Köd, napfény, kopjafák: utazás Bosznia szívébe

Az atomtengeralattjáró-állomásoktól kezdve a hegyek lankái között elrejtett iszlám falvakig, az ősi arab misztériumoktól az európai törekvések nyomaiig beláthatjuk, hogy valami van a levegőben, ami a Balkánt olyan egyedivé teszi. Utazás délre – Bosznia szívébe.

*

Rádöbbenés: mennyi nép és szokás! Csodálatos hidzsábok, nikábok, színes rojtok, selymek, szoknyák, bojtok, turbánok, színfoltok ruhákon és épületeken. Szofisztikált, végletekig kidolgozott, misztikummal fűszerezett részletek mindenféle, egész utam során Boszniában és Hercegovinában.

Szarajevó: az új városrészt betonba öntötték, majd lemeszelték szocialista realizmussal. A kortárs és a klasszikus tangójának ritmusa kísér minket, miközben az országút bevisz mélyen az óvárosba. A hegyormok közé ékelt Szarajevó városának rétegzett, tragikus történelme megelevenedik a beton-délibábokon. Amikor égett a toronyház, amikor szerb mesterlövészek lestek a tetőkön.

A Latin Híd, ahol az Első Világháború kezdődött, a lövésnyomok és a helyiek meséi, mint az „Emlékszel még Dolly Bellre?” című filmben, a családi körben való kávézgatás és cigarettázgatás megmaradt.

A szerb-bosnyák háborúban a bosnyákok hatalmas veszteségeket szenvedtek, Szarajevó hegyoldalakba vájt zsúfolt temetői adnak ma nyughelyet a háború áldozatainak. A világháborúk befejeztével a fegyverek többségén – megsemmisítés helyett – túladtak kelet felé, így kerültek óriási mennyiségben fegyverek szerb raktártelepekre, hogy aztán újra felhasználják őket a bosnyákok és horvátok elleni konfliktusban. A mi békésebb országunkból érkezve a tény, hogy szinte bárhol kisebb-nagyobb temetőbe botlik az ember, meglehetősen hátborzongató. Az élet mégis vibrál tovább, majd szép lassan lenyugszik a nap.

*

Itt minden hajnal ködös. Állandóan sírásra állnak a felhők, és nehezebb a légtömeg is a csúcsok közé szorítva. Felébredek a bosnyák hátsó kisszobában, hideg van. Geometrikus mintájú textilek, vörösek, okkerek és hófehérek vibrálnak a párában. Tapasztott öreg, repedezett falak tartják bent a hőmérsékletet. Hajnalban legördül a hegygerinceken az első köd, átgázol a hegyoldali temetőkön és beömlik a városba, szétteríti szürke fátylát. Folyó vájta völgyek kanyarognak, fenyőerdők borítják a lánchegyeket. Egy kis tajga a mediterránban. A szűk, macskaköves óvárosi utcákon tömör színblokkok a kerítések, és a villanyoszlopokról több helyen is a járda felé libbenthet a kósza szél egy földeletlen áramforrást. Érdemes vigyázni.

Fennsíki, apró Isztambul. Magas, karcsú müezzintornyok, apró oázisokként kialakított, imákat szolgáló mosakodó csapok és apró kávé- és édességboltok között gyalogolok az óváros központjába.

A Baščaršija kút mellett haladok el, hogy a méltán híres Baklava Shopban reggelizzek. Festett falak, színes szőnyegek között az apró asztalkára hozták a dzsezvában a forró fekete bosnyák kávét és baklavát, melynek minden darabja a szemem előtt készül. A bosnyák kávé mint a töröké: a törökök kávéjának összetevőiből készül, török típusú edényben és az íze is ugyanolyan, mint a töröké. Csak bosnyák. A templomokat és mecseteket nézegtem: Bosznia szívében irányadó az iszlám stílus, európaivá csak a sok apró vonásban lesz. A fő nemzeti étel a csevap, amit szinte minden balkáni nép magáénak ismer el. A bazár területe turistaútvesztő: néhol meglebbennek a díszes-pompás faliszőnyegek, mögöttük lövésnyomok mentén foszlik a fal.

Szarajevó él és lélegzik, továbbra is. Egyetemek, könyvtárak, múzeumok és mozik, olcsó árakon. Futurisztikus hidakon juthatunk át a város másik felébe, ahol fölvonó jár az 1984-es téli olimpiai pálya omladozó romjaira. Oda már drága a feljutás, és nincsen a hegytetőre tömegközlekedési eszköz. A müezzin megszólalt, az örökláng nem lohadt le. Elolvad az élő énekszó a hegyek között, meglöki a szél a felvonókabinokat. Zdravko Čolić újhullámos sramlija kiszól a főúton egy autó ablakán – a Balkán-életérzéshez elengedhetetlen a pattogós, vidám, drámaian érzelmes dallamvilág. Ellensúlyozza a Habsburg-korabeli épületek pincéiből szóló kocsmazajt. Tesla lekacsint a graffitikről.

Az utolsó éjszakán a bosnyák kisszoba ablakán kinézek, hegytetőről a városra. Bosnyák kávéval az apró lampionok alatt várom a naplementét.

Sok vallás és kultúra békés és konfliktusos egymás melletti létezésének vagyok a tanúja.

*

A puskalövésnyomokat délre követve vonattal utazom Mostar városába. A szarajevói betontuskós vasútállomás előtt gigantikus szökőkútnál játszanak az utcagyerekek. Nem sokkal a fővárostól eltávolodva pillantom meg a nem olyan rég fölfedezett bosnyák „piramisokat”. A terület kutatások helyszíne. A geológusok által is vitatott, hogy miért van tökéletes gúla alakja a hegynek. Az összeesküvés-elméletek kedvelői is elmerenghetnek rajta, hiszen időnként szárnyra kap a pletyka, hogy ufók vagy minimum az itt élő egyiptomiak építették. Az ország területére benyomuló szerb csapatok taposóaknáit lemosta az eső és betemette a murva, így nem tanácsolják, azokat hegyi túrákat, amik nem kijelölt útvonalon futnak.

A vonatút szürke, meztelen hegyormok alatt, viaduktokon át vezet, néha szédítő magasságban a hósipkás, aszimmetrikus, omló sziklák és fenyőerdők között haladva. Az azúrkék Neretva hol előbukkan, hol eltűnik, mindig máshol látom meg újra. Élénk halászat folyik a folyó teljes vonulatán. A folyó néha benyomul a völgyekbe, hatalmas tavakba dagad föl, máshol egészen vékony patakká szűkül. A sínek mellett tanyavilág, lerombolt falvak, brutalista, gigászi méretű szobrok, népirtás miatt elhagyott betonépületek. 1992 és 1993 emlékét őrzi néhány fehér fejfa, beljebb a hegynek fölfelé pedig egész temetők.

elhagyatott fehér csipkézet a sötétzöld magashegyi területeken. Apró élő falvakat is látni pár helyszínen.

*

Dél felé tartva egyre melegszik a levegő, majd a hegyi alagutakon át megérkezem a mediterráneumba. Mostarban perzsel a nyár, nincs többé szürke gyász. Fehér kőkereszt figyeli a városkát a hegytetőről, egyértelmű jel, hogy itt keresztény a lakosság többsége. Mintha Ivo Andrić Híd a Drinán című regényébe lépnék be.

Mostarban azt látom: gyorsan történt a váltás a háborúból és szegénységből a békeidőbe. Őrült tömeg hömpölyög, talpuk tükörsimára csiszolta már az apró óváros macskaköveit. Mélyebbre kell ásnom, hogy találjak visszamaradt jelet a háborúból. Egy kis betontégla, hanyagul egy lakóház fala mellé helyezve, a turisták vidám képeinek eleme. A felirat rajta is: „Ne felejts”.

A Neretva erős, folyása sodró, a koronájaként szolgáló híd sem a régi már. A Stari Mostot, az Öreg hidat fölrobbantották 1993-ban, a háborúban. Magyar búvárok segítségével hozták föl köveit a Neretva alól, vízalatti sziklaormok közül a tonnás kődarabokat. 2004-ben újjáépítették, és hatalmas népszerűsége már mainstream, romantikus látványosságá emelte őt. Az eredeti – vízből kiemelt – pillérkövek a folyó partján találhatók, és csak a hozzáértők ismerik föl őket.

Végigmegyek egy apró bazáron, ahova a szél sem fúj be. Ha passzázson tovább haladok, az egyenesen a kopár dombok felé vezet, lepusztult betonépületek közé, mintha a turisták által látogatott városrész csak egy Patyomkin-álca lenne. Ha megszólal a müezzin, a környező hegyekről visszaverődő dallam betölti a folyóvölgyet. Estére hűvösbe burkolóznak a tornyok, minden műemléket reflektorral világítanak ki. Kihűl és kihal a város. A levegő a városból fokozatosan kiszellőzik, a turisták tömege eltűnik.

Néptelen, vadregényes tájjal keretezve fut tovább, lefelé a Neretva, sebesen és jegesen.

a busz többször is lefullad, miközben a tengerhez közeledek, de a sós levegő már érezhető. A szarajevói nedves párából a mostari csontszáraz levegőn át a sós, partvidéki, mozgó fellegek alá érve megcsillan a tenger két hegycsúcs között. Megérkeztem.