Kulcsszerepben Roberts elnök

„A bírók olyanok, mint a játékvezetők. A játékvezetők pedig nem alkotják, hanem csak alkalmazzák a szabályokat. A játékvezető és a bíró szerepe egyaránt kulcsfontosságú. Ők győződnek meg ugyanis arról, hogy mindenki a szabályoknak megfelelően játszik, ugyanakkor ez a szerep korlátozott. Senki sem a játékvezető miatt látogat ki egy mérkőzésre.” – így hangzott el az amerikai Legfelső Bíróság jelenlegi elnökének, John G. Roberts-nek a Szenátus bírósági ügyekkel foglalkozó bizottsága előtti meghallgatásán még 2005 szeptemberében. Az elnök által a bíróság szerepköréről vallott – és azóta is következetesen képviselt – szerény és alázatos felfogás az intézmény önállóságán túl a presztízsét is segít megőrizni. Bár a metafora frappáns és egyúttal észszerűnek is hangzik, a szerény mondatok mégis egy olyan intézményről szólnak, amely valójában döntő szót követel magának az Egyesült Államok alkotmányjogi és közpolitikai kérdéseinek alakításában.

Ezt a szerepet – a Precedens korábbi elemzésében írtak szerint – többek között a demokratikus döntéshozatal alkotmányon alapuló bírósági kontrolljának, a szövetségi kormányzat szupremáciájának, a szövetségi alkotmány-kiegészítésben foglalt alapjogok tagállamokkal szembeni érvényesítésének (úgynevezett „inkorporálásának”), illetve a saját elsőségének megszilárdításán keresztül jelentős részben saját maga alakította ki az évszázadok során. Kiválóan példázza ezt a Legfelső Bíróság korábbi elnökének, az ízig-vérig konzervatív William H. Rehnquist-nek a felfogása. Még a Nixon adminisztrációban jogi tanácsadóként töltött évei során Rehnquist egy visszafogottabb bírói felfogást hirdetve elszántan küzdött az akkori Warren-bíróság progresszív és aktivista jogkiterjesztő gyakorlata, különösen pedig a terhelti jogokat a rendészeti jellegű eljárásokban erősítő döntések ellen.

Ezt a felfogást vitte magával azt követően is, hogy a Legfelső Bíróság tagjává nevezték ki, és különösebben az sem zavarta, hogy folyamatos különvéleményei miatt „lone rangernek”, vagyis magányos farkasnak becézték. Mikor azonban Ronald Reagan elnök 1986-ban az ország legfőbb bírójává nevezte ki, az intézmény presztízsének és integritásának megóvása már elsőbbséget élvezett szemében. Ennek leglátványosabb példája a híres Dickerson v. United States ügy volt. Az ügyben a Legfelső Bíróságnak a Warren-bíróság egyik, éppen Rehnquist által korábban hevesen kritizált – a terhelti jogokat bővítő – döntését megváltoztató szövetségi törvény alkotmányosságát kellett elbírálnia. Saját személyes meggyőződésével szemben az intézmény szerepének, tekintélyének és elsőbbségének érvényt szervezve a Rehnquist által jegyzett döntés azért állapította meg a szóban forgó törvény alkotmány-ellenességét, mert mint fogalmazott, nem a Kongresszus, hanem csakis a Legfelső Bíróság lehet az alkotmány végső értelmezője. Mindez pedig jól mutatja, hogy a bírák nem pusztán játékvezetők, hanem maguk is – igencsak erős – játékosok, ráadásul olyanok, akik megszabják a játék szabályait.

Az amerikai Legfelső Bíróság e felfogásnak köszönhetően vált a világ legnagyobb presztízsű és legmagabiztosabb bíróságává. Ezt az örökséget építi tovább a jelenlegi elnök, John G. Roberts, aki most abban a sajátos helyzetben van, hogy kulcsszereplővé vált az ország egyik legerősebb intézményének irányításában. Anthony Kennedy tavalyi visszavonulásával és Brett Kavanough kinevezésével ugyanis Roberts elnök mellett éppen négy-négy olyan progresszív és konzervatív bírája van a Legfelső Bíróságnak, akik az elvi jellegű kérdéseket felvető ügyekben kevésbé hajlandók a velük ellentétes álláspont elfogadására. Mindez nagyobb mozgásteret és stratégiai előnyt biztosítva felértékeli a most 64 éves, és még az ifjabbik Bush elnök által kinevezett Roberts szerepét. Roberts az elődjéhez hasonlóan szintén konzervatív felfogású, de a bíróság intézményi presztízsét mindig szem előtt tartó olyan vezető, aki a szervezet legitimitásához fűződő érdeket az egyes ügyekben előadott érvelések ideológiai következetessége vagy akár helytállósága elé helyezi. Felfogásának kiindulópontja ugyanis azonos azzal, amit elődje is képviselt: a bíróság legfőbb erejét nem másból, mint az intézmény semlegességébe vetett társadalmi bizalomból, illetve az azt övező tiszteletből meríti, aminek elnyeréséhez a stabilitás és a szerénység megőrzése elengedhetetlen.

Új mozgásterét pedig Roberts elnök ki is használja. Ennek köszönhető például, hogy idén a halálbüntetés kérdését érintő egyik ügyben a konzervatív, míg az abortusz szabályozásának szigorítását ideiglenesen felfüggesztő döntésben a progresszív bírák mellett szavazott. Ugyan az egészen elképzelhetetlen, hogy Roberts elnök olyan kérdésekben, mint a pozitív diszkrimináció, az abortusz vagy az azonos neműeket megillető jogok ügyében végül a progresszív felfogásúakkal tartson, a várt konzervatív fordulat valószínűsíthetően nem lesz gyors és radikális. Az idei évben kevés nagy jelentőségű ügy szerepel a bíróság napirendjén, ezek közül a közterületen létesített keresztformájú emlékművek, illetve a bürokratikus szövetségi ügynökségek működésének és döntéseinek bírósági felülvizsgálhatósága (vagyis az adminisztratív állam dilemmája) érdemel nagyobb figyelmet. A Berkeley Egyetem alkotmányjogi professzorának, Erwin Chemerinsky-nek az elemzése szerint a következő évre várható számos olyan ügy napirendre vétele, amelyek égetőbb kérdéseket vetnek fel az amerikai alkotmányos és közpolitikai életben. A konzervatív fordulat – hűen a bíróság épületét számos helyen díszítő és a bírói mérlegelés megfontoltságát jelképező teknősbékához – lépésről lépésre, de mindenképpen döntő szót kötetelve szilárdulhat meg.

A szerző Sándor Lénárd, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Amerika Tanulmányok Kutató Központjának kutatója.