Norvégia és az Európai Unió kapcsolatát immár ötven éve a se veled, se nélküled állapot jellemzi – a norvég támogatások körüli magyar vita pedig precedens nélküli Európában.
Vuncs Rajmund írása a Mandiner hetilapban.
Norvégia csatlakozása az Európai Unió elődjéhez, az Európai Gazdasági Közösséghez először a hatvanas években merült fel, ám mind 1962-ben, mind pedig 1967-ben a már tagállam Franciaország és a norvégokkal együtt csatlakozni kívánó Egyesült Királyság konfliktusának áldozatául esett. A skandináv ország „bűne” az volt, hogy korpa közé keveredett. Charles de Gaulle francia elnök a nyilvánosság előtt a briteknek a világháborút követő lassú talpra állása, a színfalak mögött inkább a két állam között fennálló, több évszázados politikai ellentét és a szigetországnak az Egyesült Államokkal fennálló szoros kapcsolata miatt nem kívánta az EGK-ban tudni a briteket, valamint a velük együtt csatlakozni kívánó és velük szoros kapcsolatot ápoló norvégokat.
Kétszer nem
A felek végül 1972-ben egyeztek meg: látszólag minden adva volt az északiak csatlakozásához, amikor a munkáspárti Trygve Bratteli által vezetett kormány a megegyezés pontos feltételeivel és nagy parlamenti többséggel a zsebében vitte népszavazásra a kérdést, ahol aztán igen szoros versenyben, 53,5 százalékos többséggel utasították el. A tévedés Bratteli tisztsége mellett a kérdésről szóló referendum bő húsz évig tartó jegelésébe került.
A norvég csatlakozás újbóli gondolata a kilencvenes években élénkült fel: 1994-ben, egy hosszúra nyúlt társadalmi vita után járultak az urnákhoz az állampolgárok, hogy aztán az előzőnél is kisebb különbséggel, 52,2 százalékkal ismét győzzön a nem.
A norvégok szembeszegülésének nemzeti identitásukkal való patetikus indoklása féligazsághoz vezet: sokkal inkább a kőolaj árának és jelentőségének drasztikus felértékelődésében, a halgazdálkodásra vonatkozó uniós szabályokban kell keresni a megoldást, illetve abban, hogy a természeti erőforrásaiknak köszönhetően gyorsan a világ egyik leggazdagabb országává váló norvégok egyből a nettó befizető államok között találták volna magukat, amit természetesen szerettek volna elkerülni.
Adva van tehát egy ország, amely nem szeretne szenvedni az EU neki kedvezőtlen gazdasági és politikai szabályaitól, de a legfontosabb előnyét, a közös piac nyújtotta lehetőségeket szeretné élvezni. Norvégia többek között Izlanddal, Liechtensteinnel és Svájccal tagja volt az Európai Szabadkereskedelmi Társulásnak (EFTA), azon országok szövetségének, amelyek nem tudtak vagy nem akartak csatlakozni az Európai Szén- és Acélközösséghez. Miután a francia–brit ellentét enyhült, a tagállamok szépen átszállingóztak a másik blokkba. Az EFTA végül 1994-ben szerződést kötött az Európai Unió közvetlen elődjével, az Európai Közösséggel, s megalapították az Európai Gazdasági Térséget. Ez a folyamat végül oda vezetett, hogy Norvégia, Izland és Liechtenstein bár nem lett tagja az EU-nak, a gazdasági előnyeit élvezheti.
Az irgalmas szamaritánus képében
Az említett három állam az előnyökért cserébe megalapította a Norvég Alapot és az EGT-alapot, előbbi fedezetének 97,7, utóbbinak 100 százalékát – mint legnagyobb haszonélvezők –a norvégok állják. Norvégia tehát a vitás forrásokat nem krisztusi szeretetből, jóval inkább a tagállamok – köztük Magyarország – piacáért adja ellenértékként.
A forrásokat nem bocsátják a kormányok rendelkezésére, hanem az EU kevésbé fejlett államai pályázás során bizonyos kiemelt területekre tudják lehívni, amelyek a következők: innováció, kutatás, oktatás és versenyképesség; társadalmi felzárkóztatás, fiatalok foglalkoztatása és a szegénység csökkentése; környezet, energia, éghajlatváltozás és alacsony szén-dioxid-kibocsátású gazdaság; kultúra, civil társadalom, jó kormányzás, alapvető jogok és szabadságok; bel- és igazságügy.
A Magyarországot jelenleg megillető 77 milliárd forintból 4 milliárdos keretet kimerítő civil alap pályáztatását a norvégok minden államban egy, a kormánytól független ngó-ra bízzák, hazánk esetében az Ökotárs Alapítványra esett a választás. Amellyel viszont problémája lett az Orbán-kormánynak – a korábban a Miniszterelnökséget vezető Lázár János 2014-ben indult csatába a norvégok és az alapítvány ellen, az Ökotárs kapcsolati hálóját és pályáztatási gyakorlatát kritizálva (lásd keretes írásunkat).
Évek teltek el tárgyalásokkal és üzengetésekkel – 2020 végén aztán úgy tűnt, hogy a két állam meg tud állapodni az összeg lehívásának feltételeiről. A megegyezés azonban inkább kelthetett megtévesztő optimizmust, mint jelentett valódi megoldást: a felek már a kommünikében jelezték, hogy a pályáztatást végző ngo kilétét illetően nem tudtak megállapodni. A két állam megegyezését jelentős tárgyalások és előkészítési munka előzte meg, a memorandumban már az egyes minisztériumoknak juttatott források összegét és az e körüli folyamatot is lefektették, a hét hónapos határidőn belül már csak az említett civil alap forrásainak elosztásáról és az azt végző szervezetről kellett volna megállapodni – konszenzussal.
Konszenzus azonban 2021. július 21-éig ezekről a kérdésekről nem született – és nem is születhetett, ugyanis a norvégok kötötték az ebet a karóhoz: kizárólag a brüsszeli irodájuk által legjobbnak ítélt lebonyolítóval, az Ökotárssal kívántak együttműködni. Noha hét civil konzorcium is jelentkezett a pályázatra, köztük a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat, egy ismert nemzetközi szervezet, illetve a Magyar Vöröskereszt is.
Ki fog végül dönteni?
A felek tehát csak látszólag léptek előre decemberre, a probléma ugyanúgy feloldhatatlannak látszott. A memorandum alapján a szerződés hatálybalépését követő hét hónapon belül, azaz július 21-éig kellett volna megállapodniuk a 10,89 millió euró (mai árfolyamon nagyságrendileg 3,85 milliárd forint) pályáztatásáért felelős ngó-ról. A norvégok július 23-án, azaz két nappal a határidő leteltét követően bejelentették, hogy nem tudtak megállapodásra jutni a magyar állammal a lebonyolító szervezetről, így ennek következményeképpen a jelenlegi, 2014–2021-es finanszírozási időszakban nem hajtanak végre programokat az EGT- és a Norvég Alap keretében. A norvégok tehát – valószínűleg a jogérvényesítés nehézségeiről tudva – húztak egy merészet, és részükről lezártnak tekintik az ügyet, aminek következtében nem csupán a civileknek szánt majd 4 milliárd forint, hanem a magyar állam által elérhető 77 milliárd is a zsebükben maradt.
Először is érdemes leszögezni, hogy államcsődtől nem kell tartani, ugyanis bármekkorának látszik is egy állampolgár szemében az összeg, a magyar költségvetés központi alrendszerének bevételi főösszege a 2021-es évben majd 22 ezer milliárd forint, amelynek a nem folyósított 77 milliárd csupán a 0,35 százaléka.
Az összeg azonban, ahogy az erről szóló kormányhatározat mellett a kormánypártisággal kevéssé vádolható Lattmann Tamás nemzetközi jogász is állítja, jár hazánknak. A jogi érvényesítése viszont nem ígérkezik egyszerű feladatnak: a kormányhatározat is csak az igazságügy-minisztert hatalmazza fel, hogy keresse meg az igényérvényesítésre szolgáló eszközöket.
A feladat több szempontból is nehéz: egyrészt a felek nem kötötték ki valamely bíróság joghatóságát, másrészt eddig nem történt hasonló eset Európában, azaz nincs kijárt út. Jogilag a 77 milliárd forint a magyar állam kárának minősül, ebben az esetben a kártérítési igényét két bíróság előtt érvényesítheti: vagy az actor sequitur forum rei elv alapján az alperes illetékes bíróságánál, azaz Norvégiában perelhet, vagy – ad absurdum – hazánkban. Erre akként kerülhet sor, hogy a magyar állam a lex loci damni elv mellett érvelve a kár bekövetkeztének helyére hivatkozik, amely megalapozza hazánk bíróságainak joghatóságát. A puding próbája az evés: ahhoz, hogy kiderüljön, mit gondol erről az érvelésről a gyakorlat, egy magyar bíróságnál – feltehetőleg a Fővárosi Törvényszéknél – kell a keresetlevelet benyújtani.
Ahogy lapunknak egy ismert perjogász mondja, bár hazánk szempontjából az utóbbi megoldás nyilvánvalóan kívánatosabbnak látszik, könnyen lehet, hogy az út Luxemburgba vezet. Nehezen képzelhető el ugyanis, hogy bármelyik bíróság egy ilyen jelentőségű ügyről döntene az Európai Unió Bíróságának jogértelmezése nélkül. Az Európai Unió eddigi kommunikációja alapján pedig aligha vállalná sok jogász az ügyet sikerdíj fejében.
***
Nyitóképen: Olajfúró torony Norvégia partjainál: a gazdagság forrása. Fotó: Shutterstock
Jusson is, maradjon is: hogyan lehet méltányosan szétosztani az uniós kohéziós pénzeket? Hogyan ne legyenek irreális elvárásaink? S mégis: mennyi pénzről van itt szó?
Von der Leyen és Scholz sem szerepel majd a történelemkönyvekben.
A Budapesti Nyilatkozat megvalósítása talán az EU számára is jó alkalmat teremt, hogy újragondolja a zöld átállás programját.
Megrettent a hírügynökség az új és erős szövetségesektől.
Ennek a „tragikus folyamatnak” csak az szabhat gátat a szervezet szerint, ha az Unió a lehető legkeményebb rendvédelmi eszközökkel lép fel a gyűlöletkeltés ellen.
Ehhez pedig minden eszközt bevetnek.
A 444-es címadás félrevezető.
Itt fogják tájékoztatni az embereket a megszavazott törvényekről.
