Ártatlan tettesek, vétkes áldozatok? A mai áldozatkultusz - és ami mögötte van

MeToo, BLM, Love is Love. Mi a közös bennük? Látszólag mindegyik magasztos célt tűz maga elé: szenvedő áldozatok felszabadítását, igazságtételt, katarzist.

Stigmák ellen lép fel, miközben látens módon maga is stigmákat oszt. Meghaladottnak, szégyenletesnek kikiáltott társadalmi szerepek, viszonyok ellen száll síkra, és közben általánosít, megszégyenít. Sérelmeket dédelgetve, a dühöt szabadjára engedve, azaz gátlásoktól mentesen sározza be az aktuálisan tettesnek, bűnbaknak kijelölteket.

Szeretném leszögezni: nem vagyok jobb a másokat megbélyegzőknél, ha őket ugyanúgy megbélyegzem.

vagy -tagadás. A pride-kampányok melletti és elleni indulatok gyakran teljesen azonosak, csak ellentétes előjelűek. A politika célja ezen indulatok felerősítése, a szembenállások ébren tartása a megfelelő oldalon. Mivel én nem vagyok politikus, nekem nem ez a célom. A gyűlölet gyűlöletet szül, az ellengyűlölet mérgező hatásairól pedig már írtam itt. Soha nem az a kérdés, hogy melyik oldalon állsz, hanem az, hogy mi mozgat: a gyűlölet, vagy a szeretet. Valójában ez a két egymással szemben álló oldal, nem a jobb-bal, konzervatív-liberális, hagyományos-progresszív. A célom most, a sokféle indulat és helyzet kuszaságából egy konkrét jelenség, az áldozat-kultusz bemutatása, igyekezve elkerülni a szokásos „a másik a hibás” érvelés kliséit.

Amiről írni szeretnék, azt a pszichológia áldozat-mentalitásnak (victim mentality) nevezi. Egyfajta trójai falóról van szó, amelyet a köz- vagy magánélet bármely szférájába becsempészve, az áldozat álarca mögé bújva sakkban lehet tartani az aktuális ellenfelet. A tünetek a következők: mások hibáztatása, külső tényezők túlhangsúlyozása a belsők ellenében, összeesküvések, kényszerítések, manipulációk vizionálása, a választási szabadság hiányának hazug rémképe, szenvedések érzelmeket keltően színes ráterhelése a környezetre, és mindeközben szimpátia és megindultság követelése.

Az ilyen önjelölt áldoztat valójában agresszor, aki elvárja, hogy mások szégyelljék magukat az olyan tetteik, gondolkodásmódjuk miatt, amelyek eltérnek az övétől. Ez általában passzív agresszióban, „hergelésben” nyilvánul meg, de sajnos, ahogy a BLM „mozgalomban” láttuk, az események nem mindig állnak meg itt és, aktívba is átcsaphatnak.

A mai áldozatkultuszról így ír a Politikatudományi Szemle friss számában a Kiss Balázs-Szabó Lilla Petronella-Farkas Xénia szerzőtrió: „Ha valaha, a heroikus korban, a napnyugati kollektív képzeletet hősök népesítették be Héraklészől James Bondig, a keresztes lovagoktól az 56-os szabadságharcosig, akkor manapság inkább áldozatok kultuszát ápoljuk a családon belüli erőszaktól kezdve a klímakatasztrófáéig, az 1944-es német megszállásétól a metoo-éig.” A gyengeség lett az új erő, a szánalom az új hősiesség.

A szenvedését elrejtő, a családban és társas kapcsolatokban támogatást kereső áldozatból mára a nyilvánossághoz apelláló szabadságharcos lett. Részben a családi, emberi kapcsolatok lazulása, felszínessé válása, részben a személytelen nyilvánosság ezzel párhuzamos erősödése miatt. A megtört, látszólag kínos nyilvánosság elé állás során az áldozat valójában feloldozást, megbecsülést követel, sikerrel ejtve túszul személyes drámájának akaratukon kívül nézőivé, részeseivé vált szemlélőit.

Az áldozat-kártya megjelenhet egyéni játszmákban (bántalmazási kártya válási vitáknál, roma kártya rendőri intézkedéseknél, diszkriminációs kártya munkaügyi döntéseknél és így tovább), valamint közösségi-társadalmi szinten is. Szinte mindegy, hogy valaki személyiségszerkezete miatt valóban áldozatnak tartja magát, vagy tudatosan játssza ki ezt a kártyát. A kettő egyformán veszélyes. Éppen úgy, ahogy a rasszizmus, vagy a bántalmazás, ez is egyaránt lehet tudatos, vagy észrevétlen, akár maga az elkövető számára is láthatatlan, öntudatlan viselkedés. El kell ismerni: amit a magát áldozatnak mondó bántalmazásnak, rasszizmusnak vagy homofóbiának nevez, lehet, hogy tényleg az is. De nem mindig és nem feltétlenül az, és főleg nem mindig minősül jogilag is annak. Szilvay Gergely találóan ír erről a májusi utolsó Mandiner hetilap Első karakterében: „Az áldozatokról onnan tudni, hogy áldozatok, hogy annak mondják magukat. […] De hogy bemondásra fogadjunk el „megéléseket” és személyes történeteket, csak mert állítólagos áldozatok mondják, az szembemegy a józan ésszel és a tudományos normákkal is.”

Közösségeknél különösen aggasztó az az identitás, amelyet elsődlegesen - vagy akár kizárólagosan - az áldozatszerep tart életben. Keresztényként írom e sorokat, tehát kívülállóként, de megkockáztatom, hogy nem helyes, ha a zsidóság fő jellegadó vonásként a holokauszt fájdalmát ápolja, a több ezer éves, az egész nyugati világnak gyökeret adó gazdag kultúra és az Örökkévaló általi kiválasztottság fennkölt érzése helyett. A vélt vagy valós áldozatszerep dühe konzerválja a konfliktust, újabb és újabb agressziót szül.

mert nehezebben leleplezhető, és nehezebb fogást találni rajta. Az erről való szükséges és értelmes beszéd elfojtásának jól bevált módja az „áldozathibáztató” bélyeg rásütése azokra, akik egyáltalán csak szóba hoznák a témát. Eszerint az, aki az áldozatszereppel való visszaélésről, zsarolásról beszél, az szívtelen, érzéketlen bunkó. Pedig nyilvánvalóan szó sincs erről. Tabusítás ez a javából: az áldozatok közrehatásának vagy igazmondásának vizsgálatáról a közbeszédben szó sem eshet! Természetesen elítélendő, ha a tettes helyett az áldozatot tesszük felelősség egy bűntényben. De én most nem az áldozatot hibáztató, hanem az áldozatnak álcázott tettesekről írok.

Hasonlóképpen, evidencia, hogy a homofóbia, rasszizmus és szexizmus elutasítandó. Ohne Wenn und Aber. De

A természetes szexuális identitás választása és az ezzel kapcsolatos szabad véleménynyilvánítás gyakorlása nem homofóbia, nem is szexizmus, következésképpen sincs ilyen áldozata sem. Ha tudatosan keresek a magamétól ellentétes nemű párt vagy az enyémmel azonos bőrszínű barátot, az nem elmaradottság vagy konzervatív beállítódás, hanem döntési szabadságom gyakorlása. A homo identitás elfogadása, támogatása sem haladás, progresszió önmagában, hanem csupán az, ami: szubjektív értékválasztás. Döbbenetes a szólásszabadságot az áldozatkultusz oltárán feláldozó friss finn ügyészi döntés: a volt belügyminiszternek bíróság elé kell állnia, mert a bibliából idézett a Pride kapcsán.

Az emberiség szégyene, hogy vannak bántalmazott nők. Ezt ki kell mondani. De lehet, és kell is beszélni arról is, hogy vannak nők, akik visszaélnek mások hiszékenységével, és érdekből molesztálást, bántalmazást állítanak akkor is, ha nem történt ilyen. Sőt, vannak nők által bántalmazott férfiak is. Egy viszonylag friss tudományos tanulmány is elérhető erről, de könnyedebb stílusú írások is olvashatóak. Tény, hogy családon belüli erőszak égbekiáltó bűn, és vitathatatlan, hogy áldozatai többségében nők. De az is nyilvánvaló, hogy vannak olyanok, akik ennek a farvizén evezve próbálják saját pecsenyéjüket sütögetni. Akik üldöztetést kiáltva igyekeznek behozni valamit abból, amit máshol az életükben nem kaptak meg. Wake up: nem minden férfi bántalmazó, nem minden fehér rasszista, nem minden hetero homofób!

Egyesek szerint például a szegény LMBTQ-embereknek sok diszkriminációval kell szembenézniük, ezért ők áldozatok. De vajon milyen valóságalapja van ennek a részvétet keltő állításnak? A jogi megkülönböztetést ugyanis jogrendszerünk megfelelően szankcionálja. Arról lenne netán szó, hogy házasságot ők nem köthetnek, gyermeket közösen nem fogadhatnak örökbe? Felmerül tehát a kérdés: vajon van házassághoz, örökbefogadáshoz való alanyi jog? A jogi helyzet az, hogy bizony nincs, még ha sokan örülnének is neki. Magányos emberek így igényelhetnének házastársat az Állami Házassági Hivataltól. Gyermektelenek e jogra hivatkozva követelhetnének örökbefogadottat a gyámhatóságnál. El kell bizony fogadni mindenkinek: Magyarországon a házasság fogalma régen is, ma is, nem bármit, hanem konkrétan és kizárólagosan egy férfi és egy nő életközösségét jelenti. Nem kötelező házasságban élni - eldöntheti bárki szabadon, hogy él-e vele. Hasonlóképpen, nem lehet az azonos nemű szülők közös gyermeknevelését sem családnak nevezni. Legyen merszünk kimondani:

Az amerikai nagykövetség egy tavalyi, a homofóbia elleni világnap (május 17.) alkalmából kiadott közleményéből idézek: „Az emberi jogok egyetemlegesek, és az LMBTQ emberek ugyanolyan tiszteletre, szabadságjogokra és védelemre jogosultak, mint mindenki más.” Ha lehetett volna, én aláírtam volna ezt a mondatot. Ugyanolyan tiszteletre, és nem magasabbra. Ez evidencia, vitán felül álló kijelentés. De következik-e ebből házasság, család? Szerintem nem nagyon. Itt megint ugyanarról van szó: áldozat szerepbe helyezkedve próbál nyomást gyakorolni egy csoport a közvélekedésre, és közben átírni egy fogalmat. Ennek a térfoglalásnak az elutasítása nem homofóbia!

Horribile dictu a hagyományos nemi szerepeket tekinti alapnak. 

Vajon mi lesz a következő lépés? A pedofilok, bigámisták, vagy vérfertőzők mint áldozatok „felszabadítása” a társadalmi elnyomás alól? A ma még elítélendő elkövetők holnap már áldozatok? Tőlünk nem messze történt: a német liberálisok pár hónapja komolyan jogalkotási javaslatot tettek a vérfertőzés büntethetőségének eltörlésére. Lehet, hogy hamarosan a fősodratú média is védelembe veszi ezeket a – nevezzük így - jelenségeket, ahogyan tette ezt az eddig szalonképessé tett szexuális kisebbségekkel. Ma már szinte nem lehet olyan hollywoodi filmmel találkozni, amelyben az LMBTQ-karakter negatív hős lenne. A sztoriban ő csak áldozat lehet, gyűlölt, ellenszenves figura még véletlenül sem. Ugyanez igaz fordítva: ha feltűnik egy fehér, heteroszexuális, netán keresztény férfi a filmen, valószínűleg előbb-utóbb kiderül róla, hogy titokban perverz állat, szadista, vagy legalább ő a csendes gyilkos. Holott a valóságban bizony vannak gonosz, aljas melegek, és rendes, heteroszexuális, fehér férfiak is. Ki tudja, talán már készülőben vannak a rokonszenves pedofilokról, derék, becsületes, sőt szerethető vérfertőzőkről szóló forgatókönyvek is.

Jó hír az áldozat-mentalitásúak áldozatai számára, hogy

A bíróságok (legalábbis egyelőre) nem az áldozatok bemondása, vélt vagy valós sérelmei, hanem bizonyítékok alapján hoznak ítéleteket. A progresszió azonban a jog területén is, lassan, de biztosan terjed: elég egy pillantást vetni az éppen az amerikai szenátus előtt fekvő Equality Actra. Ez az – egyelőre – javaslati fázisban lévő törvény a férfiak és nők közötti diszkrimináción túl már a partnerre vonatkozó „szexuális orientáción”, valamint a saját magára vonatkozó „gender-identitáson” alapuló megkülönböztetést is tiltja. Mindezt az élet számos területén, a lakáskiadástól a munkaügyeken és a banki hitelfelvételen át az esküdtszékek működéséig, újabb baloldali állami beavatkozást létrehozva a magánélet- magántulajdon és vallásszabadság területén. A törvény megtiltaná azt is, hogy a nemek szerint elkülönített helyiségek (illemhely, öltöző) használatát korlátozzák azok számára, akik identitásuk alapján nem a születési nemük szerintit választanák. Látszólag a választás szabadsága ezzel kiteljesedik. Valójában a hagyományos gondolkodás szabadsága kerül lassan zárójelbe az uralkodó ideológia árnyékában.

Azért van remény az áldozat-mentalitásúaknak is:

De csak annak, aki ezt valóban akarja. Az áldozatruhát levetve is sokszínű, örömteli, teljes életet lehet élni, amelyben fel lehet fedezni saját örömöket, mások szégyenérzetén, lelkiismeret-furdalásán túl is. Aki elfogadja helyzetét, és azt, hogy akár javára is lehet az a terhelés, próba, amin átmegy, az többé már nem áldozat. Hanem szabad ember, aki adott esetben maga adja oda azt, amit más igazságtalanul követel tőle, felismerve, hogy a másiknak talán nagyobb szüksége van rá, ő pedig nélküle is tud élni. Nem a szenvedés iránti perverz vágyból, hanem krisztusi módon, önként, a másik embert maga elé helyezve. A bosszú ugyanis tabu! Az egyetlen igazi tabu. A keresztény hit szerint egyedül Istené a bosszúállás. Csak így állhat meg az ördögi kör, a kölcsönös agresszió: ha a szembenállók közül az egyik leszáll a gyűlöletvonatról. 

Mi lehet tehát a megoldás? Fel lehet venni az alázat alapállását a tettesekkel, például az áldozat-mentalitásúakkal szemben! Különben dühös, indulatos reakció lesz a válaszunk provokációjukra, és ez őket igazolja majd. Az áldozat-mentalitás áldozatai szerepében tetszelegni ugyanúgy áldozat-mentalitás! De azért ki kell mondani bátran: ők valójában tettesek, akiknek semmi közük a valódi áldozatokhoz.

Akik találtak egy legitimnek elfogadott, sőt egyre inkább támogatott módot saját indulataik szabadjára engedésére. Akik miatt a társadalom egyre szkeptikusabb azokkal szemben, akik farkast kiáltanak.

Most, ha a naptárra nézünk, már túl vagyunk a faji megkülönböztetés elleni küzdelem világnapján (március 21.), a homofóbia elleni világnapon (május 17.) de még hátra van a nők elleni erőszak elleni küzdelem világnapja (november 25.). Vajon mikor lesz az áldozat-mentalitás, áldozatbiznisz elleni küzdelem világnapja?  Jó lenne, ha a naptárban minden nap a józan ész, a normalitás napja lenne. Ezen az összes napon bátran éljünk a hagyományos, természetes értékrendünk szerint, gyűlölet- és bosszúmentesen.

Keresztény szemmel éppen ez a gyűlölet- és bosszúmentesség a legfontosabb. Hiszem, hogy van indulatmentes megoldás áldozatok és tettesek számára egyaránt. Ez az egyetlen, szűk ösvény a krisztusi út, az alázat, szeretet és a józanság útja. Jézus nem társadalmi harcot vívott, bár azt várta tőle egy áldozatszerepben élő és tetszelgő nép, hogy politika értelemben felszabadítsa. Amikor azonban kijelentette, hogy nem ez a megoldás, mivel a szabadságot egyéni és nem társadalmi, lelki és nem ideológiai szinten kell keresni, létrejött ellene egy sátáni koalíció: a globalista baloldal (a rómaiakkal lepaktáló Heródes-párt) és a nemzetiek (a keményvonalas zsidó farizeusok) egyaránt el akarta tenni láb alól. Jézus követői - és ellenségei - ma is, mind a jobb, mind a baloldalon megtalálhatók. Még a keresztény tábor is megosztott. Az emberek azonban inkább szeretnek társadalmi szintű igazságokkal foglalkozni, ellenséges csapatokat hibáztatni, mint saját nyomorúságukkal szembenézni. A társadalmi mozgalmakkal, ideológiákkal mindig könnyebb azonosulni, lelkesedni, mint magunkban belül rendet tenni.

Ő tényleg áldozat volt, mégsem vádolta, zsarolta, hibáztatta tetteseit. A magyar nyelvben az áldozat szó egyaránt jelenti a sérelmet szenvedő személyt (victima) és az Istennek elkülönített felajánlást (sacrificium). Míg az első negatív töltetű, az utóbbi magasztos, szent dolog. Rajtunk múlik, hogy melyik szerint éljük meg a velünk történteket. Másokat hibáztató, zsaroló victimából kereszthordozó sacrificiummá válhatunk a megtérés által. Mit mondott Jézus az áldozatoknak? „Tartsd oda a másik arcodat is!” „Dobd vissza kenyérrel!” Kemény beszéd, de ez az egyetlen Út. Ez nem „bántani hagyás”, nem lúzerség, nem mazochizmus, és nem balekság. Hanem győzelem önmagunk kitörésre kész, gyilkos indulatai felett, amelyek csak a látszólag igazságos ürügyet, a bosszút várják, hogy tomboljanak.

Jézust a keresztény tanítás szerint nem mások áldozata volt, hanem önmagát áldozta fel, önként, Isten tervét felismerve, másokért. Őt kövessük: ne gyűlöljük se a tetteseket, se az áldozat-mentalitásúakat - de ne is dőljünk be nekik. A bűntettesek valódi áldozatain pedig ne késlekedjünk segíteni, minden erőnkkel. A világ nem fekete és fehér, hanem sokszínű, nem tettesekből és áldozatokból áll, hiszen születésétől fogva mindenki áldozat és tettes is, helyzettől függően. Rajtunk múlik, elfogadjuk-e Jézus hívását arra, hogy bűnösből Neki szentelt áldozatok legyünk. Hogy meghozzuk a magunk áldozatait másokért, és ha akaratunkon kívül mások áldozatai lettünk, akkor ebben először saját felelősségünket és a szenvedés értelmét, isteni logikáját keressük. Nem kényszerből, hanem önként. Szabadon.
 

A szerző a Károli Gáspár Református Egyetem docense, illetve a Nemzeti Közszolgálati Egyetem tudományos főmunkatársa.