Schulz pártelnökként és miniszterjelöltként is megbukott – Mráz Ágoston Sámuel a Mandinernek

Először is menjünk vissza 2017. szeptember 24-ére. Ön szerint mi az, amit leginkább ki kell emelni a tavaly szeptemberi német választások eredményei kapcsán?

A legfontosabb a néppártoknak, tehát a kereszténydemokrata, a keresztényszociális és a szociáldemokrata pártoknak a gyengülése volt. Ez félreérthetetlen bizalommegvonás azoktól a politikai közösségektől, amelyek az elmúlt hét évtizedben sikeresen és stabilan tudták Németországot irányítani. 

A választásokat követően sokáig úgy tűnt, hogy az uniópártok a zöldekkel és a liberálisokkal fognak koalícióra lépni, és létrejön a Jamaika-koalíció. Mi az oka annak, hogy ez végül nem jött össze? Mik voltak a Jamaika-koalíció fő buktatói?

Akik régóta figyelik Angela Merkelt tudják, hogy neki szívügye és álma volt, hogy a zöldekkel együtt kormányozzon. Erre persze lehet azt mondani, rossz pártba lépett be, de ha nem értékek, hanem stratégiák felől közelítünk, van benne logika. Célja ugyanis az volt, hogy modernizálja és a balliberális városi választók számára is választhatóvá tegye a CDU-t. A liberálisabb CDU pedig a jómódú balos középosztály pártjában, a zöldekben természetes szövetségest látott. A választási eredmény alapján viszont az álom álom maradt, az uniópártok és a zöldek együtt kevésnek bizonyultak a kormányalakításhoz, és ezért a liberálisokat is tárgyalóasztalhoz kellett hívni. Így, szövetségi szinten három, de ha a bajor CSU-t külön számítjuk, akkor négy párti koalíció jött volna létre, ami nemcsak ideológiai értelemben, hanem számszerűségében is igen széles koalíció lett volna. Alighanem mindezért a Jamaika-kormány eleve kudarcra volt ítélve. De volt még egy döntő szempont. Ez pedig a liberálisok vezetője, Christian Lindner, aki úgy érezte, Merkel utolsó kormányával együttműködni veszélyeztetheti jövőbeli szerepvállalását.

Christian Lindner, az FDP elnöke

Christian Lindner mondott nemet Merkelnek. A jövőre tartalékol az FDP elnöke? Milyen jövőkép állhat előtte, főleg így, hogy kiderült, hogy tényleg ellenzékben tölti a következő éveket? Akár kancellár is lehet belőle a jövőben?

Azt mindenképpen ki lehet mondani, hogy nem akart a Merkel-korszak végének fontos embere lenni. Sokkal inkább a Merkel utáni korszakban szeretne fontos emberré válni. Ha a pártrendszer ennyire sokszínűvé válik, mint amit most látunk – hét párt került be a Bundestagba, valamint hat frakció alakult –, akkor a régi kis pártok számára is reális esély mutatkozik arra, hogy valaha kancellárt állítsanak. Christian Lindnernek a fejében ez egészen biztosan megfordult. Az, hogy ez sikerül-e, azt a következő évek fogják eldönteni. Érdekes apróság, hogy a kancellárjelölti vita Merkel és Schulz között zajlott, a többi párt vezetője és kancellárjelöltje oda sem állhatott a vitaasztalhoz. Azt gondolom, hogy többet ilyen kétpárti kancellárjelölti vita nem lesz az átalakuló pártrendszer miatt. Ha pedig többen is ott állhatnak, akkor

Christian Lindnernek megnő az esélye, hogy egyszer elfoglalja a Bundeskanzleramtot. 

Azt egyébként miből lehet látni, hogy ez Merkel utolsó ciklusa? Már úgy beszélünk róla, mintha ez természetes lenne.

Mindenki ezt gondolja. Merkel még azon is nagyon sokáig gondolkodott, hogy egyáltalán a 2017-es választásba beleálljon-e. Csak 2016 novemberében jelentette be, hogy egyáltalán hajlandó a megmérettetésre. Direkten egyébként nem mondta ki, hogy több ciklusa nem lesz, de a mindent tudó német politikai kommentátorok inkább azon gondolkodnak, hogy egyáltalán ezt a most kezdődő ciklust végig fogja-e tudni kancellárként szolgálni, vagy esetleg a csúcson kell abbahagyni alapelvből kiindulva félidőben visszalép. Itt megjegyezném, hogy a koalíciós szerződés végén szerepel egy kiértékelési intézmény. Ez azt jelenti, hogy a parlamenti ciklus közepén a koalíciós partnerek napirendre fogják tűzni azt a kérdést, hogy mennyire teljesült a koalíciós szerződés végrehajtása. Egy ilyen kötelező önvizsgálatban benne rejlik a kancellárváltás lehetősége is.

A Jamaika-koalíció összeomlása utána jött a GroKo. Schulz korábban határozottan kijelentette, hogy nem lép koalícióra Merkellel. Ehhez képest majdnem ő lett a külügyminiszter. Mi változott, hogy Schulz mégis be akart szállni?

Az biztos, hogy Schulzcal pont emiatt a kijelentése miatt hitelességi deficittel indulhatott volna a kabinet. Az SPD még hivatalban lévő elnöke nagyon eltaktikázta magát. Nem véletlen, hogy politikusként meg is bukott, hiszen amikor bejelentette, hogy külügyminiszter kíván lenni a megalakuló nagykoalícióban, egyúttal azt is világgá kürtölte, hogy lemond a szociáldemokrata párt elnöki posztjáról. Franz Müntefering korábbi SPD elnök mondta azt, hogy az SPD elnökének lenni a második legszebb állás a világban a római pápaság után. Tehát az egészen biztos, hogy sokkal kevesebb hatalma lett volna Martin Schulznak úgy, hogy csupán külügyminiszter, és nincs mögötte a párt. Ráadásul péntek délutánra kiderült, hogy a külügyminiszter-önjelöltségről is le kell mondania, régi állítólagos barátja és SPD-elnökelődje, Sigmar Gabriel megsértődése miatt. Azt hiszem, ezt nevezik a két szék közötti pad alá esésnek. S hogy mi változott meg 130 nap alatt? A szociáldemokraták azt mondják, hogy más összetételű kormány nem jöhetett volna létre, ezért álltak kötélnek. A gazdaság elvárása volt, hogy ne kisebbségi, hanem stabil kabinet alakuljon. De talán még ennél is fontosabb volt, hogy a híres feketeautó-kulcsokat nem akarták leadni, hiszen a nagykoalíció fenntartásához komoly egzisztenciális érdekek is fűzték a szociáldemokraták közép és felső szintű vezetőit.

Szerdán született meg a megállapodás, de ezt még a szocdem párttagságnak jóvá kell hagynia. Van rá esély, hogy a párttagság nem megy bele az alkuba?

Ha fogadni kellene, azt gondolom, hogy sikerülni fog, de alighanem most szorosabb lesz az eredmény, mint négy évvel ezelőtt volt. 2013-ban, amikor Sigmar Gabriel volt az SPD elnöke, az akkori nagykoalícióról szintén pártszavazást tartott az SPD, s a párttagok 75 százaléka bólintott rá a tervekre. Most ehhez képest sokkal nagyobb a párton belüli elégedetlenség. Viszont mivel ennek az elégedetlenségnek nincs igazi arca, vezetője, így nem valószínű, hogy megbukik a megállapodás. Egyedül a szociáldemokrata ifjúsági szervezet (Jusos) elnöke állt az élére a tiltakozásnak, de az igazi nagy nevek hiányoznak. Nagyon váratlan fordulat lenne tehát, ha a tagok többsége nemmel szavazna. Azt gondolom, hogy Martin Schulz pártelnöki és pénteki miniszterjelöti bukása – hiszen ne felejtsük el, nincs egy éve, hogy száz százalékkal megválasztották pártelnöknek, két hónapja pedig meg is erősítették a pártelnöki tisztségében – elkerülhetetlen gesztus volt a párttagság felé. Ha ez a lemondás nem következik be, akkor sokkal nagyobb esélye lett volna a párttagság lázadásának.

Nagyon lassan haladtak a tárgyalások. Mik lehettek a legvitatottabb pontok?

Érdekes, hogy miközben a bizalom hiányzott mindkét oldalról, abban elég fegyelmezettek voltak a tárgyalás résztvevői, hogy nem szivárogtattak információkat. Így a hatalmas drámai konfliktusokról kevésbé lehet tudni. Csak pár kulcstéma ismert: ilyen a társadalombiztosítási reform, az Európa-politika és a migráció. Az Európa-politikában az a nagy kérdés, hogy Németország mennyi pénzt fog mozgósítani az EU működtetésére. Valamint az is kérdés, hogy ez a pénz elindul-e a dél-európai követelések kielégítésének irányába. Létrejön-e az úgynevezett transzferunió, amikor Németország finanszírozza az államadósságát az euróövezetnek vagy akár a jóléti kiadásait is. Eddig makacsul ellenállt ennek a német kormány. Ugyanakkor az eddigi német kormányban Wolfgang Schäuble volt a pénzügyminiszter, aki egy szigorú, konzervatív ember. Ehhez képest az új kormányban Olaf Scholz hamburgi polgármester lesz a pénzügyminiszter, aki inkább a pénzköltésről, mint a megtakarításról volt nevezetes eddig. A migráció kapcsán szimbolikus jelentősége a családegyesítések kérdésének volt. Azt hiszem, hogy azzal, hogy a bajor miniszterelnök, Horst Seehofer lesz a szövetségi belügyminiszter,

egyértelműen a magyar álláspont kerekedhet felül az illegális migráció kapcsán.

Szigorúbb fellépés, a külső határok védelme, valamint a családegyesítések visszafogott lehetővé tétele várható.

A koalíciós szerződésből az is megtudható, hogy melyik párt melyik tárcát kapja. Az SPD mintha egészen jól járt volna a megállapodással, hiszen a külügyet, a pénzügyet és az igazságügyet is bezsebelték. Melyik párt tudta jobban érvényesíteni az akaratát?

Egyértelműen a szociáldemokraták maximalizálták a politikai profitot. Soha nem látott számú és befolyással rendelkező tárcát sikerült megszerezniük. Merkelnek nem nagyon volt alternatívája, mint a szocdemekkel való megállapodás, ezért lehetett zsarolni. Olyan még nem volt soha, hogy egy kisebb koalíciós partner egyszerre a külügyi és a pénzügyminisztériumi tárcát is uralni tudja. Ez különösen fontos az Európa-politika szempontjából, mert a külügyi tárca tárgyal az Európai Unió illetékes tanácsaival, valamint koordinálhatja az uniós politikát. A pénzügyminisztérium pedig az euróövezet üzemeltetéséért, valamint a közös uniós költségvetéshez való hozzájárulásért felelős.

A külügyminisztert az SPD jelöli. Ha Martin Schulz lett volna a tárcavezető, mit jelentett volna személye Európára és Magyarországra nézve?

Ha csak az ideológiai eltéréseket nézzük, komoly konfliktusok várhatók a német külügy és Közép-Európa vonatkozásában, függetlenül attól, melyik szociáldemokrata politikus a fődiplomata. Kivéve, ha Németország belátja, hogy valójában érdeke a Közép-Európával való együttműködés. Schulz ugyan dinamikus politikus, de az elmúlt években elég szerencsétlenül mozgott a politika parkettjén. Megbukott, mint az SPD elnöke és mint európai politikus, hiszen elvesztette az Európai Parlament elnökségét, s alul maradt a Bizottság vezetéséért folytatott küzdelemben. Azt hiszem, jól jár Európa azzal, hogy nem ő lesz a külügyminiszter. Ami természetesen nem garancia arra, hogy nála jobb vezető következik. Magyarországot egyébként a koalíciós szerződésben csupán egyetlen pontban említik, a történelmi határnyitás elismeréseként. Lengyelországgal hosszabban foglalkozik a megállapodás, és a lengyel-német együttműködésre nagy hangsúlyt fektet. Ha ezt a külpolitikát viszi az új nagykoalíció, akkor lehet, hogy talál közös hangot Közép-Európával. Ha viszont azt a külpolitikát viszi, amit az elmúlt években láttunk, akkor komoly ideológiai konfliktusok várhatóak. De azért azt is tegyük hozzá, hogy a külpolitikának az igazi vezetője nem a külügyminiszter. A külügyminiszter a kancellár beosztottja, nem pedig a főnöke.

Angela Merkel, Horst Seehofer és Martin Schulz

Horst Seehofer lesz a belügyminiszter, aki Orbán nagy barátja. Jó ellensúlya lesz ő a magyar kormány németországi kritikusainak?

Azért ez nem ilyen nullaösszegű játszma. A CSU ugyan nem szerepelt jól a választáson, s Seehofer nem önként mond le a bajor kormányfőségről, mögötte mégis egy valódi, 40 százalék feletti néppárt és a hárompárti koalíció egyik nélkülözhetetlen résztvevője áll. Szerintem ebből adódóan Seehofer befolyása a következő kormányra nagyobb lesz, mint Schulzé lett volna. Egyértelműen kijelenthető,

nem lesz Orbán-ellenes az új Merkel-kabinet.

A migrációért felelős államminisztert az CDU jelöli, miközben Seehofer lesz a belügyminiszter. Mit várhatunk ettől? Lesz változás a német migrációs politikában?

A németeknél a migrációval kapcsolatos feladatok eddig is megosztott hatáskörben voltak. Volt migrációért felelős államminiszter, belügyminiszter, aki a migráció biztonságpolitikai aspektusaival foglalkozott, és kancelláriaminiszter, aki koordinálta a menekültpolitikát. Szerintem Seehofer személye garancia arra, hogy a negyedik Merkel-kabinet nem a harmadik Merkel-kabinet migrációs politikáját fogja folytatni.

Németországban többen azért ellenezték a nagykoalíciót, mert egy esetleges sikertelen nagykoalíció egyértelműen a vezető ellenzéki párt, az AFD malmára hajtaná a vizet, és az ő további erősödésükhöz járulna hozzá. Az AFD egyáltalán a vezető ellenzéki párt vagy a liberálisok? Mi várható az ellenzéki térfélen?

A megalakuló nagykoalíció a vesztesek koalíciója, hiszen mind a három koalícióban résztvevő párt jelentősen rontott a négy évvel korábbi választási eredményéhez viszonyítva. Már-már a nagykoalíció szó sem dukál nekik, hiszen a parlamenti helyeknek csupán ötvenhat százalékát tudhatják maguk mögött, miközben az előző, valóban nagy nagykoalíció nyolcvan százalékos többséggel rendelkezett a Bundestagban. Az igazi nyertes tehát az a párt, aki ebben a nagykoalícióban nem vesz részt. Két olyan párt van, aki szóba jöhet. Az egyik az AFD lenne, de az AFD jelenlegi pozíciója és stratégiája nem igazán alkalmas arra, hogy a társadalom közepét megszólítsa. Többek között azért, mert a német nyilvánosságban az AFD nagyon rossz imázzsal rendelkezik, a csendes többség számára nem lesz egykönnyen szimpatikus. Ezzel szemben a szabaddemokrata párt vezetőjében, Christian Lindnerben ott van a lehetőség, hogy a következő kancellárjelölti vitában az eddigi nagyok asztalához álljon. Hiába nem a legnagyobb ellenzéki erő, kommunikációjában úgy fog tenni, mintha az lenne. Ezt megkönnyíti, hogy a szabaddemokrata párt nagyon jól szervezett, amiben Lindner elnökségét senki sem kérdőjelezi meg. A maradék két ellenzéki párt, a zöldek és a baloldali párt jelenleg belső konfliktusokkal terhelt és saját magával van elfoglalva. A vesztes pártok nagykoalíciójának a nyertese tehát az ellenzéki szabaddemokraták lehetnek. Persze ez inkább esély, s nem kész tény.