Iohannis

„Ha jó ütemben érkezik egy véletlen siker, mint egy váratlanul jól sikerült foci Eb-szereplés, azt szokásunk hangosan megünnepelni, a mennyből hozzánk vezető grádics utolsó előtti fokaként viszont nem ártana figyelni arra, hogy amennyi a közösségi hozadéka ennek a messiásvárásnak, annyi a veszélye is. Az éberséget elhomályosítja a vakhit, és elkezdünk bízni a kölcsönmessiásokban is, főleg, ha sikerül elhinnünk, hogy valamennyire mégiscsak a mienk. A rendszerváltás után Romániából Németországba menekülő Gustav Heinz Johannis és Susanne Johannis gyermekéről, Klausról is sokan szerették, szerettük volna elhinni, hogy kisebbségiként a román elnöki székben önkéntes és becsületes szószólója lesz a szászoknak és a magyaroknak is, de legalábbis németként, egykori reálos gimnáziumi tanárként talán korrekt és semleges lesz.

Holott a politikus tizenöt éve döntött abban a kérdésben, hogy politikai karrierje vagy családi gyökerei a fontosabbak, amikor saját akaratából románosította a nevét Iohannisra. A magyar sajtó java része – talán a fentebb taglalt reménykedések zálogaként – sokáig továbbra is az eredeti névalakot használta. Az erdélyi magyarok négy évvel ezelőtt ugyancsak szemet hunytak efölött, s a magyarsággal kapcsolatos passzív agressziójába is jóindulatot igyekeztek belelátni – vagy éppen a kisebbségi ravaszság jelének tekintették, és elképesztően magas arányban adták rá a voksukat a stabilan magyarfaló Victor Ponta ellen. 

Plasztikmessiásunk azonban csoda helyett leginkább kártevőnek bizonyult. A díszszásznak a magyarok, németek és persze sok, hazájának jobb sorsot kívánó román tartotta a létrát, s várták tőle, hogy megvívja csatáját a szoclib elittel – ám ehhez neki nem volt ereje vagy akarata. Inkább csak ráült az aktuális politikai hullámokra – mint például a maffiaállam ellen tüntetők vállára tavaly –, majd az ő reményeiket is hagyta elszállni. Ahhoz sem volt becsülete, hogy saját embereiért kiálljon: zokszó nélkül beáldozta a korántsem pártatlan, de a PSD ellen egyedüli fegyvereként szolgáló DNA elnökét, Laura Codruţa Kövesit, s igazi románként nyúlt a magyarkártyához népszerűsége mélypontjain. Megválasztásakor még minden kisebbség képviseletét ígérte, 2015-ben Berlinben Angela Merkelnek még kétértelműen azt mondta, hogy Romániában nincs magyarkérdés, tavalyelőtt már visszavonta Tőkés László kitüntetését, tavalyi székelyföldi látogatásán nyilvánosan süketnek tettette magát a magyarság problémái iránt, viszont szívélyesen invitált minket Erdély elrablásának, a magyarok kisebbségi sorba vetésének évfordulójára. 

A csúcspontot, mint minden rendes román, ő is a centenáriumi évre tartogatta: alkotmányossági kifogásaival nem csak a magyar nyelvhasználat számára könnyítő rendelkezéseket tartalmazó új közigazgatási törvényt gáncsolta el, de afféle szász Ceausescuként ment neki évtizedes kisebbségi jogoknak is a kétnyelvű táblák kihelyezésétől a színmagyar települések magyar nyelvű tanácsüléseiig. Mindezek remélhetőleg annak is felnyitották a szemét, aki rendületlenül hitt a szebeni szásznak; s úgy vélem, ideje, hogy mi is úgy írjuk a nevét, ahogy ő maga: Iohannis.”