P. D. James disztópiájában élne a Nyugat?

A gyermekvállalást és a csökkenő születési arányszámot övező diskurzus alapvetően csak a kérdés társadalmi és gazdasági dimenzióit érinti, de figyelmen kívül hagyja a morális vonatkozásokat – írja The Case for One More Child (Érvek a gyermekvállalás mellett) című esszéjében Ross Douthat politikai elemző, a The New York Times újságírója.

A cikkben felidézi, hogy fiatalkorában a tengerentúlon az a konszenzus uralkodott, hogy a csökkenő termékenységi ráta a haladás jele – a túlnépesedés ugyanis globális probléma lehet. 

Ezzel az egykori konszenzussal Douthat szembehelyezkedve állítja, hogy éppen a gyermekvállalási kedv visszaszorulása, tehát az „alulnépesedés” („under population”) lehet korunk fő problémája. E gondolat kapcsán Douthat egy számára meghatározó művet, P. D. James The Children of Men (Az ember gyermeke) című munkáját ajánlja az olvasó figyelmébe. Megjegyzendő, hogy az 1992-ben megjelent könyv jelene épp 2021.

Visszatérve Douthat cikkére, az elemző meglátása szerint Nyugaton a trend – vagyis a népességfogyás – évtizedek óta megfigyelhető, de az Egyesült Államokban csak a 2008-as gazdasági világválság óta került igazán napirendre, ugyanakkor továbbra sem bír kellő politikai súllyal.

Pedig

– hangsúlyozza Douthat.

Ha a problémakört kifejezetten gazdasági fókusszal vizsgáljuk, az alacsony születési arányszámmal rendelkező társadalmak kisebb gazdasági növekedésre képesek, kevésbé vállalkozó szelleműek és egyenlőtlenebbek – mutat rá Douthat. Ráadásul ez a megközelítés nem is vesz figyelembe olyan járulékos társadalmi költségeket, mint például a társadalmi kapcsolatok leépülése, a fiatalok boldogtalansága az elöregedő társadalmakban, vagy épp az idősek elszigetelődése.

Douthat legfontosabb állításai közé éppen ezért az tartozik, hogy

De mégis kinek a felelőssége kezelni ezt a problémát? – veti fel a The New York Times újságírója. Az emberek sem győzködhetnek másokat, s az állam sem avatkozhat be kényszerítő jelleggel az emberek magánéletébe – egyelőre, teszi hozzá Douthat, aki szerint a nyugati társadalmak azért bizonytalanok e tekintetben, mert a gyermekvállalás nyílt ösztönzésének üzenete egyfajta morális kötelezettség megállapításával járhat. Ez a feltételezés egyébként teljesen természetes volt az emberiség történelme során, de „abnormálissá” vált a szekuláris társadalmakban – jegyzi meg Douthat.

Pedig a karakteresen szekuláris világképpel rendelkező társadalmakban is szólnak érvek a gyermekvállalás mellett. Ha az utilitarizmus logikáját követjük (vagyis költség-haszon szempontjából közelítjük a kérdést), azt mondhatjuk, hogy a társadalmaknak a népességszámnak – racionális keretek közötti – növelésére kellene törekednie, így garantálva a létezést, mint legfőbb jószágot.

Douthat úgy véli azonban nem is a haszonelvű szempontok, hanem a morális érvelés erősebb: szerinte azok a szülők, akik nem mérlegelik materiális szempontok mentén a gyermekvállalást, az „erkölcsi törvény” alapvető követelményein túlmutató, elismerésre méltó életet élnek. 

Ezzel együtt, a gyermekvállalásnak is vannak bizonyos racionális korlátai, amelynek fényében nem elvárható, hogy családonként 6-8 gyermek szülessen – árnyalja a képet Douthat. 

„Egy gazdag, ámde csökkenő népességű társadalomban a fenntartható eredmény az lenne, ha magát a gyermekvállalási kedvet ösztönöznék. Ez nem hat vagy nyolc gyermeket kell, hogy jelentsen; a szülők hozzák világra azt a »még egy« gyermeket, aki adott esetben a meglévő családi autóban betöltetlen üres helyre ülhet majd be, vagy aki miatt esetleg új városi terepjáróba érdemes beruházni...a lényeg, hogy a szülők úgy érezzék, hogy világra hozhatják azt a gyermeket, akit szeretnének, és nevelését meg is engedhetik maguknak.” - fogalmaz Douthat.

- veti fel a szerző, aki úgy véli, valóban léteznek olyan felszínes indokok, mint a túlnépesedés vagy a klímaváltozás. Utóbbi azonban szerinte valójában inkább csak egy kifogás egy divatos ideológiai köntösbe bújtatva, ráadásul nem is állja meg a helyét, mivel a hosszú távú megoldás kulcsa éppen a fiatalabb generációkban rejlik. 

A fentiek azt feltételezik, hogy az alacsony születési arányszámnak tehát mélyebb okai lehetnek: egyrészt – feltételezi Douthat – a gyermekvállalási kedvet okozhatja a férfiak és nők egymástól való elidegenedése is, amelyet tovább ront a szexuális forradalom és az internet. Másrészt a jó gazdasági környezet és az a kényelmi szint, amely a nyugati társadalmakat jellemzi; a mindennapi élvezetekből ugyanis minden bizonnyal nehezen mondanak le az emberek, s a családalapításnál (bővítésnél) nagyobb eséllyel helyezik előtérbe karrierjüket is. Harmadrészt szerepet játszhat a már említett szekularizáció is, hiszen révén eltűnik a gyermekvállalás legősibb magja és motorja, amely a vallási meggyőződésből fakad.

A demográfiai hanyatlás ugyanakkor megállítható – figyelmeztet Douthat. Szerinte ez igenis lehetséges, ha az intézményeket és az egyes szakpolitikai döntéseket a családok támogatása köré szervezzük, és az értelmetlen kultúrharcot feladva elfogadjuk a hagyományos nemi szerepeket a családon belül. 

Mindez azonban a politikai elemző szerint nem elég. Szerinte a politika ugyanis csak részlegesen képes kezelni a problémát, ehhez a nyugati társadalmak gyökeres átszervezésére és kulturális megváltozására lenne szükség.