Antiinflációs önképzőkörünk előző alkalmakor már megvizsgáltuk az infláció kibekkelésének néhány lehetséges technikáját; ugyanakkor volna itt néhány további tényező.
Kétségkívül látványos, amikor Kálmán Olga a videójában (miután szörnyülködött egy sort azon, hogy mennyivel drágább Magyarországon a kaliforniai paprika, mint Szlovákiában a tv-paprika) „ugyanazon” termékekként egymás mellé teszi a 800 forintos friss, üveges narancslevet és a „Fis naranča” elnevezésű terméket, amely Horvátországban mindössze 365 forintnak megfelelő euróért kapható. Önképzőkörünkben azonban arra buzdítunk mindenkit, hogy tanult emberhez méltóan ne dőljön be a gyanúsan rózsaszínű marketingnek, hanem ellenőrizze a tényeket. Márpedig a horvát bezzegtermékre rákeresve különösebb nyelvtudás nélkül is megállapíthatjuk: a készítmény három fő összetevője a víz, a glükóz-fruktóz szirup és a cukor. Innen nézve a 365 forint azért kicsit húzós ár.
Narancsléből 6 százaléknyi rejlik a dobozban, koncentrátumból visszahígítva – ötféle stabilizátorral, kétféle színezékkel, némi aromával és egyéb E-számokkal dúsítva, továbbá kevés almakoncentrátummal sűrítve.
Jóindulatúan ne tekintsük most ezt a bezzegnarancslevet a DK által kínált jutányosabb kormányzás potenciális szimbólumának („Majdnem beledöglöttem, hogy másfél évig úgy kellett tenni, mintha narancslé lettünk volna”), hanem maradjunk témánknál, a körültekintő inflációkezelő magatartás tudományánál.
Talán érezzük, hogy adott esetben tápértékileg is jobban jár az, aki három liter stabilizátoros lötty helyett (amely egyébként Magyarországon is hasonló áron kapható) egyetlen liter frissen préselt gyümölcslevet vásárol, amelyet aztán kedvére hígíthat otthon vízzel és nyomhat tele ársapkás cukorral, ha fontos a mennyiség. A kulcsszó az ár-érték arány: egy felelős oktató akár erre is felhívhatná diákjainak figyelmét az Inflációs Akadémián.
Ahelyett, hogy egy fél raklapnyi ócska édességet tetszik hazacipelni az unokáknak, tessen nekik fejenként egyetlen minőségit ajándékozni, amit viszont valóságos ünnep a szájba venni – ez például lehetne egy hasznos tipp, már ha nem én vagyok az egyetlen, aki rendszeresen szembesül a kasszáknál a mégoly jó szándékú, de a legbénább csokikat-cukrokat összevásárló nagyik jelenségével. (Ha nekünk a szemetet is le lehet nyomni a torkunkon, ne csodálkozzunk, ha egyes cégek silányabb termékeket szállítanak a magyar piacra.)