„A katolikus jogi oktatás szívében az emberi méltóság áll” – beszélgetés Thomas C. Berg jogászprofesszorral, a jog és vallás kapcsolatának elismert amerikai szakértőjével

Sándor Lénárd: Szerencsésnek mondhatom magam, hogy Budapesten üdvözölhetem Thomas C. Berg jogászprofesszort, aki a vallás és a jog világának kapcsolatrendszerét érintő kérdésekben Amerika legelismertebb szakértői közé tartozik, és nemrégiben látogatást tett a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen. Jómagam nagyon szép emlékeket őrzök erről az egyetemről. A másik alma materemmel, a Budapesti Piarista Gimnáziummal együtt mind a két intézmény elkötelezett a keresztény szellemű oktatás iránt, és ennek jegyében, a tudomány és társadalom iránti alázattal törekszenek jelentőségteljes társadalmi szerepet vállalni. Ön egy igen elismert egyesült államokbeli katolikus egyetem jogászprofesszora. Hogyan látja a jelenkor kihívásokkal teli világában a katolikus egyház tanításának szerepét és küldetését a jogi oktatás terén?

Thomas Berg: Ebben a tekintetben két területet szeretnék kiemelni. Az első az a szellemi érték, amelyet a katolicizmus az oktatásban képvisel. A katolikus tanítás ugyanis a jog céljának és küldetésének a lényegéről sajátos felfogást vall, nevezetesen az emberek természetének és méltóságának megóvását, akik az embertársaikkal való kapcsolataikban kiteljesedő társadalmi személyek. Ezzel a világnézettel pedig a katolikus tanítás koherens alternatívát kínál mind az individualizmus, mind pedig a kollektivizmus mellett. Ennek megfelelően például a katolikus tanítás a szolidaritás értékét hangsúlyozza, vagyis azt, hogy fajra, etnikumra vagy vallási hovatartozásra való tekintet nélkül, egymással és egymásért cselekedjünk – mindezt pedig a szubszidiaritás szellemében, vagyis olyan kisebb csoportokon keresztül, amelyek nem kollektivisták, illetve amelyek teret nyitnak az emberi kapcsolatok közvetlen fejlődése előtt. Ez egy egészen egyedi módszert kínál a társadalmi igazságossággal összefüggő bajok orvoslására. Ugyanakkor a katolikus felfogás nem jelent egyet azzal, hogy a jog és igazságosság kihívását övező nem vallási alapú megközelítésekről, forrásokról vagy éppen más vallási vagy természetfeletti felfogásokról ne vennénk tudomást, esetleg hogy lebecsülnénk ezeket a forrásokat. Éppen ellenkezőleg, ez azt jelenti, hogy mindezeket egymással kiegészítjük: a jog megértésének forrásait bővítjük, nem pedig szűkítjük.

S. L.: Ha jól értem, akkor az egyetem a jogi oktatás során az emberi kapcsolatokra összpontosít az individualizmus és a kollektivizmus elkerülése érdekében. Melyek ennek az egyedi megközelítésnek a gyakorlati következményei, vagyis mi különbözteti meg a katolikus szellemiségű jogi oktatást a többi, vallásos szellemiséget nem képviselő jogi iskolától?

T. B.: Ez a másik terület, amit szeretnék kiemelni: a katolikus tanítás áthatja mindazt, ahogyan mi, a St. Thomas Egyetemen a gyakorlatban tanítjuk a jogot. Természetesen az oktatásnak a legmagasabb színvonalat kell képviselnie: ez az alap, a kiindulási pont. Ugyanakkor ezenfelül a hangsúlyt az erős szakmai karakterek nevelésére helyezzük.

Ennek megfelelően például a diploma megszerzése érdekében minden hallgatótól ötven órányi mások érdekében végzett szolgálatot várunk el. A felmérések azt mutatják, hogy szakmai karrierútja során abban az esetben végez valaki a köz érdekében szolgálatot, ha ezt idejekorán elkezdi, és már a kezdetektől a szokásai részévé válik. Másfelől pedig a szakmai fejlődés terén is az emberi kapcsolatok fontosságát hangsúlyozzuk. Erre az egyik fontos példa, hogy a St. Thomas Egyetem valamennyi hallgatóját olyan szakmai mentorok segítik, akik gyakorló jogászok, bírók, kormányzati tisztviselők vagy jogi háttérrel rendelkező üzletemberek. A hallgatókat a jogi egyetem mindhárom évén keresztül egy-egy ilyen mentor instruálja. Ez a módszer pedig egyedülálló az amerikai jogi oktatásban. A hallgatók és a mentorok rendszeresen találkoznak; a hallgatók figyelemmel kísérik azt, ahogyan a mentorok dolgoznak, legyen szó egy meghallgatásról, egy tárgyalásról vagy más egyébről. Ezenfelül aztán kisebb szemináriumok keretében a szakmai tevékenység más oldalait is átbeszélik, és kontextusba helyezik mindazt, amit tanulnak. Az emberi méltóság és a hivatástudat előtérbe helyezését eredményezik az olyan jogklinikai lehetőségek, ahol a hallgatók mások szolgálatába állítják a tudásukat. Nálunk tizenhárom különböző olyan jogklinika működik, ahol a hallgatók közvetlen kapcsolatba léphetnek azokkal, akik érdekében a szolgálatukat végzik. Ezeknek a törekvéseknek ugyan mindegyike anyagi áldozatot kíván, de a katolikus iskoláknak szerte a világon érdemes ezt a célkitűzést még abban az esetben is megfontolniuk, ha a forrásaik korlátozottak.

S. L.: Minthogy a jogi egyetemük igen jelentős hangsúlyt helyez mások szolgálatára, így érdekel, hogy vajon tudatosan olyan aktív közéleti szereplésre készítik-e fel a hallgatóikat, amelynek segítségével aztán az amerikai közélet formálásban is jelentőségteljes szerepet vállalhatnak.

T. B.: Nos, mindenkinek ott kell jelentős szerepet vállalnia, ahol éppen dolgozik. Hallgatóink közül sokan kormányzati szolgálatra adják fejüket, vagy különböző területeken társadalmi szervezeteknek dolgoznak. Ugyanakkor egy vállalat számára végzett munka is hivatás, ha megfelelően látják el. Egy vállalat ugyanis nemcsak egy „jövedelemtermelő gépezet”, hanem olyan emberekből álló csoport, akik olyan hasznos tevékenység ellátása érdekében hangolják össze munkájukat. Az érintettek mindezért persze jövedelemben részesülnek. Ugyanakkor szolgálatot is tesznek a vállalaton kívül állóknak, akik a vállalat javait vásárolják vagy szolgáltatásait veszik igénybe, valamint a vállalaton belül dolgozóknak egyaránt. Ehhez hasonlóan a jogászi tevékenység sem egyszerűen csak jövedelemszerző tevékenység, hanem minden helyzetben, így akkor is, amikor egy vállalatot képviselnek, szolgálat és hivatás. A jog egy olyan hivatás, amely rendkívül sokat követel. Komoly pszichológiai feszültséghez vezet ugyanis, ha a küldetés és a hivatástudat a szakmai életen kívülre szorul. Így például ha valaki anélkül dolgozik, hogy átérezné vagy értené munkája jelentőségét. A jogászoknak igenis hivatásuk van, és a hallgatóknak látniuk kell, hogy ez miben áll.

S. L.: Ezek bizony mindannyiunk számára tanulságos szavak! Az Ön kutatási területe átfogja a vallásszabadság és a polarizáció kérdését, amelyek egyre fontosabbak a jelenkor Amerikájában, minthogy az ország még soha nem volt olyan polarizált, mint amilyen jelenleg. Bár igaz, hogy az amerikaiak a kezdetektől fogva polarizáló vitát folytattak a szövetségi kormány méretéről és hatásköreiről. A föderalisták és antiföderalisták éppen emiatt harcoltak az Alkotmányozó Konvenció idején, és ez a vita folytatódott a Hamiltont, illetve Jeffersont pártolók között is. Ugyanakkor időközben valami mégis megváltozott, és az amerikai politika az élet többi részével együtt egyre megosztottabbá vált. Be tudná mutatni ezt a jelenséget?

T. B.: Nos, Önnek igaza van abban, hogy a polarizáció már a kezdetektől jelen volt, és bizonyos időszakokban intenzívvé vált. De ma legalább nem állunk polgárháborúban. Az elmúlt harminc vagy negyven év során két fejleménynek lehettünk tanúi az amerikai politikai életben. A pártok közötti különbség egykoron átívelő jellegű volt: például a demokraták lehet, hogy ideológiai értelemben liberálisabbak voltak, de egyúttal erősebbnek is bizonyultak délen, ami jóval konzervatívabb terület. Ennek megfelelően olyan emberek tartoztak a párthoz, akik egymástól eltérő felfogásokat vallottak: bizonyos dolgokban egyetértettek, másokban viszont nem. Ez azt is jelentette, hogy a pártok ideológiai fegyelmezettsége és ebből következően a Kongresszusban történő szavazatszerzési képességük is gyengébb volt – ugyanakkor emellett jelentette azt is, hogy a politikai pártokon keresztül az emberek bizonyos kérdésekben együttérzést tanúsítottak még azok iránt is, akikkel nem értettek egyet. Mára azonban a választóvonalak nagyrészt kikristályosodtak és megszilárdultak. Az értelmiségi és a modern technológiához szokott rétegek politikai, kulturális értelemben éppúgy egyre inkább elkülönülnek a munkás és a vidéki lakosságtól, mint gazdaságilag, így alkotva homogén lakókörnyezetet. Ez pedig egyre kevesebb közös pontot és egyre kisebb együttérzést jelent. Ennek eredményeként pedig a másik oldal minden értelemben elidegenedik. Ez egy olyan jelenség, amelyet Amerikában és más társadalmakban is egyaránt tapasztalni lehet a különböző korszakokban. De ma olyan időket élünk, amikor a két, egymástól mereven elszigetelődött tábor különállása folyamatos. Bár az emberek nagy része egyik fő táborba sem illik bele, a média és a politikai stratégák erről inkább tudomást sem vesznek. A polarizáció másik jellemzője, hogy dinamikája nem pozitív, hanem egyre inkább negatív. Ha ugyanis a másik oldal iránti együttérzés csökken, akkor sokkal inkább a szembenállók letörése, semmint a saját elképzelések megerősítése kerül előtérbe. A megvalósítható elgondolások ugyanis kevésbé csengenek vonzón, amikor elsődleges céllá a rossz emberek rossz elképzeléseinek megakadályozása válik. Ennek a politikai és ideológiai polarizációnak számos kiváltó oka lehet. Ezek közül az egyik az úgynevezett gerrymandering, vagyis a választási körzetek határvonalainak önkényes kijelölése, aminek az a következménye, hogy a törvényhozásban ülő képviselőknek nem is kell a saját választóikon kívül vonzóvá tenniük magukat. De ilyen ok a közösségi média is, amely kényelmes és homogén „visszhangzó teremként” szolgál az embereknek.

S. L.: Ha az amerikai társadalom és pártrendszer ennyire polarizált, hogyan hat a kormányzati rendszerre, a híres „fékek és ellensúlyok” rendszerére, valamint a szövetségi hatalmi ágakat érintő horizontális, illetve a szövetségi kormány és a tagállamok közötti vertikális hatalommegosztásra? Vajon ez megtöri a hatalmi ágak elválasztásának érvényesülését?

T. B.: Nézzük meg először a hatalmi ágak vertikális elválasztásának kérdését, vagyis a szövetségi és tagállami szintek közötti hatalommegosztást.

Ez hasznos lehet olyan megfontolásokból, amelyekre később fogok kitérni, ugyanakkor az általam kutatott vallási és kulturális ellentétek területén még tovább erősíti a polarizáltságot. Láthatjuk, hogy az úgynevezett „kék államok” (vagyis demokrata, baloldal felé húzó államok) nemcsak elismerik az azonos neműek polgári házasságkötéshez való jogát, hanem ellehetetlenítik az ettől eltérő felfogást képviselők véleményét, így az egyházi szervezetektől az esküvői szolgáltatást nyújtókig azokat, akik vallási megfontolások alapján nem kívánnak az ilyen házasságkötésekben közreműködni vagy az ilyen házasságkötéseket megkönnyíteni. Másfelől ugyanakkor az úgynevezett „vörös államokban” (vagyis a republikánus, jobboldal felé húzó államokban) nem nyújtanak védelmet az azonos nemű párokat sújtó hátrányos megkülönböztetéssel szemben. Ebből következően bár az Egyesült Államok Legfelső Bírósága minden tagállamot arra kötelezett, hogy a polgári házasság intézményének igénybevételét nyissa meg az azonos nemű párok előtt is, ez utóbbi államokban egyesek – az Egyesült Államokban sok helyütt– úgy tartják, hogy ha házasságot kötnek vasárnap, hétfőn már el is veszítik az állásukat. Kínálkoznak ugyanakkor olyan megoldások, amelyek mindkét oldal számára lehetőséget biztosítanak ahhoz, hogy a társadalomban az észszerű keretekig megélhessék a saját identitásukat: az azonos nemű párok védelme az őket érő diszkriminációval szemben ugyanúgy érvényesülhet, mint a vallási szervezetek és a vallási meggyőződést valló társaságok véleménye. Ugyanakkor az ilyen jellegű megoldások elfogadása elképzelhetetlen akkor, ha a két polarizált oldal uralja a két fő politikai pártot. Egy olyan államban, amelyben a többség az azonos nemű párok jogának kedvez, megtagadják a vallási szabadság védelemben részesítését, míg egy konzervatív vallásos többséget élvező államban elvetik az azonos nemű párokra vonatkozó szabályalkotást. A negatív polarizáció során mindkét oldal inkább a másik botlasztásában kíván szimbolikus eredményeket elérni, nem pedig egy mindenki számára előnyös, antidiszkriminációs és vallási szabadságot védelmező szabályozás elfogadásán munkálkodik. Hogy röviden szót ejtsek a szövetségi intézmények közötti horizontális hatalommegosztás kérdéséről is: a 10. számú Föderalista Iratokban (Federalis Papers) James Madison úgy érvelt, hogy egy nagyobb méretű köztársaságban könnyebben formálódnak elfogadható és észszerű politikai megoldások, mint egy kisebben, ugyanis egyetlen frakció sem képes könnyen az ellenőrzése alá vonni az egészet: a frakcióknak tehát alkut kell kötniük egymással. Az alapítók annak megnehezítése érdekében, hogy a szövetségi kormányzat egyetlen frakció nevében cselekedhessen, úgy döntöttek, hogy a különféle intézkedések egynél több hatalmi ág egyetértését igénylik – másként fogalmazva a hatalmi ágak egymást ellenőrzik. Az elnök vétójával megakadályozhatja a törvényhozást, kivéve, ha a Kongresszus kétharmados többséggel felülírja a vétót. (Ezenfelül a Szenátusnak jóvá kell hagynia az elnök által jelölt személyeket; a Képviselőház felelősségre vonási eljárást kezdeményezhet az elnökkel szemben, a Szenátus pedig elmozdíthatja az elnököt a hivatalából, mint ahogy napjainkban erről sok szó esik). De amikor a pártok polarizáltak, akkor a hatalom megosztása nem a Madison által elképzelt alkufolyamat eredményeként előálló észszerű kompromisszumokhoz vezet. Ha a pártok között oszlik meg a hatalom (például a Kongresszus két háza vagy a Kongresszus és az elnök között), akkor olyan patthelyzet áll elő, amely nem képes a fontos feladatokat megoldani. Másfelől pedig, ha egyetlen párt határozza meg két hatalmi ág működését, akkor az az adott párt a mások érdekeire való tekintet nélkül a saját elképzeléseit valósítja meg.

S. L.: Említette, hogy a „kék államok” sok esetben a „vörös államokkal” ellentétes politikai felfogást képviselnek. Vajon az államoknak egyáltalán maradt elég autonómiájuk ahhoz, hogy saját politikai irányvonalakat szabjanak, vagy a jelenlegi Egyesült Államok olyan központosítottá vált, hogy bár az államok szeretnének saját közpolitikaalakítási lehetőséget kapni, ezt mégsem tudják elérni?

T. B.: Ez összetett helyzet. Mindkét politikai párt inkább akkor támogatja a tagállami jogosítványok megerősítését, amikor ez a saját politikai álláspontjának kedvez, és akkor támogatja a szövetségi beavatkozást, amikor számára inkább a szövetségi kormányzat által képviselt politika fogadható el. Az embereknek tehát ritkán van következetes és elvi megfontolásokon nyugvó elköteleződése az úgynevezett „tagállami jogok” iránt. Ugyanakkor egyes hatáskörök átruházása az államokra elméletileg orvoslást kínálhat a polarizációra. Amikor ugyanis éles ellentétek tapinthatók ki közpolitikai felfogások terén, akkor az önálló hatáskörök biztosítása lehetőséget nyújt ahhoz, hogy a különböző tagállamok lakosságai egymástól eltérő értékeket válasszanak. Amikor pedig a kérdés nemcsak az értékekről, hanem arról is szól, hogy mely politikák működnek jobban a gyakorlatban, akkor a „megosztott szuverenitás” elve teret nyit az államoknak ahhoz, hogy kísérletezzenek; ahogyan Louis Brandeis (az Egyesült Államok Legfelső Bíróságának bírója 1916 és 1939 között) mondta: „a demokrácia laboratóriumaivá” váljanak. Végül pedig, ha valaki komolyan tiltakozik az államában elfogadott politikai elképzelés ellen, akkor még mindig lehetősége van egy másik államba költözni. Ez pedig különbözik a „győztes mindent visz” eredményétől, amikor egy adott közpolitika szövetségi szinten jut érvényre. A marihuána, a fegyvertartás, az egyenlőséggel vagy véleménynyilvánítási szabadsággal kapcsolatos és egymással ellentétes jogok közötti egyensúly mind olyan vitatott kérdések, amelyeket különböző államok különbözőképpen szabályozhatnának. Ezeken kívül is minden bizonnyal vannak olyan területek, ahol az államok nagyobb szabadságot élvezhetnének. Ugyanakkor, ha az egymással versengő oldalak erőteljesen polarizáltak, és a szóban forgó kérdés a szabadsággal vagy az identitással összefüggő olyan alapvető ügyben merül fel, mint a politikai véleménynyilvánítás, a jogegyenlőség vagy a vallásszabadság ügye, akkor a hatáskörök átruházása nem jelent megoldást. Attól tartok, hogy ez a helyzet a „kulturális háború”-val összefüggő alapvető szabadságok terén is.

S. L.: Azt láthatjuk, hogy a Legfelső Bíróság jelenleg kulcskérdésekben megosztott, és emellett a nagy döntések gyakran 5:4-es arányban születnek. Vajon az az intézmény, amelynek orvosolnia kellene a polarizációból fakadó gondokat, időközben maga is polarizálttá vált?

T. B.: Nos, a folyamatos 5:4-es arányban született döntések aláássák a Legfelső Bíróság legitimációját, aminek eredményeként az emberek politikai szereplőt látnak a bíróságban. Ugyanakkor az amerikaiak mindaddig nem szeretik, hogy a Legfelső Bíróság oldja meg a kérdéseket, amíg szükségük nem lesz arra, hogy a bíróság az ő javukra döntsön el egy adott kérdést. Jó példa erre a demokraták Bush v. Gore ügyre adott reakciója, amely a 2000-es választást George Bush-nak kedvezve döntötte el, és olyan liberális véleményeket szított, miszerint „nem szabad többet a bíróságra támaszkodnunk, minthogy az a konzervatívok kezén van, és kizárólag konzervatív döntéseket remélhetünk tőle”. Úgy tűnt tehát, hogy a baloldali liberálisok jelentősen visszafogják a bíróság igénybevételét. Ugyanakkor a szeptember 11-i eseményeket követő két éven belül a feltételezett terroristák szigorú kihallgatása és őrizete ellen tiltakozó liberálisok ismét a Legfelső Bíróság előtt termettek azért, hogy az agresszívnek vélt kormányzati politikával szemben megvédjék a gyanúsítottak jogait.

Mindemellett ugyanakkor a Legfelső Bíróság előtt zajló vita, még akkor is, ha 5:4-es arányú döntéssel zárul, mindig jobban fest, mint a törvényhozó testületeket vagy a médiát jellemző retorika és vádaskodás. Vagyis egy polarizált időszakban a Legfelső Bíróság, még ha nem is tökéletes, de jobb választás az alternatíváknál.

S. L.: Hogyan látja, a Legfelső Bíróságnak orvoslást kellene nyújtania a polarizációra?

T. B.: Némely kérdésben mindenféleképpen. Mind a vallásszabadságból fakadó követelmények, mind pedig az azonos neműek jogainak meghatározása és megóvása orvosolná a kulturális polarizáció némely problémáját. A véleménynyilvánítási szabadság erős védelemben részesítése ugyanezt a célt szolgálja, és a Legfelső Bíróság valamennyi jelenlegi bírója, a konzervatívok és a liberálisok egyaránt szilárdan elkötelezettek a vélemény szabadságának megóvása iránt. Egy további olyan terület, ahol a Legfelső Bíróság beavatkozhat: a választási körzetek határvonalainak politikai megfontolásokon alapuló kijelölése, amelynek eredményeként úgynevezett „biztonságos körzetek” jönnek létre, ami automatikusan minimalizálja a kisebbségben lévő párt által megszerezhető helyek számát. A bírók már harminc éve jelzik, hogy napirendre fogják venni ezt a problémát, ami a természetéből fakadóan nem fog magától megoldódni. Az ilyen közpolitika eredményeként mandátumot szerzett képviselők ugyanis nyilvánvalóan nem fognak a saját státuszuk aláásására voksolni. Ugyanakkor a bíróság soha nem tudott kidolgozni egy olyan kielégítő mércét, amely választ nyújthat arra a kérdésre, hogy a határvonal meghúzása mely ponttól értékelhető a kisebbségben lévő pártra nézve sérelmesnek. Ez azért van így, mert minden választási körzet különböző megfontolásokat – a politikát is ideértve – vesz számításba. Valóban segítene, ha a Legfelső Bíróság bizonyos korlátok közé szorítaná a választási körzetek határvonalainak politikai megfontolásokon nyugvó kijelölését. De hogy hajlandó lesz-e erre, az egy másik kérdés.