Tévésztárból születhet az új bolgár miniszterelnök, de sajnos elbújt

Sok meglepetést nem, fejfájást azonban annál többet hozott a vasárnapi bulgáriai parlamenti választás. Papírforma szerint nyert Bojko Boriszov miniszterelnök jobbközép alakulata, a GERB (Polgárok Bulgária Európai Fejlődéséért), azonban 25,74 százalékos eredménye az előző ciklushoz képest hússzal kevesebb, mindössze 75 mandátumra volt elég a 240 fős parlamentben – ráadásul kiesett a törvényhozásból mind eddigi koalíciós partnerük, a jobboldali VMRO-Bolgár Nemzeti Mozgalom, mind az őket kívülről támogató Volja, Veszelin Mareski oligarcha pártja.

A második hely okozott igazi meglepetést – oda ugyanis a valamivel tíz százalék fölé, harmadik helyre várt

51 mandátumot szerezve. A Romániával szomszédos ruszei választókerületben, valamint a külföldön szavazó bolgárok között is Trifonovék voltak a legnépszerűbbek. A külföldön élő bolgárok különösen is kegyetlenek voltak a nagy rendszerpártokkal: a GERB mindössze 6,5, a Bolgár Szocialista Párt 4,23 százalékuk voksát nyerte el.

Megsemmisülésről a parlamenten kívül maradó erőkön kívül még a Bolgár Szocialista Párt (BSZP) esetében lehet beszélni, akik majdnem megfelezték 2017-es támogatottságukat. Kornelija Ninova pártja 14,75 százalékot és 43 mandátumot nyert, 37-tel kevesebbet, mint négy éve, és mindössze egy választókerületben, a délkeleti Jambol megyében sikerült a legnépszerűbb párttá válniuk. A szocialistáknak – amellett, hogy nem sikerült a Boriszov elleni tüntetések arcává válniuk – feltehetőleg az is sokat ártott, hogy a koronavírus-járvány miatt idősebb szavazóik féltek voksolni menni, Bulgáriában pedig a választási csalástól való félelem miatt nincs belföldi levélszavazás. A Mustafa Karadayi vezette, klasszikusan a mérleg nyelvének szerepét betöltő török párt, a DPSZ (Mozgalom a Jogokért és Szabadságokért), amelynek volt némi köze az elmúlt húsz év korrupciós ügyeinek zöméhez, minimális erősödéssel a megszokott eredményt, 10,31 százalékot és 30 mandátumot ért el, s papírforma szerint megnyerte a török többségű Kardzsali megyét, valamint a jelentős török kisebbséggel bíró Razgrad és Targoviste körzeteket is.

A tavaly nyári tüntetések momentumát kihasználva bekerült még a parlamentbe a Demokratikus Bulgária nevű pártszövetség 9,7 százalékkal, 27 mandátummal, elhódítva a tüntetésekben is élen járó főváros, Szófia mindkét választókerületét. (Itt politizál Hriszto Ivanov, Boriszov volt igazságügy-minisztere, akinek tavaly júliusi, a DPSZ „nagy öregjének” állami tulajdonú tengerparti területen épült birtokáról készült felvételei kirobbantották a tüntetési hullámot.) Emellett Maja Manolova volt ombudswoman Állj Fel! Maffiát Ki! (ISZMV) alakulata jutott még be a törvényhozásba 4,64 százalékkal, 14 helyet szerezve.

A választáson gyakorlatilag az történt, hogy a meggyengült Boriszovval koalícióképes erők helyét

Szlavi Trifonov tévéműsoraiban bő húsz éve a politikai establishmentet ostorozza, a DB és az ISZMV pedig a kormányfő elleni tüntetéseken szerzett magának ismertséget. Hiába nyerte meg tehát Boriszov a választásokat, a GERB-en kívül eső összes párt kategorikusan kizárta a vele való koalíció lehetőségét, így belőle minden valószínűség szerint ebben a választási ciklusban nem lesz ismét miniszterelnök.

És itt jön a képbe Szlavi Trifonov, aki Boriszovnál nem sokkal ért el gyengébb eredményt, azonban jóval kevésbé elutasított, vele nagyon szívesen együttműködnek a parlamentbe újonnan bekerült kispártok. Igen ám, de ők együtt is kisebbségben vannak – a parlamenti többség változatlanul az egymással összefogni képtelen „rendszerpártok”, a GERB, a BSZP és a DPSZ kezében van.

Ha Trifonov kormányt akar alakítani, le kell paktálnia közülük legalább az egyikkel, ezzel pedig azonnal elillan minden politikai hitelessége, amelyet a három nagy, korrupt erő elutasításával és folyamatos kifigurázásával szerzett.

Nem csoda, hogy Trifonov, aki a kampány során sem fogadott el sem vitára, sem interjúra vonatkozó meghívásokat, és csak saját tévéjében, valamint a Facebookon kommunikált, a választás vége óta is néma csendbe burkolózik,

– nem tudja ugyanis megoldani azt a problémát, hogy az új pártok által megszerzett 92 mandátumon kívül honnan kerítse elő a kormányalakításhoz szükséges további huszonkilencet úgy, hogy azzal ne nullázza le saját támogatottságát. Ha azonban nem tud kormány alakulni, új választásokat kell kiírni, ennek pedig sem a néphangulat, sem a járványhelyzet nem kedvez.

Bojko Boriszov jó érzékkel el is kezdte már Trifonovra tolni az esetleges új választások felelősségét, sőt, még államférfiúi gesztust is gyakorolt. „Ne dezertáljanak, ne jöjjenek azzal a kifogással, hogy nincs elég szavazatuk. Több is lesz, ha kell... Kész vagyok megbízni tíz képviselőt azzal, hogy támogassa őket” – intette az ITN-t Boriszov, aki természetesen nem számít arra, hogy az őellene szerveződő alakulatok elfogadnák majd a segítségét, de – tíz és nem több képviselő „felajánlásával” – azt is garantálta, hogy ha Trifonovék el is fogadnák baráti jobbját, és „összeboriszovoznák” magukat, akkor a DPSZ-nél vagy a BSZP-nél való kuncsorgással össze is töröközzék vagy szocialistázzák magukat.

Nem csoda, hogy Trifonov nem akar szembenézni a számára állított csapdával, az 1966-os születésű zenész és tévésztár ugyanis

A pleveni születésű, konzervatóriumot és zeneakadémiát végzett tévés épp ezzel gyűjtött magának a korrupt, semmittevő politikusokból idővel egyre inkább kiábránduló Bulgáriában hatalmas népszerűséget. Trifonov az egyik első magántulajdonú műsorgyártóként 1990-ben kezdett a bolgár köztévé, a BNT Ku-Ku nevű szatíraműsorban először heavy metalt, majd egyéb társadalmi-politikai jelenségeket kiparodizálni; Canaletto című saját műsorában az 1990-es évek végén keményen beolvasott Zsan Videnov akkor regnáló szocialista miniszterelnöknek; aztán Exiles címmel saját politikai szatíraműsort is kapott, amit a köztévéből rögtön az első adás után kirúgtak, de kábeladókon nagy sikerrel futott.

Ekkor már létezett – és a műsorban gyakran fel is lépett – Trifonov zenekara, a Ku Ku Band, amely 28 éves pályája alatt a punktól a folk rockon át a „bolgár mulatósig”, a csalgáig számos műfajban alkotott, 21 albumot és több, mint 300 számot adott ki.

A valódi sikert azonban a 2000 novemberétől 2019 júliusáig futó Souto na Szlavi (Szlavi Show) hozta el Trifonovnak, amely jó eséllyel pályázik Bulgária legnépszerűbb szórakoztató műsorának címére.

Volt benne minden, stand-up, kabaré, tánc, beszélgetés, élőzene, de még tehetségkutató is, és szűk két évtizedes fennállása alatt megfordult itt – a valaha volt összes bolgár elnökön kívül – Lech Wałęsa, Mihail Gorbacsov, Steven Seagal, Franz Beckenbauer és Paulo Coelho is. (Ehhez képest már egészen eltörpül az az apró tény, hogy Trifonov szinkronszínész is,

valamint az is, hogy 2005-ben majdnem ő képviselte az országot az Eurovíziós Dalfesztiválon, de a szavazás manipulált voltára hivatkozva az országos döntőben, mielőtt az ő száma következett volna, kiszállt a versenyből.)

2019 júliusában Trifonov felmondott a kereskedelmi bTV-nél, és 7/8 TV néven novembertől saját kábeltévét indított – ekkor már jó eséllyel fejében volt az, hogy 2020 februárjában pártot (vagy ahogy ő nevezi, „politikai terméket”) alapít, mert a párt kommunikációja igen komoly mértékben támaszkodott a 7/8 TV-re és Szlavi saját betelefonálós műsoraira.

A párt neve – némi csavarral, mert az eredeti elképzelést a választási bizottság nem engedte át – Trifonov 2013-as slágerére, a Nema takava durzsava (Nincs ilyen ország) c. dalra utal vissza,

A dalt itt hallgathatja meg:

A szöveg kitér mindenre a politikai vezetők édesanyáitól („Jó estét, tisztelt nézők. Alszanak? / Köszöntjük a vezetőinknek a kedves anyjukat!”) az újságírókon („És a kabinet előtt rájuk várnak a firkászok / Olyan újságírók, akikről csak álmodsz / Be se szálltak még a terepjáróikba / De már nyúlnának is a nadrágjukba”), Bojko Boriszovon („Tudja valaki, hogy egy rendőr hogyan / ébred fel egy reggel olyan milliomosan?”) és a jogállamiságon („Ne mondják már, hogy jog meg konstitúció / Az országban minden csak prostitúció”) át a politikusok ledér erkölcseiig („Aztán mikor lezárul végre a vita / Elmegy szépen baszni a Diákvárosba”), a refrén pedig bír némi politikai mobilizációs értékkel („Meddig tűröd, hogy az életed hazugság? / Nincs ilyen ország! / És még meddig bírnád? / Nincs ilyen ország! / Nincs ebben semmi ráció / Elhalt az utolsó illúzió / Ebben az országban / A kormányon a butaság van”).

Trifonov minden bizonnyal nem kormánypártként, hanem protesztalakulatként képzelte el pártját, az ITN-t – erre utal legalábbis az, hogy eddig a legtöbb javaslata a választási rendszerre vonatkozott, kötelező, de elektronikusan is elvégezhető szavazást szeretett volna bevezetni, területi listás arányos választójog helyett többségi választási rendszert, kevesebb állami párttámogatást, feleakkora parlamentet és közvetlen főügyész-választást akart.

– az átláthatóságot pedig ezekben a kérdésekben egyáltalán nem segítette az, hogy a kampányban nem adott interjúkat, és rajongóin kívül nem igazán kommunikált senkinek. Így ugyan kommunikációs hibákat sem tudott elkövetni, de sem a nép, sem reménybeli partnerei nem tudják, mire számítsanak tőle, ez pedig nem feltétlenül válik majd a hasznára a koalíciós tárgyalások során.

Roszen Jordanov bolgár sztárpszichológus egy interjújában megkísérelte megfejteni a Trifunov-jelenséget, és arra jutott, az, hogy a párt – elnökének rendkívüli személyes népszerűsége ellenére – végülis nem tarolt, csak egyszerűen jó eredményt ért el a parlamenti választásokon, a bolgár választóközönség érettségét mutatja. Jordanov úgy véli, a választóknak többé már nem lehet eladni a messianisztikus, egy csapásra minden problémát megoldó Nagy Megmentő politikai figuráját – annak idején Bojko Boriszov is épp ilyen volt, neki pedig ezzel az imázzsal annak idején három választást is sikerült nyernie.

Trifonovnak – az általa hőn áhított többségi alapú választási rendszer, valamint a Nagy Megmentőhöz méltó, az abszolút többséget közelítő mandátumarány híján –

Ha össze is áll a tavaly kialakult kis protesztpártokkal, azok hamarosan ellene fordítanák jogállamisági és korrupciós kritikáikat; ha az erre egyébként rendkívül nyitott, ám hatalmasat zakózó és rendkívül népszerűtlen szocialistákkal fog össze, Kornelija Ninova pártját megmenti, a saját népszerűségéből azonban sokat veszít; ha pedig – mint eddig Bulgáriában szinte mindig mindenki – Mustafa Karadayi török pártjához fordul némi mélyállami támogatásért, épp azoknál nem lesz majd semmivel sem erkölcsösebb, akiket erkölcseik miatt le szeretne váltani. Meglehet, Volodimir Zelenszkij után még egy szláv vezér látja majd be a közeljövőben, hogy talán mégis megérte volna inkább a tévében maradni.