Schulz pártelnökként és miniszterjelöltként is megbukott – Mráz Ágoston Sámuel a Mandinernek

2018. február 09. 18:23

A nagykoalíció a vesztesek koalíciója, amellyel az ellenzéki Christian Lindner, a szabaddemokraták vezetője járhat jól. Schulz nagyon eltaktikázta magát, Merkel az utolsó ciklusára készül, Seehofer belügyminisztersége a garancia arra, hogy változni fog a negyedik Merkel-kabinet migrációs politikája. Interjúnk Mráz Ágoston Sámuellel, a Nézőpont Csoport vezetőjével.

2018. február 09. 18:23
Kereki Gergő
Kereki Gergő

Először is menjünk vissza 2017. szeptember 24-ére. Ön szerint mi az, amit leginkább ki kell emelni a tavaly szeptemberi német választások eredményei kapcsán?

A legfontosabb a néppártoknak, tehát a kereszténydemokrata, a keresztényszociális és a szociáldemokrata pártoknak a gyengülése volt. Ez félreérthetetlen bizalommegvonás azoktól a politikai közösségektől, amelyek az elmúlt hét évtizedben sikeresen és stabilan tudták Németországot irányítani. 

A választásokat követően sokáig úgy tűnt, hogy az uniópártok a zöldekkel és a liberálisokkal fognak koalícióra lépni, és létrejön a Jamaika-koalíció. Mi az oka annak, hogy ez végül nem jött össze? Mik voltak a Jamaika-koalíció fő buktatói?

Akik régóta figyelik Angela Merkelt tudják, hogy neki szívügye és álma volt, hogy a zöldekkel együtt kormányozzon. Erre persze lehet azt mondani, rossz pártba lépett be, de ha nem értékek, hanem stratégiák felől közelítünk, van benne logika. Célja ugyanis az volt, hogy modernizálja és a balliberális városi választók számára is választhatóvá tegye a CDU-t. A liberálisabb CDU pedig a jómódú balos középosztály pártjában, a zöldekben természetes szövetségest látott. A választási eredmény alapján viszont az álom álom maradt, az uniópártok és a zöldek együtt kevésnek bizonyultak a kormányalakításhoz, és ezért a liberálisokat is tárgyalóasztalhoz kellett hívni. Így, szövetségi szinten három, de ha a bajor CSU-t külön számítjuk, akkor négy párti koalíció jött volna létre, ami nemcsak ideológiai értelemben, hanem számszerűségében is igen széles koalíció lett volna. Alighanem mindezért a Jamaika-kormány eleve kudarcra volt ítélve. De volt még egy döntő szempont. Ez pedig a liberálisok vezetője, Christian Lindner, aki úgy érezte, Merkel utolsó kormányával együttműködni veszélyeztetheti jövőbeli szerepvállalását.

Christian Lindner, az FDP elnöke

Christian Lindner mondott nemet Merkelnek. A jövőre tartalékol az FDP elnöke? Milyen jövőkép állhat előtte, főleg így, hogy kiderült, hogy tényleg ellenzékben tölti a következő éveket? Akár kancellár is lehet belőle a jövőben?

Azt mindenképpen ki lehet mondani, hogy nem akart a Merkel-korszak végének fontos embere lenni. Sokkal inkább a Merkel utáni korszakban szeretne fontos emberré válni. Ha a pártrendszer ennyire sokszínűvé válik, mint amit most látunk – hét párt került be a Bundestagba, valamint hat frakció alakult –, akkor a régi kis pártok számára is reális esély mutatkozik arra, hogy valaha kancellárt állítsanak. Christian Lindnernek a fejében ez egészen biztosan megfordult. Az, hogy ez sikerül-e, azt a következő évek fogják eldönteni. Érdekes apróság, hogy a kancellárjelölti vita Merkel és Schulz között zajlott, a többi párt vezetője és kancellárjelöltje oda sem állhatott a vitaasztalhoz. Azt gondolom, hogy többet ilyen kétpárti kancellárjelölti vita nem lesz az átalakuló pártrendszer miatt. Ha pedig többen is ott állhatnak, akkor

Christian Lindnernek megnő az esélye, hogy egyszer elfoglalja a Bundeskanzleramtot. 

Azt egyébként miből lehet látni, hogy ez Merkel utolsó ciklusa? Már úgy beszélünk róla, mintha ez természetes lenne.

Mindenki ezt gondolja. Merkel még azon is nagyon sokáig gondolkodott, hogy egyáltalán a 2017-es választásba beleálljon-e. Csak 2016 novemberében jelentette be, hogy egyáltalán hajlandó a megmérettetésre. Direkten egyébként nem mondta ki, hogy több ciklusa nem lesz, de a mindent tudó német politikai kommentátorok inkább azon gondolkodnak, hogy egyáltalán ezt a most kezdődő ciklust végig fogja-e tudni kancellárként szolgálni, vagy esetleg a csúcson kell abbahagyni alapelvből kiindulva félidőben visszalép. Itt megjegyezném, hogy a koalíciós szerződés végén szerepel egy kiértékelési intézmény. Ez azt jelenti, hogy a parlamenti ciklus közepén a koalíciós partnerek napirendre fogják tűzni azt a kérdést, hogy mennyire teljesült a koalíciós szerződés végrehajtása. Egy ilyen kötelező önvizsgálatban benne rejlik a kancellárváltás lehetősége is.

A Jamaika-koalíció összeomlása utána jött a GroKo. Schulz korábban határozottan kijelentette, hogy nem lép koalícióra Merkellel. Ehhez képest majdnem ő lett a külügyminiszter. Mi változott, hogy Schulz mégis be akart szállni?

Az biztos, hogy Schulzcal pont emiatt a kijelentése miatt hitelességi deficittel indulhatott volna a kabinet. Az SPD még hivatalban lévő elnöke nagyon eltaktikázta magát. Nem véletlen, hogy politikusként meg is bukott, hiszen amikor bejelentette, hogy külügyminiszter kíván lenni a megalakuló nagykoalícióban, egyúttal azt is világgá kürtölte, hogy lemond a szociáldemokrata párt elnöki posztjáról. Franz Müntefering korábbi SPD elnök mondta azt, hogy az SPD elnökének lenni a második legszebb állás a világban a római pápaság után. Tehát az egészen biztos, hogy sokkal kevesebb hatalma lett volna Martin Schulznak úgy, hogy csupán külügyminiszter, és nincs mögötte a párt. Ráadásul péntek délutánra kiderült, hogy a külügyminiszter-önjelöltségről is le kell mondania, régi állítólagos barátja és SPD-elnökelődje, Sigmar Gabriel megsértődése miatt. Azt hiszem, ezt nevezik a két szék közötti pad alá esésnek. S hogy mi változott meg 130 nap alatt? A szociáldemokraták azt mondják, hogy más összetételű kormány nem jöhetett volna létre, ezért álltak kötélnek. A gazdaság elvárása volt, hogy ne kisebbségi, hanem stabil kabinet alakuljon. De talán még ennél is fontosabb volt, hogy a híres feketeautó-kulcsokat nem akarták leadni, hiszen a nagykoalíció fenntartásához komoly egzisztenciális érdekek is fűzték a szociáldemokraták közép és felső szintű vezetőit.

Szerdán született meg a megállapodás, de ezt még a szocdem párttagságnak jóvá kell hagynia. Van rá esély, hogy a párttagság nem megy bele az alkuba?

Ha fogadni kellene, azt gondolom, hogy sikerülni fog, de alighanem most szorosabb lesz az eredmény, mint négy évvel ezelőtt volt. 2013-ban, amikor Sigmar Gabriel volt az SPD elnöke, az akkori nagykoalícióról szintén pártszavazást tartott az SPD, s a párttagok 75 százaléka bólintott rá a tervekre. Most ehhez képest sokkal nagyobb a párton belüli elégedetlenség. Viszont mivel ennek az elégedetlenségnek nincs igazi arca, vezetője, így nem valószínű, hogy megbukik a megállapodás. Egyedül a szociáldemokrata ifjúsági szervezet (Jusos) elnöke állt az élére a tiltakozásnak, de az igazi nagy nevek hiányoznak. Nagyon váratlan fordulat lenne tehát, ha a tagok többsége nemmel szavazna. Azt gondolom, hogy Martin Schulz pártelnöki és pénteki miniszterjelöti bukása – hiszen ne felejtsük el, nincs egy éve, hogy száz százalékkal megválasztották pártelnöknek, két hónapja pedig meg is erősítették a pártelnöki tisztségében – elkerülhetetlen gesztus volt a párttagság felé. Ha ez a lemondás nem következik be, akkor sokkal nagyobb esélye lett volna a párttagság lázadásának.

Nagyon lassan haladtak a tárgyalások. Mik lehettek a legvitatottabb pontok?

Érdekes, hogy miközben a bizalom hiányzott mindkét oldalról, abban elég fegyelmezettek voltak a tárgyalás résztvevői, hogy nem szivárogtattak információkat. Így a hatalmas drámai konfliktusokról kevésbé lehet tudni. Csak pár kulcstéma ismert: ilyen a társadalombiztosítási reform, az Európa-politika és a migráció. Az Európa-politikában az a nagy kérdés, hogy Németország mennyi pénzt fog mozgósítani az EU működtetésére. Valamint az is kérdés, hogy ez a pénz elindul-e a dél-európai követelések kielégítésének irányába. Létrejön-e az úgynevezett transzferunió, amikor Németország finanszírozza az államadósságát az euróövezetnek vagy akár a jóléti kiadásait is. Eddig makacsul ellenállt ennek a német kormány. Ugyanakkor az eddigi német kormányban Wolfgang Schäuble volt a pénzügyminiszter, aki egy szigorú, konzervatív ember. Ehhez képest az új kormányban Olaf Scholz hamburgi polgármester lesz a pénzügyminiszter, aki inkább a pénzköltésről, mint a megtakarításról volt nevezetes eddig. A migráció kapcsán szimbolikus jelentősége a családegyesítések kérdésének volt. Azt hiszem, hogy azzal, hogy a bajor miniszterelnök, Horst Seehofer lesz a szövetségi belügyminiszter,

egyértelműen a magyar álláspont kerekedhet felül az illegális migráció kapcsán.

Szigorúbb fellépés, a külső határok védelme, valamint a családegyesítések visszafogott lehetővé tétele várható.

A koalíciós szerződésből az is megtudható, hogy melyik párt melyik tárcát kapja. Az SPD mintha egészen jól járt volna a megállapodással, hiszen a külügyet, a pénzügyet és az igazságügyet is bezsebelték. Melyik párt tudta jobban érvényesíteni az akaratát?

Egyértelműen a szociáldemokraták maximalizálták a politikai profitot. Soha nem látott számú és befolyással rendelkező tárcát sikerült megszerezniük. Merkelnek nem nagyon volt alternatívája, mint a szocdemekkel való megállapodás, ezért lehetett zsarolni. Olyan még nem volt soha, hogy egy kisebb koalíciós partner egyszerre a külügyi és a pénzügyminisztériumi tárcát is uralni tudja. Ez különösen fontos az Európa-politika szempontjából, mert a külügyi tárca tárgyal az Európai Unió illetékes tanácsaival, valamint koordinálhatja az uniós politikát. A pénzügyminisztérium pedig az euróövezet üzemeltetéséért, valamint a közös uniós költségvetéshez való hozzájárulásért felelős.

A külügyminisztert az SPD jelöli. Ha Martin Schulz lett volna a tárcavezető, mit jelentett volna személye Európára és Magyarországra nézve?

Ha csak az ideológiai eltéréseket nézzük, komoly konfliktusok várhatók a német külügy és Közép-Európa vonatkozásában, függetlenül attól, melyik szociáldemokrata politikus a fődiplomata. Kivéve, ha Németország belátja, hogy valójában érdeke a Közép-Európával való együttműködés. Schulz ugyan dinamikus politikus, de az elmúlt években elég szerencsétlenül mozgott a politika parkettjén. Megbukott, mint az SPD elnöke és mint európai politikus, hiszen elvesztette az Európai Parlament elnökségét, s alul maradt a Bizottság vezetéséért folytatott küzdelemben. Azt hiszem, jól jár Európa azzal, hogy nem ő lesz a külügyminiszter. Ami természetesen nem garancia arra, hogy nála jobb vezető következik. Magyarországot egyébként a koalíciós szerződésben csupán egyetlen pontban említik, a történelmi határnyitás elismeréseként. Lengyelországgal hosszabban foglalkozik a megállapodás, és a lengyel-német együttműködésre nagy hangsúlyt fektet. Ha ezt a külpolitikát viszi az új nagykoalíció, akkor lehet, hogy talál közös hangot Közép-Európával. Ha viszont azt a külpolitikát viszi, amit az elmúlt években láttunk, akkor komoly ideológiai konfliktusok várhatóak. De azért azt is tegyük hozzá, hogy a külpolitikának az igazi vezetője nem a külügyminiszter. A külügyminiszter a kancellár beosztottja, nem pedig a főnöke.

Angela Merkel, Horst Seehofer és Martin Schulz

Horst Seehofer lesz a belügyminiszter, aki Orbán nagy barátja. Jó ellensúlya lesz ő a magyar kormány németországi kritikusainak?

Azért ez nem ilyen nullaösszegű játszma. A CSU ugyan nem szerepelt jól a választáson, s Seehofer nem önként mond le a bajor kormányfőségről, mögötte mégis egy valódi, 40 százalék feletti néppárt és a hárompárti koalíció egyik nélkülözhetetlen résztvevője áll. Szerintem ebből adódóan Seehofer befolyása a következő kormányra nagyobb lesz, mint Schulzé lett volna. Egyértelműen kijelenthető,

nem lesz Orbán-ellenes az új Merkel-kabinet.

A migrációért felelős államminisztert az CDU jelöli, miközben Seehofer lesz a belügyminiszter. Mit várhatunk ettől? Lesz változás a német migrációs politikában?

A németeknél a migrációval kapcsolatos feladatok eddig is megosztott hatáskörben voltak. Volt migrációért felelős államminiszter, belügyminiszter, aki a migráció biztonságpolitikai aspektusaival foglalkozott, és kancelláriaminiszter, aki koordinálta a menekültpolitikát. Szerintem Seehofer személye garancia arra, hogy a negyedik Merkel-kabinet nem a harmadik Merkel-kabinet migrációs politikáját fogja folytatni.

Németországban többen azért ellenezték a nagykoalíciót, mert egy esetleges sikertelen nagykoalíció egyértelműen a vezető ellenzéki párt, az AFD malmára hajtaná a vizet, és az ő további erősödésükhöz járulna hozzá. Az AFD egyáltalán a vezető ellenzéki párt vagy a liberálisok? Mi várható az ellenzéki térfélen?

A megalakuló nagykoalíció a vesztesek koalíciója, hiszen mind a három koalícióban résztvevő párt jelentősen rontott a négy évvel korábbi választási eredményéhez viszonyítva. Már-már a nagykoalíció szó sem dukál nekik, hiszen a parlamenti helyeknek csupán ötvenhat százalékát tudhatják maguk mögött, miközben az előző, valóban nagy nagykoalíció nyolcvan százalékos többséggel rendelkezett a Bundestagban. Az igazi nyertes tehát az a párt, aki ebben a nagykoalícióban nem vesz részt. Két olyan párt van, aki szóba jöhet. Az egyik az AFD lenne, de az AFD jelenlegi pozíciója és stratégiája nem igazán alkalmas arra, hogy a társadalom közepét megszólítsa. Többek között azért, mert a német nyilvánosságban az AFD nagyon rossz imázzsal rendelkezik, a csendes többség számára nem lesz egykönnyen szimpatikus. Ezzel szemben a szabaddemokrata párt vezetőjében, Christian Lindnerben ott van a lehetőség, hogy a következő kancellárjelölti vitában az eddigi nagyok asztalához álljon. Hiába nem a legnagyobb ellenzéki erő, kommunikációjában úgy fog tenni, mintha az lenne. Ezt megkönnyíti, hogy a szabaddemokrata párt nagyon jól szervezett, amiben Lindner elnökségét senki sem kérdőjelezi meg. A maradék két ellenzéki párt, a zöldek és a baloldali párt jelenleg belső konfliktusokkal terhelt és saját magával van elfoglalva. A vesztes pártok nagykoalíciójának a nyertese tehát az ellenzéki szabaddemokraták lehetnek. Persze ez inkább esély, s nem kész tény.

Összesen 82 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
terra
2018. február 10. 17:25
Keserves lesz ez a koalíciós kormányzás mind as három kormánypártnak. Egymáson lesz végig a szemük, hogy a kudarcokat a másikra tudják kenni. Nem lennék meglepve, ha nevető harmadikként az FDP és Lindner a háttérben megerősödne. Mi vel a német liberálisok határozottan migráció ellenesek, nincs kizárva egy közeledés sem az Afd és az FDP között.
syphax
2018. február 10. 09:49
Nem egészen világos, még a kiváló Dr.Mráz Ágoston Sámuel "magyarázataiból" sem, hogy minek OKÁN NEM(!) LESZ német külügyminiszter Martin Schulz? Mert ugyan igaz, hogy Schulz: 1.) Iskolázatlan tahó, bunkó, akivel Németország, mint nagyhatalom "égetné magát"; Továbbá: 2.) Az is igaz hogy Sigmar Gabriel korábbi SPD-s külügyér joggal és valóban "megsértődhetett" azon, hogy őt "előzve" lenne a tahóparaszt Schulz "a" külügyér", s ez neki Gabriel-nek "égő" és "kínos"--mondom ez is lehet igaz. Ám SZÁMOMRA EZEK AZ ÉRVEK KEVÉSNEK(!!!) TŰNNEK valahogy....ás attól tartok és félek, hogy mégiscsak ez a hülyeállat Schulz lesz a "külügy"--Isten ne adja! Persze az is igaz, hogy ha valahol, hát Németországban az SPD mint párt TAGSÁGA extra módon beleszól(HAT) az ügybe és hát ők mégiscsak Willy Brand és Helmuth Scmidt szintű kvalitásokon "edződtek", akik mégscsak valakik...voltak, nem is kevesek. És hozzájuk képest ez a Schulz egy budipucoló tróger, s nem kell politológusprofesszornak lenni ahhoz, hogy mindezt lássa...bárki, akár egy autószerelő német szakmunkás a Bayerische Motorwerke (BMW)-nél. Aki persze hagyományosan SPD-s, ha nem is párttag, de szavazó. Szóval drukkolok azért az egyszerű és okos német munkásembereknek, hogy ne ez a hülye Schulz legyen a "külügy".
balbako_
2018. február 10. 08:41
Schultz is olyan, mint Gyurcsány. vagy Vona. Közutálatnak örvend még párthívei között is.
Senye Péter
2018. február 10. 07:23
Merkel nyertesen csak úgy jöhetett volna ki ebből a tárgyalásból, ha ráborítja az asztalt Schulzékra. De ő nem egy Brunhilda.
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!