Milyen döbbenetes ez! Egy ateista ember, és mégis érzi, sejti, tudja, hogy valakinek a színe előtt éli az életét!

Székely János, a Szombathelyi egyházmegye püspöke, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia Caritas in Veritate Bizottságának elnöke írása a Mandiner hetilapban

***

Nagyon szeretek kirándulni. Az eddigi legnagyobb kiránduló­élményeim a Retyezát hegységhez kötődnek. 2500 méter magas csúcsai vannak, 80 gleccsertó, rengeteg élet. Ahogyan másztunk felfelé, mindig azt éltem át, hogy amit Isten alkotott, az gyönyörű. A patakok, a fák, a felhők, a sziklák tökéletesek. Olyanok, mint egy kristálytiszta szimfónia. Csak akkor támad rossz érzése az embernek, ha turisták jönnek, bőgetik a zenegépeiket, cigarettáznak, és eldobják… Ilyenkor összerezzen az ember. Mintha az egyetlen hamis hang ebben a gyönyörű szimfóniában az ember lenne. 
A mi szeméttel-piszokkal teli városaink, a torzsalkodásunk, a rettenetes háborúink.

A világba, az atomokba, a galaxisokba, a sejtjeinkbe és a lelkünkbe bele van ültetve egy gyönyörű isteni harmónia. Egy objektív rend, amit ha tiszteletben tartanánk, akkor megőrizhetnénk szépnek ezt a teremtett világot, rátalálnánk a boldogság, a kiteljesedés hiteles útjára. Az igazi szabadság nem a valóságtól elszakadó önkény. A valóság nem ellenségünk. Az igazi szabadság és boldogság e gyönyörű isteni harmónia, az objektív rend mentén található meg. Ebbe kellene belesimulnunk, erre kellene rátalálnunk.

Karácsonykor a teremtő Isten tiszta dallama szólal meg újra ebben a sarkai­ból kifordult világban. A nagylelkűség, a kristálytiszta igazság, az egyszerűség dallama, a betlehemi gyermek éneke. Szelíd és gyönge hangnak tűnik, mégis erősebb a fegyverropogásnál, a világ zűrzavaránál. Azóta is évről évre megcsendesíti a rohanó világot, szól az emberi szívekhez.

Atomfizikusok szerint az anyagot nem úgy kell elképzelnünk, mint részecskéket, mint egy-egy atommag körül keringő kis elektronokat. Az anyag sokkal inkább az energia gyönyörű harmóniák szerinti rezgése. Leginkább dallamhoz hasonlít. A betlehemi gyermek ezt a tiszta dallamot hozta vissza az emberi történelem által okozott diszharmóniába.

Egyszer egy ateista tudóssal beszélgettem néhány órát. Elmondta, hogy gyakran elkeseredik, elveszíti a reményét és a jókedvét. Ilyenkor a hétvégén kimegy a városból, és leül egy magányos helyre egy domboldalon. Azután – így mondta – kipanaszkodja magát. És mindig úgy érzi, hogy valaki hallja, valaki látja őt. Mindig megkönnyebbülve jön haza. Milyen döbbenetes ez! Egy ateista ember, és mégis érzi, sejti, tudja, hogy valakinek a színe előtt éli az életét, hogy valaki hallja őt, nézi őt végtelen szeretettel, megértéssel, békével és jósággal.

Egy kábítószertől szabadult fiú a rehabilitációs intézetből való távozása előtt nem sokkal kivetette magát az intézet harmadik emeletéről. Búcsúlevelet is hagyott az orvosának, amely így szólt: „Köszönöm, hogy meggyógyított, és sajnálom, hogy nem tudott megmenteni.” A levél alján kisebb betűkkel még ez állt: „Doktor úr, maga okos ember, próbálja majd a szüleimnek is elmagyarázni, hogy mit jelent ez.” Két nappal később az orvos a kétségbeesett szülőkkel szemben ült, és azt mondta nekik: „A fiukat orvosi értelemben meggyógyítottuk. De én nem vagyok Isten, értelmet adni az életének nem tudtam.”

Az emberi szívet semmilyen földi dolog nem képes egészen betölteni. A földi dolgok mind végesek, töredékesek, sebzettek. Ahogyan Ady írja: „Milyen csonka ma a Hold, / Az éj milyen sivatag, néma, / Milyen szomoru vagyok én ma, / Milyen csonka ma a Hold. // Minden Egész eltörött, / Minden láng csak részekben lobban, / Minden szerelem darabokban, / Minden Egész eltörött.” A földi élet dolgai tökéletlenek, esendők. Az emberi szívet csak odafentről lehet megtölteni.

Nem mindegy, mit gondol az ember az életéről. Ha azt gondolja, hogy nincs az emberi életnek különösebb oka és célja, hogy az élete a semmiből a semmibe tart, és a halál a teljes megsemmisülésünket jelenti, akkor a szíve megdermed, nemigen tud felszabadultan és mélyen örülni. Ha nem halljuk a betlehemi gyermek szelíd hangját, ha azt gondoljuk, hogy az ő üzenete az élet beteljesedéséről, arról, hogy szeretetre születtünk, csak álom, az igazi valóság pedig az ágyúdörgés és az emberi világ zűrzavara, akkor az ember szíve összeszorul.

Mennyire nagy szüksége volna a világnak arra, hogy újra hallja azt a tiszta hangot, amelyet a betlehemi gyermek hozott erre a Földre! Ezzel a hanggal egybecseng a lelkünk mélyén ott levő sejtés és tudás arról, hogy a létünk nem értelmetlen, nem a semmibe tart. A legtöbb gondolkodó ember arra a következtetésre jut, hogy a világegyetemnek kell hogy legyen elégséges oka. Az univerzum a múltban nem örökkévaló, a története körülbelül 13,7 milliárd évvel ezelőtt indult el. Nem csak úgy magától keletkezett a semmiből. Nem csak úgy véletlenül jött elő az élettelenből az élő, az élők közül az ember.

Valami végtelen szépség, bölcsesség és értelem rejtőzik a világ titka mögött. A teremtő Isten, mint hatalmas mágnes, ott lebeg a világ fölött, jelen van benne, és erőt ad az anyagnak, hogy fejlődjön. Ugyanezt a titokzatos végtelenséget érzi az ember akkor, amikor az élete leggyönyörűbb pillanatait éli át: amikor gyermeke születik, amikor egész lényével szeret, amikor hallja a lelkiismerete tiszta hangját, amikor valami szépet lát vagy hall, és akkor is, amikor megérinti őt a halál szent közelsége, és megérzi a fényt, ami a halál titokzatos kapuja mögött ragyog.

Hallanunk kellene újra a betlehemi gyermek szelíd hangját. Ez a hang arra tanítaná a világot, hogy ha nem akarjuk végképp tönkretenni a gyönyörű bolygót, amit ránk bíztak, akkor a végsőkig hajszolt növekedés és haszonelvű gazdaság helyett a minőségi növekedésre kellene törekednünk a kapcsolatokban, a tudásban és a művészetekben. Arra tanítana, hogy a konfliktusok és a világhatalomra törés helyett az együttműködés útjait kellene keresnünk, hogy az igazi boldogság a nagyobb szeretetben, a lélek nemesedésében és az Isten békéjével való eltelésben rejlik.

Karácsonykor hallgassuk újra az Ő tiszta hangját, a tiszta dallamot. A szelíd, halk hangot, amely erősebb és hatalmasabb minden emberi harsogásnál. A szeretet hangját, amelyből a világ lett, és amely felé tart az életünk.

Nyitóképen: Krisztus születése. Ismeretlen frankfurti művész 1510 körüli alkotása a Szépművészeti Múzeum gyűjteményéből. Fotó: GETTYIMAGES / HERITAGE PHOTO