Nem fogok azért bocsánatot kérni, mert nyertem – Ókovács Szilveszter a Mandinernek

Gratulált már önnek Orbán Viktor?
Kaptam rövid telefonos buzdítást, így pontos.

Mikor találkoztak utoljára?
A veszprémi ActiCity átadásán májusban. E remek mozgásközpontnak az Opera a balettszakmai partnere. Nem múló büszkeség, ami a szülővárosomhoz fűz. Az járt a fejemben, hogy Fehérvár, a király­koronázó város minden tiszteletet megérdemel, de Veszprém nemcsak a királynék városa, hanem a városok királynéja is, „akit” nem lehet nem szeretni.

Sokan vélelmezik újraválasztása kapcsán, hogy a miniszterelnök támogatását bírja. Egyesek szerint még Csák Jánosnál is jobban. Igaz lehet ez?
Semmiképp. Hol vagyok én egy minisztertől? Attól még, hogy Opera egy van, minisztérium pedig egy tucat, világos hierarchiában élünk, és a felelősséghez a bizalom is arányosan jár.

A pályázati folyamat alatt sorozatosan jelentek meg cikkek önnel kapcsolatosan. Sokakat foglalkoztatnak a szivárogtatások, a bizottsági tagok részletes értékelése, nemrég pedig az ön pályázatának látszólagos „szétszálazása”. Ezek mindegyike nyilvános dokumentum?
Valójában nem foglalkoztat sokakat, de a politikai baltérfelet kétségtelenül, hisz ott kifejezett ellen­drukkerek vannak. A nyilvánosságot utólag biztosítani kell, de a joggal visszaélni is lehet. A betekintés rendben van, de egyetlen ilyen típusú pályázatnak sem tesz jót, ha a közvélemény arcába tolják, nem véletlenül nincs szokásban, a sajtó értő szemérme is segítette az intézményeket az ilyesfajta nehezebb időszakokat túlélni. A közvélemény nincs abban a helyzetben, hogy kontextussal, háttértudással fejthesse meg egy efféle szakkérdés lényegét, pláne részleteit. Egy konzílium is értelmetlen, ha elém van tárva, nem vagyok orvos, nem foghatom fel, vagy ami még rosszabb, esetleg félreértem – elég tudnom a döntést. Hogy ki vezeti kvázi hivatalként az Operát, csupán egy szűk szakmai csoportnak mond valamit – vagy olvasók tömegei tudnák, ki viszi a bécsi operát vagy a Scalát? Tudnák, ha akarnák tudni, de nem akarják, mert nem érdekes a számukra. Ezt a sajtóbéli szakemberek pontosan értik, ha pedig mégis terítenek mindent, még a titoktartásra kötelezett véleménybizottság rebbenéseit is, valamiféle cél, minimum botrányokozás szándéka áll mögötte. Meglenne pedig a kultúrája a veszteség tudomásulvételének, ám ők nyilvánvalóan szét akarják verni az Operát – ami nem fog sikerülni.

Számít arra, hogy továbbra is kiemelten foglalkoznak az intézménnyel?
Hajrá! Amikor egy másik csatolt orgánum cikket ír rólam, a címében a feudalizmus apostolaként hivatkozva rám, az Index pedig zárt körű beszédet szellőztet meg szándékos torzításokkal, az már röhejessé nagyítja a velem foglalkozás túlzását, a nyilvánvaló ellenzéki szándék dacára is. Ha a Wagner nevet beszennyező Prigozsint is letaszítom a vezető anyag helyéről, akkor vagy a karrierem kéretlen csúcsán állok, vagy az a portál merült nagyon mélyre. Azt, hogy már eddig is vagy ötven cikket szántak az Operának, néha napokig címlapon tartva őket, már úgysem lehet sajtószakmai érvekkel alátámasztani, és azt sem hiszem el, hogy az olvasók ezt a legdrágább pozícióhoz méltó kattintásszámmal honorálják. Nyilván másról van szó. De hadd zárjam végre le ezt a kérdést: amíg a törvényben az van írva, hogy a mindenkori miniszter dönti el, ki a Magyar Állami Operaház igazgatója, és nem az áll ott, hogy az Index, a HVG vagy a Magyar Narancs, addig nyugodjunk meg. És fogadjuk el.

A legutóbbi hangfelvételek egyenesen a társulati ülésről kerültek ki. Ez arra enged következtetni, hogy az Opera falain belül is vannak haragosai.
Nem vagyunk egy motozós cég. Ezerötszáz meghívó megy ki ilyenkor, felvenni bármit ma már egy gombnyomás a zsebben. Évente szólnom illik a teljes társulathoz, az őszinteséget és a transzparenciát választom ilyenkor is, a sajtó ránk szálló része meg a tendenciózus ferdítést.

Ha valaki berkeken belül elégedetlen önnel, az mit kifogásolhat, mit gondol?
Nálunk sokat és nehezet kell dolgozni. Ugyan monopolhelyzetben, a két legnehezebben eladható műfajt visszük: operát, klasszikus balettet. Saját bevételünktől végletesen függ a pénzügyi egyensúlyunk, a hibáinkat nagyítóval lesik, ezért nálunk még a hangos siker is visszaüt: irigységet termel. A művészet mércéje nem egzakt, díszletlakatost, balerinát, kórustagot, kockázatelemzőt egyaránt meg kell érteni. És nekik is kellene egymás érdekét, ami ráadásul közös. Összművészeti álom vagyunk az államban, néha rémségesek belül, de az előadásban mindenki egyért dolgozik, ezért kezeskedem. Az az egy pedig a néző.

Szárnyra kapott a hír, hogy az újrázásával megindul a tisztogatás az Operában. Előkerült Kesselyák Gergely ügye, amivel kapcsolatban azóta cáfolta a híreszteléseket. Hogy volt pontosan?
2002-ben, huszonegy éve kezdtük a közös munkát, a kormányváltásig lehetett néhány hónapunk az Erkel Színház jövőjén gondolkodni. Később ő művészeti igazgató, majd fő-zeneigazgató lett Bozóki András minisztersége alatt, de egy éven belül szétesett a csapat. Gergőt 2016 februárjában kértem fel első karmesternek, addig vendégdirigensként dolgozott. Új zenei vezetést állítottunk fel, Kocsár Balázs fő-zeneigazgató lett Gergő főnöke, aki ugyancsak a maga huszonöt esztendei vendégkarmesterségéből lépett előre. Kettejük bő hétéves regnálása az utolsó fél évszázad leghosszabb zenei vezetési periódusa, akkor is nagy köszönettel tartozom a munkájukért, ha Balázs szerződése a napokban lejárt, és ha Gergő neve a pályázatomban már eleve nem szerepelt első karmesterként. A bizottságnak is elmondtam áprilisban: a fiatalítás jegyében a kimagasló tehetségű Rajna Martint kívánom az új ciklusra kinevezni az első karmesteri székbe, és Halász Péter, aki 2016-ban a fő-zeneigazgatásból távozott, első vendég­karmesterként tér vissza. De a korábbi vezetőtársak is maradnak, csak egy előző létformában: Kocsár Balázs vezényel premiert is, Kesselyák Gergely Nabucco-rendezését műsoron tartjuk, és a Hazatérés című operájának ősbemutatójától sem zárkózunk el, mindketten ötéves vendégdirigensi ajánlatot kapnak újra. Az eljárásom több mint korrekt, ráadásul nem teszek mást, mint végrehajtom a pályázatomat, ami nemhogy nem tilos, de egyenesen ez a dolgom, erre kaptam felhatalmazást.

Kesselyák Gergely tehát rábólintott, hogy folytatni kívánja a közös munkát?
Nála az ajánlat. Az Operán nem múlik, hogy szerződést kössünk vele, ahogy a leköszönő fő-zene­igazgatóval sem. Mindezt kirúgásként bemutatni több, mint a szokásos bulvárzsurnalizmus. Egyébként pedig nem tudom, akik háborognak, gondoltak-e arra, hogy a jelenlegi igazgatói kart egy másféle döntés nyomán biztosan kipenderítették volna, ahogy azt a 142 gyerkőcöt is, aki a balettintézetünkbe jár. Számos fej hullott volna, természetesen az enyém is, de nem terveztem a sajtóhoz menni panaszra. Viszont a leköszönőknek ugyanúgy kínálok szerződést, mert fontosnak tartom őket, és fontosnak tartom, hogy az Opera kötelékében maradjanak. Sőt, több olyan művész is marad, illetve érkezik, aki további pályázók csapataiban szerepelt.

Viszont Rost Andrea és Harangozó Gyula elutasította a közös munkát.
Harangozó Gyula más tévéadást nézett. Egy díjosztó bizottság elnöki posztjáról mondott le, amely bizottság nem nálunk működik, őszintén szólva a létezéséről sem tudtam. Ezzel mit tegyek? Mégis megírták, hogy „Harangozó felmondott az Operának”. Ilyenkor azt kell nézni, az érintett helyreigazítja-e a fals sajtónarratívát; hát, nem sikerült. De ez arra a kabarétréfára is emlékeztet, amikor Harangozó „Gimi” 2010-ben intézkedni kezdett az Operaházban, csakhogy nem volt meg a miniszteri biztosi kinevezése. Aztán már nem is lett.

És Rost Andrea?
A művésznő ajánlata a korábbi évekével azonos feltételű. Mivel tavasszal visszaigazolta, meghirdettük az előadásokat, közte például három önálló estjét. Az ajánlatot végül mégsem írta alá, ezt közölte a nyilvánossággal és ugyanaznap velem is. Az énekesek szabadok, eldöntik, mit akarnak. Abban reménykedünk, hogy a saját estjeit megtartja. Ez közös érdek, a nézők semmiről nem tehetnek, és habár egy csomó szopránáriát tudok – komolyan! –, az a jó leosztás, ha Rost Andrea énekel a színpadon, én meg a papírokkal, az intézményi feladatokkal meg a sajtóval bíbelődök. A világban sehol nem visz nagy repertoáros házat aktív művész, utoljára Lorin Maazel próbálta meg negyven éve Bécsben, ott is hagyta hamar. Minden ilyen hatalmas intézmény, így a Magyar Állami Operaház vezetése is egész embert kívánó és tényleg hivatali munka.

A múlt heti társulati ülésen nagy áldozatok árán tíz­százalékos béremelést jelentett be, ehhez képest az Operaház dolgozói harmincszázalékos követelésükkel sztrájkot lengettek be. Mit szól hozzá?
Nem lehet tétlenül nézni a fizetések devalválódását akkor sem, ha épp nincs központi forrás. Fontos, hogy megállítsuk az elvándorlást, és támogassuk a kollégák megélhetését. Az Opera munkamennyisége a többi társegyüttes életmódjához nem hasonlítható, nincs könnyű dolgunk a kollégák megtartása ügyében. Ami a sztrájkfenyegetést illeti, vagy a mi szakszervezeteink készülékében van a hiba, vagy mindenki máséban, aki megértőbb a helyzettel. A 2023. januárig visszamenőleges harmincszázalékos béremelés évi plusz három és fél milliárd forintot jelentene a mi esetünkben, amit úgy sem tudnánk kigazdálkodni, ha még ma bezárnánk, és mindenkit elbocsátanánk. Egy sztrájkot túlélünk, egy irracionális fizetés­emelésbe viszont mind belehalnánk. Tíz százalék is ambiciózus vállalás most.

Honnan teremtik elő a szükséges összeget?
Bevételt kell növelnünk, más megoldás nincs. Többet fogunk dolgozni, de jobban is szervezzük a munkát, át kell állni a tizenkét hónapos évadra. Játszanunk kell, hogy a magaskultúrának legyen nagyobb felülete, nyáron igazán sok a turista, az Ybl-palota klimatizálva van, így a művészek több lehetőséghez és pénzhez is jutnak. A bevételből keresetet emelhetünk, és majd fűtést fizethetünk. Házon belül már nem nagyon látom, mit takarítsunk meg, hisz minden olyan funkciót levágtunk, amiről úgy gondoltuk, elengedhető. Például egyáltalán nem reklámozunk, csak a Facebook-hirdetéseink maradtak meg közmédiás barterek, inkább applikációt fejlesztettünk, kedvezményrendszert élesítettünk, saját videótartalmakat, podcastokat gyártunk, támogatói klubot üzemeltetünk. És kényszerűségből árat emeltünk, de továbbra is marad a magyarok számára legalább tízféle kedvezmény.

Abban várható bármiféle előrelépés, hogy dűlőre jussanak a Magyar Táncművészeti Egyetemmel?
A rektor asszony és a kuratóriumi elnök úr kedvesen meglátogatták a veszprémi nemzetközi balettversenyünket, és az Operaházban került sor a minap a klasszikus balett tanszék vizsgáira. Néhány hónapon belül teljes megoldás lehet, és ebben sokat segít a kinevezés biztonsága, távlata.

És mi lesz a megoldás?
Újra össze kell kapcsolni a két intézményt, leírtam a pályázatban. Az a cél vezessen minket, ami a régieket, még ha más eszközökkel operáltak is. Mi ott állunk az út elején az öt-tíz éves kicsikkel, és a képzési út végén is, a tizenkilenc esztendős művészeket várva, a köztes időt töltik a diákok az egyetemen. Szerintem sikerülni fog megtalálni úgy az interfészt, hogy egyik intézmény se érezze a másiknak kiszolgáltatva magát. A növendék viszont legyen kiváló és lehetőleg magyar, és ha valóban az Opera az életcélja, akkor muszáj illeszkednie a Magyar Nemzeti Balett szakmai követelményeihez.

Sokszor előjön az a vád, hogy még mindig nem vagyunk az operajátszás tekintetében a másodvonalban sem. Mi hiányzik még ehhez? Sztárokat kéne vásárolni?
Ha néhány drága ügynöknél vásárolnánk külföldi énekeseket, karmestereket, rendezőket, akik az egész világot ellátják, onnantól fogva bizonyára lenne egyfajta hájp. De ez közpénzen vett sznobéria volna. Ehhez egyfelől rengeteg pénz kellene, másfelől meg kellene győzni engem annak a stratégiának az igazáról, amiben én nem hiszek: hogy a mienk nem különleges nemzeti operaház, hanem nemzetközi tucatház kell legyen, egy tehát a sok közül. Erről viszont meggyőzhetetlen vagyok, mert ha az egy szem operaházunkban nem kapnak extra lehetőséget magyar művészek, akkor elvesztettük az opera műfaját és felhordó iskolarendszerének ambícióját is – lám, a balettét most kell közösen visszaszerezni.

Vagyis nemzetközi összevetésben a minket illető helyen vagyunk ön szerint?
Balettben világszínvonalú, operában nagyon jó és jó produkciókat tudunk kiállítani, három csodálatos művészi tárunk van 500 zenekari, énekkari és balettművésszel, 300 gyermeket nevelgetünk kórus­éneklésre és táncra, európai rangú infrastruktúrát építettünk, a világ egyik legszínesebb repertoárját visszük – miközben forrásunk szűk 18 százaléka az Opéra de Paris-nak! Akárki hadonászna mérőszalaggal, mégis mit akar méricskélni? Megjöttünk Bukarestből, ősszel megyünk vendégszerepelni a 2011 óta huszonhatodik országba, az Egyesült Arab Emirátusok és Kína után 2024-ben következik a huszonhetedik, Törökország, majd India és Japán újra. 200 első osztályú külföldi vendégművészt fogadtunk idehaza, és ötmilliárd forint bevételt termelünk csak idén, ami a teljes költésünk 27 szá­zaléka. A messze a legmagasabb magyarországi helyárak mellett is 300 ezer fizető néző látogat hozzánk. Ezek egzakt adatok, és természetesen a hazai mezőny élén állunk, ennek a fényében újra legalábbis különös, hogy pont ránk tapadt a balsajtó. Ha ez is kevés, akkor javaslom a mérőeszköz újrahitelesítését. Az Opera történetének – minimum egyik – legerősebb évtizedét, kétezer ember munkáját és áldozatát ugyanis nem lehet elhazudni.

Erkel. Mindenfélét hallani róla. Ha úgy adódna, lemondana róla az Opera?
Sosem mondtam ilyet. Azt kell figyelni, mi mit mondunk, ugyanis az Erkel Színház bő hetven éve a Magyar Állami Operaház használatában álló játszóhely, és az is marad.

De csökkentené ott a jelenlétet?
A Városi Színház-modell azt jelenti, hogy 1950 előtt működött egy struktúra, amelynek keretén belül játszott az Operaház is, és voltak más, projektalapú minőségi események. Ezt most is lehetne így kortárs táncelőadásokkal, ültetett könnyűzenével, jazzel, néptáncgálákkal, nemzeti musicalekkel. Az Erkel Színház mint klasszikus hangversenyterem ugyancsak működjön.

Nem lenne ez konkurenciája a Müpának, a Budapesti Operettszínháznak, a Madách Színháznak vagy akár a Fonónak?
E kiváló intézményeknek mind megvannak a saját dolgaik, partnereik, bejáratott rendezvényeik, tudtommal nagy kihasználtsággal működnek. 
Azt kell észrevennünk, hogy annál azért többet játszik egy szimfonikus zenekar, mint ahányszor befér a többi budapesti koncerthelyszín naptárjába. Az Erkelnek kiváló az atmoszférája, a legjobb akusztikájú magyar termek egyike, és 1750 ülőhellyel esélyt kínál a gazdasági racionalitásnak és a szociális érzékenységnek is. Korábban ezt kulturális alapellátásnak hívtuk, az Erkel ennek is terepe. Most is sok programot rendezünk ott, sőt egyre többet, viszont a részleges átépítést és fűtés-korszerűsítést, klimatizálást legkésőbb 2026–27 táján csak meg kellene oldani. A terveket készítjük.

Mit értett az alatt, hogy az Operaház felújítása „össze­csapott munka” volt?
Komolyan veszem a pályázatot és a társulati ülést is: „lehallgatókészülékek” árnyékában lehetetlen élni, munkát végezni. Őszinte és igaz szöveget kell írni, mondani, megtisztelni vele a kollégákat, nem pedig elnagyoltat, mézesmázost, meg­úszóst vagy hazugot. Ráadásul ők is rálátnak a saját területeikre. A két fiam bérmálásakor odahaza még az utolsó percekben is egy létra tetején csavaroztam. Kész lett, csak alig – és még ma is javítgatjuk. Nincs ez másként egy közpénzen működő operaháznál sem. Van az „ej, ráérünk arra még” időszak, és azután rögtön az „Úristen, itt a dátum” című. A képmutató sajtóhecc itt is az igazmondást „jutalmazza”. Mindegy, se azért nem fogok bocsánatot kérni, mert megnyertem a pályázatot, se azért, mert végrehajtom, ami benne áll – és azért se, mert igazat beszélek.

Európai szinten elképesztő összegeket költ a kormány a kulturális életre. Mit gondol, fenntartható ez?
Ha ez elszáll, minden el fog. A kulturális háló annak az életét is látensen összefogja, aki nem is hallott róla, nem érzékeli. Ugyanis azt fogja össze, aki őt összefogja: az orvost, a pedagógust, a bírót, a közgazdászt – és a magaskultúra nem is par excellence értelmiségi világ. Egyébként a támogatás volumene nem annyira kirívó, mert sok országban adó­kedvezmények révén további indirekt állami források áramlanak a magánszféra befizetése mentén, s ha azzal együtt nézzük, nem esett túlzásba a magyar kormány. Például az Opéra de Paris mienkhez képest hatszoros költségvetésének a támogatási része is többszörös, a mecénási-adókedvezményi bevétele és a jegybevétele is, tiszta sor.

Mit gondol a napjainkban újra felizzó kultúrpolitikai csörtékről, például a Rákay Philip és Nagy Ervin között nemrég kirobbant szóváltásról?
Philip kiemelkedő televíziós tehetségét közelről ismerem, évekig dolgoztunk élő műsorokban. Nagy Ervint mint színészt kedvelem. Számára az a rossz hírem van, hogy ő előadóművész, tehát médium: mennél inkább színpadra viszi a magánvéleményét, annál jobban csökken a színészetének az értéke. Nulla összegű játszma, aki politikus, az nem színész többé. Egy producer ennél sokkal szabadabb.

Szárnyra kaptak különféle feltételezések. Ön szerint van rá esély, hogy Nagy Ervint Volodimir Zelenszkij mintájára felépítenék, és megalkotnák az ellenzék vezéregyéniségét?
A mi buborékunkban Zelenszkij orosz balettművész, keresztneve Igor, az orosz invázióig a pompás müncheni opera balettigazgatója – tragikomikus, hogy Putyin második lányának a férje, unokájának apja ezzel a névvel… De visszatérve a kérdésre: az ukrán Zelenszkijt nem tudjuk könnyen megítélni, mert nem élünk ott, számunkra nem színészből bábozódott elnökké, eleve úgy ismertük meg. Nagy Ervint viszont egy ország fogadta el népszerű művésznek – és ez hatalmas érték, amit meg kellene őriznie. Ha kihajítja, attól még nem lesz komolyan vehető politikus. Mélyen hiszem, hogy a jó politikus nem tudás nélküli, hanem éppen poliglott, és még integrálni is képes személyiség. Ugyan a politikusságot is el lehet játszani, se egy intézmény, se egy ország vezetését nem lehet puszta szerepként felfogni – és ezen a színpadon tilos a külföldi rendező.

Nyitókép: Mandiner / Földházi Árpád