„Az imént beszéltem besavanyodott emberekről. Ha visszaidézem őket lelki szemeim elé, keserűségük egyik oka az volt, hogy nem hiányzott semmijük. Megvolt mindenük, ami szükséges volt ahhoz, hogy az életet gondtalanná tegye, és mivel abból, akár a kor előrehaladása, akár valami testi betegség miatt kezdtek elmaradozni az örömök,
Nem lévén dolguk, önmagukkal foglalkoztak, nagyítóüvegen át nézték bajaikat, és végül beledolgozták magukat egy bizonyos mélabús lelkiállapotba, és abban találták élvezetüket. Az olasz az ilyenekre azt mondja:
»Gode del dolore« – Gyönyörködik saját szenvedésében.
Kellett volna csak nekik dolgozniuk, saját maguk és esetleg még családjuk megélhetéséért, egyszerre másképp festett volna szemükben a világ! Az is természetes, hogy az ilyen letargikus hangulat a testre is visszahat, és az egészséget is rongálja, következőleg fokozza önmagát.