabb szerkesztő átvizsgálta, a hibákat kijavította, és hátteret is biztosított az adott hírnek. Emellett pedig kellő idő állt rendelkezésre az információ ellenőrzéséhez is. Az internet, különösen pedig a közösségi média mindezt megváltoztatta:

Emellett pedig alig van olyan eset, amikor ellenőrizni kell egy adott tényállás vagy információ helytállóságát. A huszonnégy órás hírfolyamban nagyobb a jelentősége annak, hogy ki „kaparintja meg elsőként” a híreket annál, mint hogy ki „hozza le helyesen”.

Milyen hatásokkal járnak ezek a változások az újságírás, illetve a média ökoszisztéma egésze szempontjából?

Ennek köszönhetően olyan dezinformációs áradattal nézünk szembe, amely megmérgezi a jelenkor kérdéseiről folytatott közéleti vitáinkat, roncsolja az egyéni becsületünket, jó hírnevünket, de ami még ennél is súlyosabb, veszélyezteti a demokráciát. Elveszítjük ítélőképességünket, és már nem tudjuk megkülönböztetni az igazat a hamistól, ami alapvető fontosságú a demokratikus működés szempontjából. Hannah Arendt filozófus már évtizedekkel ezelőtt arra mutatott rá, hogy „a totalitárius hatalomgyakorlás ideális alanya nem a meggyőződéses náci vagy a meggyőződéses kommunista, hanem azok az emberek, akik szemében a valóság és a fikció összemosódik, akik nem tudnak igaz és hamis között különböztetni.”

Hogyan járult ehhez hozzá a média és a véleményszabadságot érintő jogi szabályozás?

Bár ez a vészes állapot számos technológiai, gazdasági és politikai tényező együttes hatásaként állt elő, ugyanakkor két olyan jogi, szabályozási változást is szükséges megemlíteni, amelyek az Egyesült Államokban jelentős mértékben hozzájárultak a probléma kialakulásához. Az első 

Emellett a második, amit kiemelnék, az a Legfelső Bíróság esetjogi gyakorlata, amely megnehezíti, hogy a hamis állítások sértettjei a rágalmazás és becsületsértés szabályaira hivatkozva jogorvoslatot szerezhessenek az elhangzott hamis állításokkal szemben. Különösen azokat a döntéseket szükséges kiemelni, amelyek a híres, 1964-ben meghozott New York Times kontra Sullivan ítélet nyomán születtek. Ezek a döntések az első alkotmánykiegészítés véleményszabadságra vonatkozó garanciáit úgy értelmezik, mint amelyek szinte leküzdhetetlen akadályt jelentenek a „köztisztséget viselők” vagy „közéleti szereplők” számára a becsületük megvédése során. Ennek a bíró alkotta esetjognak a Communication Decency Act-hez hasonlóan végső soron az a következménye, hogy a valótlan állításokkal szemben rendkívül csekély elrettentő erő áll rendelkezésre.

Egy nemrégen meghozott legfelső bírósági döntésben Clarence Thomas és Neil Gorsuch bírók az amerikai szólásszabadság doktrína felülvizsgálatára szólítottak. Miért sürgetik bírók az úgynevezett New York Times szabály átgondolását?

Ez valóban így van, nemrégiben a kilencből két legfelső bírósági bíró annak az álláspontjának adott hangot, hogy ezeket a döntéseket újból át kellene gondolni. Thomas egy teljesen eltérő jogértelmezési irányt javasol, míg Gorsuch azt az általam is képviselt álláspontot vallja, hogy ezt az értelmezést vissza kell nyesni. Zárójelben jegyzem meg azért, hogy kilencből öt bíró egyetértésére lenne szükség a jelenleg irányadó jogértelmezés átszabásához. A két szóban forgó bíró azzal érvelt, hogy a médiaviszonyok változása indokolja a hosszú időn keresztül szentként és sérthetetlenként tisztelt jogterület felülvizsgálatát.

Ön szerint mennyire megalapozott ez a véleményük? Figyelemmel arra, hogy a New York Times szabály egy világszerte elterjedt doktrína, amit például az Emberi Jogok Európai Bírósága vagy a magyar Alkotmánybíróság is ismer, véleménye szerint milyen megfontolások mentén lehetne újra gondolni?

A következőket mindenképpen szeretném leszögezni a régi alkotmányos doktrínák átértékelésével kapcsolatban.

Elsősorban figyelemmel kell lenni arra, hogy az elmúlt három évtizedben ez a jogterület nemcsak kikristályosodott, hanem alapvető jelentőségre tett szert a jogrendben. Ez rendkívül szokatlan a bíróságtól, és éppen ezért a Thomas és Gorsuch bírók által jegyzett véleményeknek nagyon nagy a jelentőségük, különösen a média világában, amely bizony nagy haszonélvezője és kedvezményezettje a New York Times kontra Sullivan ügyben foglalt elveknek.

Másodsorban érdemes megemlíteni, hogy az adatok szerint a legutóbbi években az egész Egyesült Államokban évente átlagosan csupán három ilyen jellegű pert indítottak a milliószámra előforduló téves vagy hamis állítások dacára. Ez azt jelzi, hogy

Valóban jótékony hatást gyakorol a "vélemények piacára" az, hogyha minél több per indul?

Alapvetően nem, ezért szükséges megemlíteni, hogy a bíróság eredetileg azért nehezítette meg a perindítás és kártérítés követelésének lehetőségét, hogy ezzel is segítse a pezsgő és élénk közéleti viták fejlődését. A közpolitikai döntéshozókat vagy a közpolitikák implementálóit övező kritikák miatti perindítás könnyű lehetősége ugyanis dermesztő hatást gyakorol az ilyen jellegű vélemények szabad kinyilvánítására.

Bizonyára a másik véglet sem lehet megoldás...

Valóban. Az elmúlt évek során ezeket a korlátokat egyre több olyan ember és egyre több olyan kérdés tekintetében is kiterjesztették, amelyek csak nagyon távoli kapcsolatban állnak a közpolitikaalkotókkal, illetve a közpolitikai kérdésekkel. Így például rendőrökkel, tanárokkal, és még olyan emberekkel szemben is kiterjesztették, akik csak éppen egy-egy olyan időszerű közéleti kérdésben mondják el véleményüket, mint például a fegyvertartás korlátozása vagy az erőszakos bűncselekmények szigorúbb büntethetősége. Ennek kapcsán Gorsuch bíró azt a kérdést veti fel, hogy vajon ezeket az embereket tényleg szükséges-e megfosztani attól a lehetőségtől, hogy megvédhessék jó hírnevüket.

Mennyire számít egyedülállónak ez a jogi megoldás?

Ez az amerikai esetjogi gyakorlat szinte minden más ország felfogásától, joggyakorlatától különbözik. Nagy-Britanniában például úgy biztosítják a robosztus közéleti viták légkörét, a közpolitikaalakítók bírálhatóságát, hogy nem állítanak leküzdhetetlen akadályokat a jó hírnév védelme elé. Ezek alapján egyetértek Gorsuch bíróval, elérkezett az ideje annak, hogy ezeket a precedens döntéseket átgondoljuk, és visszaállítsuk az élénk közéleti viták lehetősége és a jó hírnév megóvása között húzódó egyensúlyt. Ugyanakkor szükséges hangsúlyoznom, hogy a véleménynyitás szabadságához kapcsolódó jogterület nem csak a jó hírnév védelmének és a közéleti viták élénkítésének egyensúlyáról szól. Hozzá kell tennem, hogy ezeknek az ügyeknek a demokrácia szempontjából is rendkívüli jelentőségük van,

Éppen ezért ez a szempont is fontos szerephez jut az érdekek egyensúlyozása terén.

Az utóbbi időkben azt láthatjuk, hogy a platform alapú vállalatok a társadalmi felelősségvállalásuk keretében próbálják meg ezeket a kérdéseket szabályozni. Ennek megfelelően például a Facebook a nemzetközi emberi jogi szabályokat tartja irányadónak a saját működésére nézve. Mennyire hatékonyak ezek a vállalati önszabályozások, és a mi a hátulütője a jogorvoslás e formájának?

A vállalati társadalmi felelősségvállalások annak a kései felismerését igazolják, hogy az internet, különösen pedig a közösségi média szabályozásának hiányából komoly károk fakadnak. A vállalatok ugyanakkor azért fogadnak el ilyen elveket, mert félnek a még ennél is szigorúbb szabályozásoktól és korlátozásoktól. Valóban nagy kihívást jelent a több joghatóságon átívelő vállalati működés szabályozása. Nem lehet ugyanakkor túlzottan optimistának lennünk, amíg a kecskére, vagyis a profitorientált platformokra van bízva a káposzta, vagyis az információáramlás őrzése.

Véleménye szerint milyen jogorvoslási utakat lenne érdemes a jogalkotóknak vagy bíróságoknak fontolóra venniük a digitális korszakban?

Egyetértek azokkal, akik azt vallják, hogy a demokratikus működés torzulásáért az internet és a közösségi média hiányos szabályozása a felelős. Ugyanakkor nem igazán bízom abban, hogy valódi változást eredményezhet a rendkívül polarizált törvényalkotásunk, amely gyakorlatilag semmilyen jelentős kérdésben nem tud egyezségre jutni. Emellett a bíróságok, különösen pedig a Legfelső Bíróság is jelentős mértékben hozzájárult a kialakult zűrzavaros helyzethez. A bíróságok éppen ezért most nem fordíthatnak hátat azoknak a szükséges korrekcióknak, amelyeket az alapvetően megváltozott körülmények indokolnak.
Összességében úgy vélem, hogy az információáramlásban az elmúlt fél évszázad során bekövetkezett változások – vagyis az, hogy

– indokolják, sőt megkövetelik, hogy átgondoljuk azokat a doktrínákat és szabályokat, amelyeknek egyszerűbb eszközökre szabtak. Ez nem forradalomra, hanem újra gondolásra szólít azzal a szándékkal, hogy jobban megóvhassuk a jó hírnevünket és a demokráciánkat.

Kép: Fanatic Studio / Gary Waters / SCIEN / FST / Science Photo Library via AFP