Ki is államosítja a bankokat?

A hat visszavonuló kereszténydemokrata politikus mind egy-egy fontos szövetségi tartományt irányított. Dieter Althaus, Türingia volt miniszterelnöke 2009 őszén mondott le tisztségéről – most a gazdasági szférában, a Magna nevű autóipari cég lobbistájaként dolgozik. Günther Oettingert, Baden-Württemberg miniszterelnökét Merkel 2010 februárjában az Európai Unió energetikai biztosának jelölve elküldte Brüsszelbe. 2010 májusában Roland Koch, Hessen kormányfője teljesen váratlanul bejelentette, hogy többé nem akar politikával foglalkozni – Jürgen Rüttgers Észak-Rajna-Vesztfália miniszterelnökének pedig a választók üzenték meg június elején, hogy vége. Christian Wulff alsó-szászországi miniszterelnök június végén Angela Merkel nagy örömére a Német Szövetségi Köztársaság elnöke lett. A következő hónapokban is van miért félnie a kereszténydemokratának: Baden-Württembergben, Rheinland-Pfalzban és Szász-Anhaltban is tartományi választások lesznek.

Szorul a hurok 

A vezető kereszténydemokrata politikusok eltűnését Merkel minden bizonnyal vegyes érzelmekkel figyeli. Bár Roland Koch és Christian Wulff személyében a kancellár két egykori legnagyobb párton belüli riválisát üdvözölhetjük, észre kell venni azt is, hogy a személycserékkel együtt felerősödtek azok a hangok a CDU-ban, melyek Merkel pártvezetői és kancellári stílusát kritizálják. Párton belüli kritikusai szerint Merkel közbeavatkozás nélkül figyeli az egészet, holott most kellene kicsit keményebben vezetni a pártot. Vannak, akik már azt is tudni vélik, hogy alakul egy új konzervatív párt a CDU-tól jobbra - egy múlt heti felmérés alapján a németek 20%-a szavazna is rá. Konkurencia egyébként már van jobbról: a nemrég alakult Pro Deutschland nevű iszlámellenes formáció, ami René Stadtkewitz berlini CDU-s szenátorral megerősödve (ha az illetőt kizárják frakciójából, a CDU-ból már régebben kilépett) minden bizonnyal el tudna érni 5%-ot a következő választáson.

Ole von Beust távozása nemcsak egy viszonylag népszerű és konszenzuspárti kereszténydemokrata politikus eltűnését jelenti a közéletből: veszélybe került ezzel a hamburgi kereszténydemokrata-zöld koalíció is, amire sokan egyfajta kísérleti projektként tekintenek, hátha a nagypolitikában is meg lehet egyszer játszani. Az eddigi koalíciós partner, a liberálisok parlamenti küszöb alá történt mélyrepülése miatt többek között Angela Merkel sem zárkózna el ettől a lehetőségtől, ha úgy adódnak az erőviszonyok. Logikus lépés lenne részéről: a zöldek támogatottsága országszerte rekordokat döntöget, most 18 százalék körül állnak. Nem véletlen tehát, hogy von Beust – az elődjénél konzervatívabb – utóda rögtön a zöldek körbeudvarlásával kezdte, akik csak különböző feltételek teljesülése esetén támogatják a szenátort.

Ha a nagypolitika nem is zárta volna még ki egyértelműen a lehetőséget, a berlini CDU gyakorlatilag megtette: nem tartják elképzelhetőnek, hogy a német fővárost együtt kormányozzák a zöldekkel, akik valószínűleg országszerte legnépszerűbb politikusukkal, Renate Künast volt fogyasztóvédelmi miniszterrel szállnak ringbe a 2011-es berlini választásokon. Ha jövőre is megmaradnak a jelenlegi erőviszonyok a fővárosban, hihetetlenül izgalmas év elé nézünk: közvélemény-kutatások szerint Berlinben még mindig a szociáldemokraták a legnépszerűbbek a maguk 27 százalékával, de őket szorosan követik a 25 százalékos zöldek, a 19%-os kereszténydemokraták, majd a Linkspartei a maga 17%-ával, végül a 3-5% között mozgó liberálisok – ez a meccs tehát még nincs lefutva, helyi szinten okos kompromisszumok mellett gyakorlatilag bárki bárkivel összeállhat.

Gucci-forradalom van a mi utcánkban

Von Beust lemondásának valódi oka a német sajtó szerint azonban nem csak az, hogy a város első embere elfáradt a kormányzásban, hanem sokkal inkább az a népszavazás, amin a kereszténydemokrata-zöld koalíció irányítása alatt álló Hansa-város lakossága von Beust lemondása napján leszavazta a zöldek által kezdeményezett és von Beust által felkarolt – főként a szegényebb rétegek és a bevándorlók esélyeit javító – oktatási reformot. Ennek lényege az, hogy az általános iskola két évvel tovább, a hatodik osztály befejezésééig tartson, és csak azután menjenek a gyerekek gimnáziumba, illetve szakiskolákba.

A népszavazáson végül 39 százalékos részvétel mellett 54,5% szavazott a reform ellen. A sajtó Gucci-forradalomnak minősítette a végeredményt: a legtöbben ugyanis a gazdagnak számító kerületekben mentek el szavazni, míg a szegénynek számító választókörzetekben jó, ha a szavazásra jogosultak negyede részt vett a népszavazáson – míg a reform nyertesei közé tartozó bevándorlók pedig német állampolgárság hiányában részt sem vehettek rajta. (Mindenesetre sem a zöldeket, sem a szociáldemokratákat nem keserítette el a reform bukása: már offenzívába mentek, és azt hangsúlyozták, örülnek annak, hogy az emberek közvetlenül beleszólhatnak a fontos döntésbe, éppen ezért azt szeretnék, ha például az atomenergiáról a közeljövőben Németország-szerte népszavazáson döntenének.)

A német zöldek török származású társelnöke, Cem Özdemir a Berliner Zeitungnak adott interjújában úgy kommentálta a hamburgi eredményt, hogy a németeknek végre vitatkozniuk kellene arról, hogyan képzelik el a társadalmat tíz-húsz év múlva. Özdemir nem tartja ugyanis helyesnek azt a szemléletet, hogy „itt és most csak a gyerekem gimnáziumáról van szó”, hiszen a demográfiai adatok azt mutatják: Németország nem engedheti meg magának, hogy nem foglalkozik a bevándorlók gyerekeinek növekvő számával – ehelyett sokkal inkább célzottan kéne támogatni őket, hogy a társadalom aktív és hasznos részeivé váljanak. A lap azon kérdésére, miszerint nem jogos-e a hamburgi szülőktől, hogy saját gyereküket fontosabbnak tartják másokénál, a zöld politikus úgy válaszolt: „Ha a reformot ellenző szülők gyerekei elvégzik a gimnáziumot, azzal fognak szembesülni, hogy a szociális segélyben részesülő bevándorlókkal egy társadalomban élnek – a segélyt pedig az ő keresetük adói finanszírozzák. Nekem sokkal inkább tetszene az, ha a munkásosztály és a bevándorlók gyerekeinek is lenne arra lehetősége, hogy ne kelljen ezekre rászorulniuk.”

Régen minden jobb volt

A munkásosztály pártját azonban más ügyek foglalják le: a lipcsei szövetségi közigazgatási bíróság döntése értelmében a német alkotmányvédelmi hivatal továbbra is megfigyelheti a Linkspartei politikusait. Az indoklás szerint azért, mert a pártban olyan irányzatok és tagozatok vannak, melynek tagjai a demokráciára veszélyt jelentő kijelentéseket tesznek. A megfigyelés alatt nem lehallgatást és titkosszolgálati eszközök bevetését kell érteni: arról van csak szó, hogy a hivatal immár jogerősen vezethet aktát a populista párt politikusainak nyilvános – újságcikkekben, sajtóközleményekben, szórólapokon megjelent – kijelentéseiről. Az alkotmányvédelmi hivatal 2009-es jelentése szerint erre azért van szükség, mert bár a párt a nyilvánosság előtt mindig hangsúlyozza, hogy egy reformorientált új baloldali erőről van szó, holott nem egységes például párton belül a szélsőbaloldali erőszakkal kapcsolatos álláspont, valamint a párt Kommunista Platform, illetve Marxista Fórum elnevezésű – egyébként nagyon kevés taggal rendelkező – tagozatai olyan forradalmat tartanak kívánatosnak Németországban, melyet proletárdiktatúra követ.

A Linksparteit az alkotmányvédelmi hivatal eddig öt tartományban figyelte meg: Bajorországban, Baden-Württembergben, Hessenben, Alsó-Szászországban és pikáns módon abban az Észak-Rajna-Vesztfáliában is, melynek új kormánya minden bizonnyal rá fog szorulni pár balos szavazatra is. Bodo Ramelow, türingiai balos politikus a tazban - miután a lipcsei döntést elfogadhatatlannak nevezte - így kommentálta a hírt: „Már bocsánat, de ha minket is megfigyelnek, akkor nem értem, hogy Frau Merkelt miért nem. Ha valaki, akkor ő az, aki bankokat államosít.” 

A kérdés csak az, miért háborodnak fel azon a balos politikusok, ha valakik – a demokrácia és a jogállam védelmére hivatkozva – cikkeket vágnak ki az újságból és szórólapokat gyűjtenek? Az újságírók ugyanezt teszik napról napra.