Freedom House: a tudománynak álcázott politika

Épp a koronavírus-járvány elleni védekezés hozta újra felszínre azokat a régi vitákat, amelyek a szakértelem (tágabb értelemben véve a nagybetűs tudományosság) és politikai kapcsolatát vizsgálják. A vita tárgya, hogy a védekezésben lehet-e kizárólag szakértői állásfoglalásokra alapozni egy politikai döntést. Ha igen, ki dönti el, hogy melyik szakterület releváns, s talán ami még fontosabb, megbízhatunk a szakértőkben. Magyar nyelvterületen is több elemző cikk született a témáról, s Németországban komoly helyekről hangzik el a felvetés: elég a virológusok diktatúrájából. A német vita legsúlyosabb mozzanata, hogy neves kutatólaborokat vádolnak meg azzal, hogy eredményeik leginkább fenntartóik álláspontjait támasztják alá. Mindez azért sajátos, mert az orvosbiológia alapvetően olyan természettudomány, amelyet a hétköznapokban a tényszerűség és a rigorózus szaktudományos módszertan miatti értéksemlegesség ethosza leng körül. 

A fenti példa csak illusztráció, amely azt hivatott bemutatni, hogy még a természettudományos eredményekkel összefüggésben sem lehet pusztán tényekről és az azokból levont következtetésekről beszélni, az interpretáció értéksemlegessége közel sem biztosított. Épp erről ír a Popper-tanítvány Paul Feyerabend „Tudomány egy szabad társadalomban” című tanulmányában, aki szerint az a kutatási irány tud eredményeket felmutatni, amely mögött társadalmi/politikai/anyagi támogatás áll.

Könnyű belátni, hogy a társadalomtudomány még inkább ki van téve az interpretáció okozta torzulás veszélyének. Bár a társadalomtudománynak is vannak empirikusan mérhető, jellemzően szociológiai vetületei, kutatásának tárgya nem ritkán csak absztrakt fogalmakkal leírható tudományos konstrukció. Még inkább igaz ez a politikatudományra, amely olyan fogalmakat hivatott vizsgálni, mint kormányzati hatékonyság, társadalmi pluralitás, vagy épp a demokrácia minősége. Természetesen ezeket a témákat is lehet tudományos igénnyel tárgyalni, de méri őket kifejezetten nehéz. Hiszen az ezen fogalmak által definiált jelenséggel nincs empirikus kapcsolatunk. Éppen ezért érdemes kellő távolsággal kezelni az ilyen társadalomtudományi jelenségeket mérő indexeket. Az indexalkotásnak számos nehézséget kellene leküzdenie, úgy mint a szükségképpen jelenlévő szubjektív elemek kiküszöbölése, az ideológiai semlegesség megőrzése, az átlátható módszertan megléte. Ezek a célok lényegében sosem teljesülnek. 

A Nations in Transit kifejezetten rosszul vizsgázik

Ezen szempontok mentén érdemes megvizsgálni a most publikált Nations in Transit index módszertanát. Már önmagában beszédes, hogy a 2020-as jelentés teljes módszertana mindösszesen három oldal (23-25. oldal), amely közül kettő az lényegében újra ismerteti az eredményeket, demonstrálva a módszertan működését. Muszáj értékelésként megjegyezni, hogy ez a módszertani leírás ebben a formában nem igazán meggyőző. A maradék egy oldal azt árulja el nekünk, hogy minden országról egy vagy több jelentéstevő készít egy országtanulmányt, amely tanulmány hét szempont mentén értékeli az adott országot. A tanulmányban leírtak alapján így a jelentéstevő minden részterületre pontszámot ad, ezen pontok átlaga adja meg az adott ország végső pontszámát. 

Egyáltalán nem derül ki, hogy milyen szigorú összefüggés, de legalább átlátható kritériumrendszer szerint lehet kiosztani a pontokat. A részterületenként adott pontok értéke inkább a jelentéstevő benyomásain alapszik. Ezen a ponton érdemes megjegyezni, hogy 2020-ban némileg – bár értelmét tekintve nehezen belátható módon – változott a Nations in Transit módszertana. A jelentéstevő, a korábbi évekhez hasonlóan egy 1-től 7-ig terjedő skálán osztályozza az részkategóriákat. Amíg azonban a legutóbb megjelent 2018-as jelentésben az 1-es érték jelentette a legjobb, míg a 7-es a legrosszabb adható pontszámot (linkelt dokumentum 22. oldala), addig a 2020-as jelentésben ez megfordult: a 7-es a jobb, az 1-es a legrosszabb érték. Nehéz belátni, mi értelme volt ennek a változtatásnak, s vajon ezen elméleti paradigmaváltás miatt nem jelent meg 2019-ben az index, de mindezzel csak azt sikerült elérni, hogy a 2020-as adatok már nem vethetők egy az egyben össze a korábbi évek eredményeivel.

Egymás mellett az idei és a 2018-as Nations in Transit módszertana (Balra a 2020-as, jobbra a 2018-as). A skála szélső értékei érthetetlen módon felcserélődtek.

Természetesen az is lehetséges, hogy az indexalkotók ennél jóval összetettebb módszertan szerint dolgoznak, amennyiben viszont így van, ez elvezet egy másik problémához, nevezetesen a transzparencia hiányához. Ha van egy részletesebb módszertan, akkor vajon miért nem közlik azt, ha meg nincs, akkor ez a módszertan nem transzparens. A módszertan szerint ugyanis az országról jelentést tevő személy szakpolitikai szakértőkkel, és az adott régióra specializálódott szakértőkkel konzultálva alkotja meg a véleményét. Hogy végül is kikből áll az adott testület, egyáltalán nem derül ki, így sem szakmai előéletük, sem politikai elfogulatlanságuk nem ellenőrizhető.

A magyar jelentés – Elnézést, ez már az ítélet!

2020 az első év, amikor a Freedom House értékelése szerint Magyarország lejjebb csúszott a félig konszolidált demokrácia kategóriájából a hibrid rezsim kategóriába. Nem áll módunkban összehasonlítani, miben történt érdemi változás, hiszen változott a pontozás menete (lényegében megfordult a skála), illetve nem látható szigorú összefüggés az országtanulmány megállapításai és az adott pontok között. Mindenesetre beszédes, hogy az idei jelentést az a Filippov Gábor készítette, akinek saját szakterülete történetesen a hibrid demokrácia. Ezen a ponton válnak relevánssá a cikk felvezetésében megfogalmazott tudományelméleti felvetések. A hibrid demokrácia képlékeny fogalom. Nem olyan, mint a newtoni gravitáció vagy az energiamegmaradás törvénye, ahol meg tudjuk adni, milyen empirikus tények köthetők az adott jelenséghez. Eleve az is vita tárgya, hogy adekvát leírókategória-e a hibrid rezsim. Vitatta ezt például Csizmadia Ervin és Lakatos Júlia egy vonatkozó tanulmányában (a Méltányosság Politikaelemző Központ honlapváltozásai miatt csak „tárolt változatként” linkelhető), akik szerint a liberális demokrácia eleve egy hibrid rendszer. Ez nem jelenti azt, hogy jelen esetben vagy Filippov Gábornak vagy a Csizmadia-Lakatos-szerzőpárosnak a vita végén szükségképpen sutba kell dobnia kutatását, mert egyszerre nem lehet mindkét félnek igaza. Épp, hogy a politikatudomány diszkusszív, elsősorban magyarázó elmélettel mintsem empirikus tényekkel operáló jellege sejlik fel a vita mögött. A probléma ott kezdődik, amikor ezen versengő elméletek közül egyet mérhető politikatudományi kategóriaként abszolutizálunk, s így nem veszünk tudomást az így kreált kategória mögött meghúzódó elméleti vitákról. Ha lenne rendes módszertana a Nations in Transit indexnek, úgy – többek között – éppen az ilyen dilemmák tisztázása lenne annak feladata.

Már csak azért is, mivel egy adott országjelentés – tekintve, hogy lényegében egyetlen személy munkája – jó eséllyel visszatükrözi készítője nézeteit. Ennek fényében lehet aggályos, hogy Magyarország épp abban az évben vált hibrid rezsimmé, amely évben a magyar jelentés készítője a hibrid rendszerek elméleti szakértője lett. Ahogyan egy biológus saját szakmája szemüvegén keresztül tekint a világra, úgy egy politikatudós is saját kutatásai mentén értelmezi a politikai folyamatokat. Elképzelhető azonban egy még rosszabb forgatókönyv is, mi szerint már előre eldöntött tény volt, hogy Freedom House idéntől hibrid rezsimmé minősíti Magyarországot, s eleve olyan szakértőt kerestek, aki a téma szakértője. Csakúgy mint az nagy klasszikus Tanú című filmben, nem a tanúvallomás alapján hoztak ítéletet, hanem az ítélethez kerestek vallomást. Sajnos épp a már említett átláthatósági deficit miatt erre a felvetésre nem kaphatunk megnyugtató választ.

Újságírás vagy tudományos kutatás?

A Magyarországról szóló jelentés hivatkozásjegyzékét végignézve hamar egyértelművé válik, hogy hivatkozott források tetemes része sajtómegjelenés. A 444.hu 6-szor, az Index.hu 10-szer, a hvg.hu 2-szer, az atlatszo.hu 4-szer, a media1.hu kétszer szerepel hivatkozásként a jelentésben. Ez összesen 22 hivatkozás a 73-ból, ami kerekítve az összes hivatkozások harmada. Természetesen minden politikai elemző nehéz helyzetben van, amikor konkrét történésekre kell hivatkoznia, hiszen könnyen lehet, az adott témát tudományos igénnyel még nem dolgozták fel, így csak sajtóhírek érhetők el. Mindemellett egyáltalán nem világos, hogy miért ezek a médiumok szerepelnek ekkora súllyal a jelentésben, s miért nem kaptak helyet mások. Itt megint a hiányos módszertan problémája tűnik elő, nevezetesen nem tisztázott, milyen forrásokat tekint hitelesnek a jelentés és miért.  Úgy tűnik, a jelentéstevő értékítéletére van bízva a kérdés eldöntése. Ebben az esetben a szemlézett médiumok listája többet árul el a jelentéstevőről, mint a jelentés tárgyáról.

Részlet a Magyarországra vonatkozó 2020-as jelentés irodalomlistájából

Függetlenül attól, hogy mit gondolunk a hazai eseményekről, könnyű belátni, hogy olyan médiumokat is könnyedén össze lehetne válogatni, amelyek hírei alapján teljesen más kép rajzolódik Magyarországról. Egy ilyen jellegű munka esetén azonban egyik megoldás sem lenne helyes. Ellenben egy politológiai elemzés ezen a ponton választhatná azt a megoldást is, hogy diskurzuselemzés keretében azonos hírek, de eltérő médiumok egymással ellentétes előjelű interpretációját vizsgálja. Így elejét lehetne venni annak a rossz érzésnek, hogy a hírforrások összeválogatása tudományos szempontok helyett politikai értékvállalás mentén történt. Már csak azért is, mert az ilyen önkényes forrásmeghatározás oda vezethet, hogy az adott elemzés csak azokat a szempontokat veszi figyelembe, amelyek fő üzenetével megegyeznek, azokról viszont diszkréten hallgat, amelyek ellentmondanak annak.

Freedom is the only way

Ezek alapján felmerül a kérdés, hogy vajon milyen értékrendbeli ihletettség jellemzi a Freedom House Nations in Transit indexét. Nem újszerű felvetés, hogy az ilyen indexeket rendszeresen készítő szervezetek konkrét politikai agendát képviselnének. Gerardo Munck, az árulkodó című „Measuring Democracy: A Bridge Between Scholarship and Politics” kötetében arról ír, hogy az ilyen indexkészítő szervezetek jellemzően az angolszász liberálisdemokrácia-felfogást preferálják, annak is az 1990 után uralkodóvá váló progresszív liberális változatát. Így munkájuk során is jellemzően azt kérik számon a vizsgált országoktól, mennyiben felelnek meg ennek a demokráciafelfogásnak. Munck könyve 2009-es, amely év óta egy jelentős demokráciaelméleti vita alakult ki a politikatudományban. Ennek egyik felvonása a korábban már megemlített Csizmadia-Lakatos-féle értelmezés. A rendszeresen együtt publikáló Ivan Krastev és Stephen Holmes alkotta szerzőpáros 2019-es, „The Light that Failed” című kötetében épp arról ír, hogy a nyugati modell erőltetett és kritika nélküli átvétele diszkreditálta az angolszász típusú liberálisdemokrácia-felfogást Kelet-Közép-Európában. Bár kétségkívül erős szavak ezek, a térségünkben bekövetkezett hangulatváltás tisztán érzékelhető. A „hibrid rezsim”, „vezérdemokrácia”, „illiberális demokrácia”, „posztliberális demokrácia”, „régi vágású kereszténydemokrácia” kifejezések mögött olyan magyarázó elméletek húzódnak meg, amelyek ezt a jelenséget igyekeznek minél jobban megérteni. Ha azonban elfogadjuk Krastev és Holmes felvetését, a liberális demokrácia ilyen rigorózus modelljének normatív erőltetése, azaz olyan politikai nyomásgyakorlás, mint amilyen a Nations in Transit-index is, mindenképpen kontraproduktív.
Nem is beszélve arról, hogy az ilyen értékrendbeli elfogultság, amely markánsan tetten érhető a Freedom House lényegében bármelyik mérőszámán, eleve alkalmatlanná teszi ezeket az indexeket arra, hogy érdemi megállapításokat tegyünk az adott ország politikai berendezkedéséről.