Kétoldali ruszofób pszichózis sújtja Amerikát

2016 óta immáron hagyomány, hogy a választási évben hirtelen megnő az amerikai politikusok érdeklődése az oroszok iránt, és az ijesztő cirill betűkkel író, rossz hidegháborús emlékeket előhívó, erőskezű autokrata által kormányzott, gonosz Oroszországgal mindenki igyekszik kapcsolatba hozni politikai ellenfelét.

Hiába van már rég vége a hidegháborúnak, hiába nincs Oroszország gazdaságilag egy súlycsoportban az Egyesült Államokkal és Kínával (de éppenséggel a nagyobb európai államokkal sem),

az oroszokról hiszik el az amerikaiak a legvadabb dolgokat.

Az intézményes oroszozásból mindkét párt következetesen kiveszi a részét, Barack Obama idejében is voltak az orosz kapcsolatok „újraindítását” kritizáló republikánus hangok, de kétségtelenül a demokraták emelték egészen új szintre az össznépi oroszozós játékot azzal, hogy a demokrata központi pártgyűlés (Democratic National Convention, DNC) emailjeinek kiszivárogtatását és az akkori elnökjelölt, Hillary Clinton email-fiókjának feltörését – amely feltehetőleg orosz hackereknek köszönhető – összemosták Trump korábbi moszkvai utazásaival, és megalkották azt a narratívát, miszerint Trumpról Putyinéknak kínos információik vannak, így a Kreml utasítására orosz hackerek az oroszok „zsebében lévő”, „zsarolható” Trump érdekében próbálták befolyásolni a választási kampányt.

Erre a narratívára épült a Robert Mueller korábbi FBI-vezér által irányított Mueller-nyomozás, amelybe ugyan a Trump zűrös üzleti-politikai ügyeit intéző figurák egy része belebukott, azonban az orosz beavatkozás bizonyítása egyáltalán nem sikerült.

A két elnökjelöltet érintő aktuális „oroszbotrányok” gyakorlatilag a 2016-os, valamint az idén év eleji hasonló botrányok újramelegítései: Joe Biden esetében arról van szó, hogy egy jobboldali, a Vadhajtásokhoz hasonlítható politikai bulvármédium, a New York Post „birtokába kerültek” olyan információk, amelyeket állítólag Hunter Bidennek, az elnökjelölt kisebbik fiának a javításra leadott és soha át nem vett laptopján találtak. Köztük vannak emailek, amelyekben a Buriszma gázcég egyik vezetője, bizonyos Vagyim Pozsarszkij köszöni meg Hunternek, hogy segített felhasználni apja befolyását a cég érdekében, illetve vannak kompromittáló képek is Hunterről. (A Buriszma-botrányról itt írtunk részletesebben).

Ennek a történetnek alapvetően két gyengesége van: egyrészt az állítólagos „emailről” körbevágott, fehér hátterű képernyőképek vannak csak meg,

ráadásul Ukrajnában nem is tarol annyira a Gmail, mint onnan nyugatra. A „friss hír” arra ad lehetőséget, hogy ismét tele legyen a médiatér azzal, hogy Biden alelnök korában nyomást gyakorolt-e Ukrajnára az ott üzletelő fia érdekeltségei után is nyomozó főügyész leváltása érdekében, illetve rávilágít arra a köztudomású tényre is, hogy a komoly drogproblémákkal küzdő Hunter Biden erkölcsei nem éppen keresztényiek.

A másik hír forrása John Ratcliffe, az amerikai titkosszolgálatok tömörülésének vezetője, aki szeptember végén eljuttatott a szenátus igazságügyi bizottságának egy korábban titkosított orosz hírszerzési jelentést. A jelentés szerzője úgy fogalmaz, hogy 2016-ban Hillary Clinton kezdeményezte „botrány kavarását Donald Trump amerikai elnökjelölt ellen, összekötve őt Putyinnal és azzal, hogy az oroszok törték fel a Demokrata Nemzeti Gyűlést”. Természetesen – mivel a jelentés maga és megszerzésének módja is titkosított – nem tudni pontosan, milyen módon jutott az amerikai szolgálatokhoz a jelentés, és milyen célt szolgálhatott.

Bármilyen bizonytalanok is a dokumentumban foglalt információk, ez a másfél sor is elég volt ahhoz, hogy a republikánus oldal végleg bizonyítva lássa: Hillary Clinton szervezte a Trump elleni, három évig tartó lejáratókampányt. Mindeközben a demokraták, valamint volt titkosszolgálati vezetők azt állítják, hogy a jelentés „orosz dezinformáció”, valamint „rumint”, azaz „szóbeszéd-hírszerzés” (rumor intelligence). Mivel a jelentést a szenátorokon kívül nem láthatja senki, a szóban forgó volt titkosszolgálati vezetők pedig egytől egyig masszívan Trump-ellenesek, a jelentés nyilvánosságra került része gyakorlatilag nem tartalmaz érdemi információt, ahogy a rá érkező reakciók sem – de ahhoz természetesen ez is elég, hogy az amerikai média ismét „összeoroszozzon” valakit, oldaltól függően éppen Hillary Clintont vagy a jelentést nyilvánosságra hozó Ratcliffe igazgatót.

Amit azonban sosem érvelt meg senki igazán, az az, hogy

A Pew Research Center 2018-as felmérése azt mutatja, hogy nincs szignifikáns különbség a demokrata és a republikánus szimpatizánsok Oroszországhoz való viszonyulásában: a Krím annexiójától Donald Trump megválasztásáig mindkét párt híveinek rendkívül antipatikusak voltak az oroszok, sőt még a demokraták körében voltak egy hajszálnyival népszerűbbek: 2014-ben, az ukrán válság csúcspontján a demokraták 20, a republikánusok 16 százaléka szimpatizált az oroszokkal.

2017-ben, miután Trump fülsiketítő oroszozás közepette hivatalba lépett, szürreálisan nagyra nőtt a különbség, a republikánusok körében 2014-hez képest több, mint megduplázódott, 40 százalékra nőtt az Oroszország-pártiak aránya (egyrészt mert a demokraták utálták őket, így a republikánusoknak a szekértábor-logika alapján oroszpártiaknak kellett lenniük, másrészt mert sikerült az oroszokat a republikánusok körében igen népszerű Trump elnök nevéhez kötni), míg a demokratáknál 19-re csökkent; majd miután bebizonyosodott, hogy Trump Oroszország-politikája semmivel nem barátibb, mint Obamáé volt, 2018-ra elkezdett visszaállni a régi rend, a republikánusok 27, a demokraták 16 százaléka szimpatizált az oroszokkal. A republikánusok feltehetőleg nem Oroszországgal mint olyannal szimpatizáltak, hanem azzal az országgal, amely Donald Trumphoz kötődik.

Az orosz sajtó kormánypárti része maró szarkazmussal tudósít az amerikai oroszüldözésről, de a liberális média is kuncog rajta egy kicsit:

amit az amerikai politika aktuális oroszos hírei mellé biggyesztenek – legutóbb a független, liberális gazdasági lap, a Kommerszant adta vonatkozó cikkének azt a leplezetlenül gúnyos címet, hogy Hillary Clintonhoz vezetett az „orosz nyom”. Dmitrij Szuszlov, a Valdaj Klub külpolitikai szakértője ugyanezen lap hasábjain arról értekezik: „az USA elnökváltásának lehetősége 30 éve először nem vált ki Moszkvából semmiféle pozitív várakozást”, mivel szerinte az Egyesült Államokban ma kétpárti konszenzus honol az oroszellenesség kapcsán: a republikánusok geopolitikai riválist, a főellenség, Kína szövetségesét látják Oroszországban, míg a demokraták az ideológiák síkján is ellenségnek látják az oroszokat, és azzal gyanúsítják őket, hogy gyengíteni próbálják az amerikaiak bizalmát demokráciájukban és liberális alapelveikben. „Oroszország »mérgező« marad bármely amerikai adminisztráció számára, és ezen az alapon a vele folytatott párbeszéd is jóval nehezebbé válik.”

A demokraták minden vádja ellenére Trump egyáltalán nem folytatott aktívabb vagy barátságosabb Oroszország-politikát az elmúlt négy évben, mint Obama. Joe Biden győzelme folytán pedig lényegében nem változnának az orosz-amerikai kapcsolatok, csak kicsit idegesítőbb lenne az amerikai külpolitika: ugyanazt a doktriner, ideológiai alapú, emberjogi kritikákat és az orosz „ellenzék” támogatását a központba helyező iskola térne vissza, amit a világ oly sok helyén jól ismernek. Oroszország ezen az amerikai választáson csak veszíteni tud, és a legkevésbé sem érdeke támogatni a vele szemben ellenséges politikai erők bármelyikét.

Éppen ezért

amely az amerikai demokratákat olyan kijelentésekre viszi, mint hogy Trump „Putyin bábja” (mondta: Hillary Clinton az egyik 2016-os elnökjelölti vitában), „Oroszország megtámadott minket, és ezt a támadást Vlagyimir Putyin rendelte meg” (mondta: Eric Swalwell demokrata kongresszusi képviselő a DNC emailjeinek kiszivárogtatásáról), a választásba való beavatkozás „egy politikai Pearl Harbor” (mondta: Ben Cardin szenátor, a külügyi bizottság legmagasabb rangú demokrata tagja), „lehet, hogy orosz ügynök vezeti a republikánus oldalon a Képviselőház titkosszolgálati bizottságát?” (kérdezte: John Heilemann, az MSNBC országos televízó szakértője), vagy hogy Tulsi Gabbard elnökjelölt az esztelen közel-keleti háborúzás leállításának szorgalmazásával Oroszország érdekeit szolgálja (mondta: Hillary Clinton a 2019-2020-as demokrata előválasztási kampányban).

Világos tehát, mennyi alaptalan vád mételyezi az amerikai közéletet Oroszországgal kapcsolatban – de vajon nem fújja-e mégis a szél a zörgő harasztot? Természetesen fújja, mert

Az amerikai választásokba való „beavatkozást” ugyanis nem a Kreml ügynökei végzik, hanem pénzéhes orosz hackerek, akik pontosan tudják, mekkora üzlet az amerikai politika. Amíg ugyanis a Nyugat nem figyelt oda, az orosz világban óriási tudásbázis és jól képzett munkaerő fejlődött fel a számítástechnika területén, bizonyos fejlett orosz (és belarusz) régiók fiataljai számára természetes készség bizonyos programnyelvek, web- és alkalmazásfejlesztési módszerek ismerete és használata

Mivel azonban a gyengélkedő orosz gazdaság nem tud kellőképpen javadalmazni minden fiatal kódmágust, az oroszok számítástechnikai tudásának jelentős hányada az alvilágban hasznosul – aki figyeli a kalózkodás aktuális tendenciáit, annak nem újdonság, hogy a torrentvilágban az orosz trackerek csendben leváltották az egyre-másra megszűnő vagy átalakuló nyugati kalózoldalakat, és mára orosz kézből a legkönnyebb a bonyolult szerzői jogvédelemmel felvértezett, modern, drága alkalmazásokból, könyvekből működőképes, vírusmentes kalózpéldányokhoz jutni.

Hasonló a helyzet a dark web, az internet hagyományos böngészőkkel nem kutatható részének feketepiacán: az orosz fórumokon szinte bármilyen feltört adathoz hozzá lehet jutni jó pénzért. Szeptember elején egy ilyen fórumon jelentek meg eladásra 7,6 millió michigani választó személyes adatai, valamint több millió rekordnyi connecticuti, arkansasi, floridai és észak-karolinai választói adat Gorka9 felhasználó jóvoltából. Ezek jórészt olyan államok, melyekben döntetlenre állnak a demokraták a republikánusokkal, és az adatvezérelt amerikai politikában nagyonis számít, ki tud többet erről a pár millió emberről. Az ilyen „ajánlatok” célközönségét egyrészt az amerikai politikai stratégák adják, másrészt pedig a választási csalásban utazók, akiknek szintén jól jönnek a személyes adatok.

Az USA emellett maga alatt is vágja a fát: a Rewards for Justice, azaz Jutalom az igazságért program keretében

melyekben az amerikaiak a „választási beavatkozással” kapcsolatos információk átadására kérik őket. A moszkvai amerikai nagykövetség elismerte: volt köze az SMS-ek kiküldéséhez. A hackerek tehát – miután az ebben politikailag érdekelt végfelhasználóknak már egyszer eladták az adatokat – eladhatták őket a nagyközönségnek még egyszer, azt ígérve, hogy aki megveszi őket és tájékoztatja az amerikaiakat az ellopott adatokról, amerikai közpénzből busás nyomravezetői díjat is bezsebelhet.

Az oroszokat tehát az amerikai politika kapcsán Putyin hatalmi szavánál jóval prózaibb szempontok vezetik: a pénz, amiből Amerikában sok van, az orosz számítógépzsenik zsebében pedig láthatólag nincs elég. A rosszul őrzött amerikai választói adatok a pénzszerzéshez híresen könnyű célpontok – 2007-ben például mindenféle külföldi közreműködés nélkül kerültek ki adatok 198 millió amerikairól a republikánusok adatbázisát kezelő cég hibája miatt.

Végezetül tehát válaszoljunk a fő kérdésre: beavatkoznak-e Oroszországból az amerikai belpolitikába 2016-ban, azelőtt, és azóta? A válasz igen, de

– ebben pedig Oroszországra nézve semmi különleges nincs, mert Irán, Kína, a Balkán és Dél-Ázsia jól képzett hackerei éppúgy kihasználják az amerikai sérülékenységeket, mint az oroszok. A bő száznegyvenmilliós Oroszország jóval több Putyinnál – ha egy orosz hacker adatokat lop, az nem a Kreml demokráciaellenes támadása, hanem egy becstelen pénzkeresési mód, ami ellen politikai sárdobálás helyett kiberbiztonsági rendszerekkel érdemes védekezni.