A könyv másik konklúziója tulajdonképpen az első következtetés következménye: ha a nemzetállamok maradtak a főszereplők, akkor az európai intézményi sokszögben egyértelműen az Európai Tanács játssza a főszerepet. A Bizottság maximum olyan szerepet tölt be, mint a nemzetállami végrehajtó hatalmak esetében a közigazgatás: a végrehajtó hatalom egyrészt ugyanis kifejeződik a szűkebb értelemben vett kormány, másrészt viszont a kormány irányítása alá tartozó bürokrácia formájában is. Hogy mennyire pontos ez a hasonlat, azon egészen bizonyosan el lehet vitatkozni, annyi azonban biztos, hogy a szerző az Európai Tanácsban látja az európai küzdőtér legfontosabb szereplőjét, amelyik akkor lép színre, amikor az alsóbb szintű döntéshozók (Európai Bizottság, Miniszterek Tanácsa) úgy érzékelik, nem sikerült zöldágra vergődniük, valódi politikai döntés kell, valódi és közvetlen felhatalmazással bíró testülettől – azaz a főnököktől. Chefsache – utal Middelaar az ilyen esetekre vonatkozó német „szakkifejezésre”.
Mindez akár az Európai Tanács elfogult dicshimnuszaként is olvasható lenne – elvégre a Tanács első állandó elnökének közvetlen munkatársa állítja az egyetemi katedrához való visszatérését követően. Csakhogy ehhez rögtön hozzá kell fűznünk, hogy Middellar már előző, hollandul 2007-ben megjelent könyvében is úgy látta, hogy az európai politikai tér főszereplője tulajdonképpen mindig is az Európai Tanács volt, annak ellenére is, hogy a testület hivatalosan elismert hatalmi tényezővé csak a 2009-es szerződésmódosítást követően vált. Ezen túlmenően pedig az sem lényegtelen, hogy Middelaar 2002 és 2004 között még az Európai Bizottság belső piacokért, adókért és vámokért felelős holland biztosának, Frits Bolkensteinnek a beszédírója volt. Azaz: miközben az Európai Bizottság egyik biztosának dolgozott a kétezres évek elején, már akkor is úgy látta, hogy az igazán fontos kérdések nem a Bizottságban, nem is a Miniszterek Tanácsában, de még csak nem is az Európai Parlamentben dőlnek el, hanem az állam- és kormányfők olyan találkozóin, amelyek formálisan sokáig nem is képezték az Európai Közösség vagy az Európai Unió részét, vagy ha igen, akkor csak mellékesen voltak megemlítve. Tegyük hozzá gyorsan: az ilyen diszkrepancia az írott uniós jog (elsősorban a szerződések) és a politika valósága között nem ritka jelenség az európai politikai küzdőtéren.