Ahol az állam nem segít – új generáció Csehország elfeledett végein

Dél-Csehországban, a festőien kanyargó Moldva folyó völgyében igazi kis ékszerdobozt találunk – a gyönyörű középkori kisváros, Český Krumlov Csehország második legkedveltebb turistacélpontja és számtalan útirajz témája. Krumlovot egyébként lehetetlen nem szeretni: a középkori hangulat, a bájos környék és persze a remek cseh sörök garantáltan lebilincselik az ide látogatót. Arról azonban már az útikönyvek sem szólnak, hogy a turisták kedvéért szépen kipofozott történelmi városközponttól mindössze öt kilométerre milyen körülmények között élnek más helyiek.

Ugyanis egy másik kisvárost is találunk a Moldva völgyében: Větřní kicsit sem elbűvölő, nincs benne mesebeli kastély, gótikus katedrális, ázsiai turisták,

Větřní a szomorú valóság, melyről turistaként az ember egyáltalán nem akar tudomást venni. Dél-Csehország hátrahagyott ipartelepén jártunk.

Papír – pénz

A lepukkant gyárvárosban nincs más, mint egy omladozó, fél gőzzel működő papírgyár, szürke, nyomasztó munkáslakások, lesújtó reménytelenség és szegénység. Nem volt ez mindig így: a větřní-i papír története ugyanis 1867-ig nyúlik vissza, amikor is egy gazdag zsidó üzletember megvásárolta, majd felvirágoztatta a helyi papírmalmot.

Olyannyira, hogy szépen lassan Větřní lett az Osztrák-Magyar Monarchia legnagyobb papírgyára, az akkor a világ legkorszerűbbikének számító újságpapírgyártó-gépével felszerelve – nem kizárt tehát, hogy valahol az olvasó könyvespolcán is větřní-i papír lapul. A fénye bár a szocializmusban megkopott, a teljes összeomlás a rendszerváltás után következett: az egykoron mintegy 3500 embert foglalkoztató cég csődbe ment, a termelés pedig csak 2013-ra indulhatott be, csupán 135 munkás foglalkoztatásával. Eközben Větřní lakossága körülbelül négyezer fő.

Ezek után nem nehéz elképzelni, milyen problémákat okoz a szinte teljesen a papírgyártástól függő gyártelep – főként cigány – lakossága számára a munkanélküliség: míg Dél-Csehországban a munkanélküliségi ráta körülbelül 6 százalék, addig Větřníben 16. 

Sikeres iparváros, rendszerváltás, küszködés, csőd, hanyatlás. Leszakadás, munkanélküliség, bűnözés, alkoholizmus, reménytelenség. Aki tudott, már elmenekült. Aki maradt, nem akart, csak nem volt más választása.

Borsodnádasd, Ózd, Kazincbarcika, Salgótarján... Větřní – mindannyian ismerjük ezeket a történeteket, mégis elfeledkezünk róluk. A Mandiner riporterének is Dél-Csehországig kellett utaznia, hogy újra ráébredjen, mekkora problémát jelent egy ilyen hátrahagyott vidék.

Egy rendőrőrs és a „fehér vonal”

Októberben az EU Erasmus+ programja keretében szerveztek tréninget a helyszínen. A téma a leszakadt csoportok társadalomba való beillesztése volt. Végül a větřní-i ifjúsági házban kötöttünk ki és kvázi szociális munkásként cseh cigánygyerekekkel foglalkoztunk – az út legmaradandóbb élményeként.

Szép dolog ugyanis a szociális beilleszkedésről beszélni, és annak fontosságát hangsúlyozni, de amikor valóban az érintett emberekkel kellene kapcsolatot teremteni, a helyzet kicsit megrémiszti az embert. Házigazdánknak, Jiřínek azonban mindez nem volt ismeretlen terep – ő már több éve egy helyi civil szervezetnél, a Gyermekek és Fiatalok Segítségéért Központnál (CPDM) dolgozik. A CDPM az egészen kicsi gyerekektől a nagykamaszokat is érintő programokig számos eseményt szervez: drogellenes workshopokat rendeznek, a gyerekek saját együttesének számaiból lemezt adnak ki, népzenei tehetségkutatót hoznak tető alá, de Jiří például a szervezet saját online rádióját vezeti.

Mindezek mögött elképesztő munka rejlik, a legnehezebb feladat mégis a gyerekekkel való foglalkozás. A CDPM két ifjúsági házat is működtet a térségben: a krumlovi Bouda (Kunyhó), és a větřní-i Nasa Klubovna (A Mi Klubunk) mind-mind a helyben élő gyerekek felzárkóztatását segíti. Az utóbbiba jutottunk el, ahol három órát töltöttünk a számunkra ismeretlen gyerekekkel – egész minimális cseh (vagy cigány) nyelvtudással, kulturális ismerettel és szociális munka terén szerzett tapasztalattal.

Nem túlzás tehát azt mondani, hogy fejest ugrottunk a mélyvízbe – előző este még a Jiří által a táblára felskiccelt (és körülbelül minden magyar számára ismert) lovári szavakat tanultuk, azon aggódva, hogy a magyarokon kívül macedónokból, szlovákokból, szlovénekből és lettekből álló csapatunk mégis hogyan fog kommunikálni egy sereg cseh és cigány kisgyerekkel.

Másik házigazdánk, a Větřní szerencsésebb részén élő Lucie sem nyugtatott meg minket túlzottan: a klubra mutatott, ami a problémás ipartelep kellős közepén található, majd a körülbelül két utcával feljebb található rendőrőrsre bökött: „ezt mi »fehér vonalnak« hívjuk” – ecsetelte a helyzetet, kifejtve, hogy az őrstől kezdve minden rendben van, ellentétben a folyóparton található, szinte már gettószerűen zárt gyárteleppel. 

Különösebben biztatónak egy másik cseh ismerősünk szavai sem voltak mondhatók: „Imádom ezeket a srácokat, de ők úgy nevelkedtek, hogy ami az asztalon van, az szabad préda” – ismertette a hátrányos helyzetű kisgyerekek magántulajdonhoz fűződő viszonyát Ondřej,

Větřní-i szupersztárok

A Nasa Klubovnába beérve tehát nem csoda, hogy nem voltak nagy elvárásaink: egy omladozó, szürke ház, egy üres terem és egy egykoron biztosan hangulatos udvar fogadott minket – ahogyan számomra az is beletelt egy fél órába, hogy ne hátrányos helyzetű, problémás cigánygyerekeket lássak magam körül, hanem – csak simán – gyerekeket. Olyanokat, amilyenek egykoron mi magunk is voltunk. Sztárokként köszöntöttek minket – kíváncsiak voltak ránk, fotózkodni akartak velünk és láthatóan repestek a boldogságtól, hogy végre történik valami olyan Větřníben, ami kiszakítja őket a szürke valóságból.

Nem valószínű, hogy mintegy negyvenen eljönnének a házba velünk focizni, ugrálókötelezni, papírrepülőket hajtogatni, rajzolni vagy táncolni, ha lenne otthon, aki focizik, ugrál, rajzol, hajtogat vagy táncol velük. Így nekik kicsit ez az otthon, ez az a lehetőség, amivel kitörhetnek a ténylegesen otthoni, rossz szociális helyzetből.

És ezt megélni természetesen felemelő, ugyanakkor eszméletlenül nehéz érzés. Egyrészt, ahogy telt az idő, fokozatosan oldódtak fel a mélyen gyökerező sztereotípiák, és már a kezünk sem folyton a zsebben lévő pénztárcán vagy telefonon volt – egyszerűen mindenféle cseh vagy cigány nyelvtudás nélkül is jól éreztük magunkat, a „kézzel-lábbal-nyelven” történő kommunikáció pedig meglepően jól működött.

Másrészt viszont a csupán három órányi foglalkozás fizikálisan, de sokkal inkább mentálisan hihetetlenül megterhelő volt. A csoportunkban húszan voltunk, akik foglalkoztak a gyerekekkel – mégis, kézben tartani és kontrollálni az eseményeket, lefoglalni a körülöttünk nyüzsgő negyven örökmozgót egyáltalán nem volt egyszerű feladat. Eközben Jiří saját elmondása szerint ezt a munkát napi öt órában végzi, és nincs is húsz segítője. Le a kalappal előtte.

A civil szféra a kulcs?

A röpke három óra végére már egy kicsit magunklnak éreztük Větřnít. A komor gyártelep, amin először áthajtva arra gondoltunk, nehogy itt egy percre is le kelljen állni, hirtelen barátságossá vált. A bérházak között járkáló emberek, akikről azt hittük, a társadalom végleg kivetette őket magából, hirtelen ismerősökké váltak. A város, aminek először csak a nyomorát láttuk, hirtelen szimpatikus lett. Az ember könnyen alkot előítéleteket, de nehezen változik.

A pusztulást, a bűnözést, a problémákat hamar meglátjuk, de amíg nem tapasztaljuk meg egészen közelről, az épülés és a fejlődés ténye rejtve marad. Így van ez esetünkben is: Větřnít könnyedén lerendezhetnénk annyival, hogy egy nyomorult lepratelep, tele cigányokkal, akik csak maguknak köszönhetik a sorsukat.

A valóság azonban mást mutat:

Ha egy olyan társadalmat tapasztal, amely előítéletes, látványosan hátrahagyja az új nemzedéket és nem törődik vele, akkor ne legyünk meglepődve, ha a következő generáció is egy problémás, önjáró csoport lesz a társadalom perifériáján. Ha viszont egy felzárkóztatásra nyitott társadalmat lát maga előtt, akkor az új generáció igenis képes lesz kitörni a jelenlegi helyzetből, és így igenis megállítható lesz a társadalom szétszakadása.

És itt jön képbe a civil szféra, mint eszköz: ahonnan ugyanis az állam kivonul, ahol nem képes hatékonyan megoldani a helyi problémákat, releváns válaszokat adni a társadalmi problémákra, perspektívát kínálni a lakosoknak és felzárkóztatni őket, ott bizony jobbhíján a civil szervezeteknek kell helyt állniuk.

Nem kellenek ehhez csillagászati összegű támogatások, csupán óriási lelkesedés és kitartás. Hiszen sokszor egy egyszerű ifjúsági klub, pár labda és ugrálókötél, pár toll és papír is elegendő lehet a változáshoz.