Meg kell vívnunk a 21. század nagy kultúrharcát – vallja a marxistából lett konzervatív újságíró

Mick Hume (1959) brit író, újságíró, a szólásszabadság témáinak szakértője. Pályafutása során a The Times, a The Sunday Times és a The Sun szerzője volt. Fiatal korában marxista nézeteket vallott, a Living Marxism nevű lap alapítója volt. 2001 óta a jobb- és baloldali libertariánusokat egyaránt megszólaltató Spiked vezető szerkesztője, nemrég pedig csatlakozott a The European Conservative magazin stábjához is.

***

Milyen az újságírás helyzete ma a nyugati világban?

A mai nyugati újságírás legnagyobb problémája a konformizmus, különösen az EU-n belül. A média nagy része csordaként működik, követi a liberális establishment vezetését, és az Európai Bizottság szócsöveként működik. Túl gyakran a történetnek csak az egyik oldalát mesélik el. Sok hírcsatorna ellaposodott és ellustult; inkább a hivatalos sajtóközlemények közzétételének vagy a Twitterről származó pletykák átvételének könnyű lehetőségét választják, ahelyett, hogy a kemény munkát, az oknyomozó újságírást végeznék. Ha megpróbálod megkérdőjelezni a konszenzusukat, azzal vádolnak, hogy „álhíreket” vagy „félretájékoztatást” terjesztesz, és megpróbálnak leállítani. Ezért ünnepelte a liberális média Tucker Carlson bukását a Fox Newsnál, és ezért próbálják az aktivisták a konzervatív kiadványokat elzárni a hirdetők elől. De mint mindig a sajtószabadsággal kapcsolatos kérdésekben, itt is az a kérdés: ki dönti el, hogy mi számít „álhírnek” vagy „közérdekű újságírásnak”? Ahogy a rómaiak mondták, ki őrzi az őröket? A jó újságírás megköveteli azt az elkötelezettséget, hogy mindent megkérdőjelezzünk, és a kényelmetlen igazságokat napfényre hozzuk.

A konzervatívok hogyan tudnának nagyobb szeletet kihasítani a globális újságírásból?

Ahhoz, hogy nagyobb hatást gyakoroljanak az európai újságírásra,

– közösségi média, videó, és a többi. De ami a legfontosabb, világos üzenetet kell közvetíteniük ezeken a médiumokon keresztül. Úgy gondolom, hogy sok konzervatív túlságosan védekező álláspontot képvisel a woke média támadásaival szemben. Bátorságra van szükségük a meggyőződésük mellé, ami azt jelenti, hogy erős elveket valljanak a szabadságról, és készek legyenek kiállni is értük. És támadásba kell lendülniük a kultúrharcban. Ahányszor ezt megtették az utóbbi időben, akkor láthattuk, hogy hány embert – köztük fiatal európaiakat – tudnak megnyerni a mainstream média befolyása alól.

Mit tehetünk az eltörlés kultúrája ellen, és hol van a határ?

Az eltörlés kultúrája halálos veszélyt jelent a szabadságra Európában és Nyugaton. Az egyetlen módja, hogy szembeszálljunk vele, ha megvédjük a szólásszabadságot, nemcsak azok számára, akiknek a nézeteit támogatjuk, hanem azok számára is, akiket sértőnek tartunk.

Mind a jobb-, mind a baloldalon túl sokan nem a szólásszabadságban, hanem az „én szólásom szabadságában” hisznek, és csak azokat a véleményeket védik, amelyekkel egyetértenek.

A beszédet soha nem szabad eltörölni vagy cenzúrázni; a rossz beszédre a megoldás a több beszéd, nem a kevesebb. Természetesen vannak nagyon ritka esetek, amikor a szavak erőszakos tettek vagy bűncselekmény részévé válnak. De legalább ebben az esetben vegyünk példát az USA-ból. Az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága 55 éve kimondta, hogy a szavak csak akkor büntethetők, ha szándékukban áll, vagy valószínűsíthetően „közvetlen törvénytelen cselekményt” okoznak. E nagyon ritka esetektől eltekintve, soha nem szabad cenzúráznunk a beszédet. Amikor sok évvel ezelőtt az Élő marxizmus (Living Marxism) magazin szerkesztője voltam, a szlogenünk a következő volt: „Ne tiltsunk be semmit! Kérdőjelezzünk meg mindent!” Még mindig tartom magam ehhez.

Mi késztette arra, hogy fiatalon csatlakozzon a marxizmushoz, és mi a véleménye ma a baloldalról?

Fiatalemberként úgy gondoltam, hogy a demokrácia és a szólásszabadság alapelvei még mindig a baloldalhoz tartoznak, és hogy a kapitalizmus az ellenség. Azonban már akkor sem tartoztam a nyugati baloldal főáramához, soha nem voltam a sztálinizmus vagy a Szovjetunió támogatója. Hittem abban, hogy az Élő marxizmus – így hívták azt a magazint, amelynek húszéves koromban én voltam a kezdő szerkesztője – az emberi emancipáció eléréséről szólt.

Bár még mindig úgy gondolom, hogy igaza volt a kapitalizmussal mint anarchikus, válságos rendszerrel kapcsolatban. De itt vagyunk, ez a legjobb, amink van, és a legtöbbet kell kihoznunk belőle.

Mit gondol a mai nyugati baloldalról?

Ma a nyugati baloldal a szabadság és a demokrácia legnagyobb ellensége. Minden kialakulóban lévő tekintélyelvűsége a felszínre tört. Ezért szerették oly sokan a baloldalon a lockdown-politikát a világjárvány idején, mert ez megadta nekik a lehetőséget, amire mindig is vágytak: hogy irányítsák, hogyan éljenek az emberek. Elhagyták az embereket és a tömegeket, és egyenesen elitistákká váltak, akik azt hiszik, hogy ők tudják a legjobban. Nem igazán tudom, hogyan jellemezzem magam ma politikailag. De azt tudom, hogy a populista lázadások támogatása Európa-szerte most a legjobb reményünk a jövőre nézve. Ezért örültem annyira, amikor megnyertük a Brexit-szavazást az Egyesült Királyságban, ami életem legnagyobb demokratikus lázadása volt – és egy olyan pillanat, amikor a brit baloldal szinte teljes egésze a maradáspárti establishmentet támogatta.

Létezik-e kulturális marxizmus? A Wikipedia összeesküvés-elméletként tartja számon.

Szerintem a konzervatívok, akik ma a „kulturális marxizmusról” beszélnek, inkább olyanok, mint a régimódi tábornokok az első világháború elején, akik nem vették észre, hogy minden megváltozott. Az a veszély fenyegeti őket, hogy megpróbálják megvívni az utolsó háborút, ahelyett, hogy részt vennének az új kultúrharcban, amelyet ma vívnak az orruk előtt. Az ellenség ma a kultúra eltörlése, nem pedig a múlt kulturális marxizmusa. Az eltörlés kultúrája jobban megérthető – ahogy régi barátom, Frank Füredi professzor elmagyarázta – a technokrata ellenőrzés és az identitáspolitika szentségtelen szövetségeként. Az európai technokrata elitnek nincs semmilyen ideológiája, amely összetartaná vagy legitimálná a hatalmát. Az identitáspolitika és a woke baloldal betöltötte ezt a rést, új nyelvet adva nekik, amellyel megpróbálhatják igazolni az irányításmániájukat.

a transz ideológiától a „fehérséggel” szembeni megszállottságig. Nem lehet nyerni azzal, hogy megpróbáljuk újrajátszani a hatvanas és hetvenes évek csatáit.

Milyennek látja az orbáni politikát Magyarországon?

Csodálom, ahogy Orbán Viktor kiáll Magyarország nemzeti szuverenitása mellett az uniós bürokráciával szemben, követve a birodalmi hódításokkal szembeni magyar ellenállás hosszú történetét. Hosszú tapasztalatokból megtanultuk, hogy a nemzeti szuverenitás és önrendelkezés az egyetlen alap, amelyen a demokrácia működhet. A magyar népnek kell megítélnie, hogy választott kormánya milyen politikát folytat. Lehet, hogy nem mindenben értek egyet Orbán Viktorral, de ez most nem igazán fontos. Lehet vitatkozni és kritizálni a politikát, amennyit csak akarunk. De ha nincs nemzeti demokratikus ellenőrzés, akkor mindez nem számít. Ebben a tekintetben olyan mércét állított fel, amelyet más európai vezetők is követhetnének.

Milyennek látja ma a szólásszabadság helyzetét?

A szólásszabadság jövője Európában most a tét. Az európai intézményrendszer feladta a szabadság és a demokrácia iránti formális történelmi elkötelezettségét az ellenőrzés javára. Voltaire híres nézete – ahogyan brit életrajzírója, Evelyn Beatrice Halle összefoglalta – a következő volt: „Helytelenítem, amit mondasz, de a halálomig megvédem a jogodat, hogy kimondd”. Ez határozta meg a szólásszabadság klasszikus liberális mércéjét Nyugaton. De ahogyan a Trigger Warning című, szólásszabadságról szóló könyvemben érvelek, a mai illiberális liberálisok „fordított Voltaire-ek”, akik kifordították ezt az elvet. Az ő harci kiáltásuk: „Tudom, hogy sértő lesz, amit mondasz, és a szólásszabadság haláláig harcolni fogok a jogomért, hogy megakadályozhassam, hogy kimondd”. Az eltörlés kultúrája az egyetemektől a médiáig mindenütt előretör.

Ez azt jelenti, hogy meg kell védenünk a szólásszabadságot minden eretnek számára, akár a jobb-, akár a baloldalon vannak. Ne feledjük, hogy csak a szélsőségesnek vagy sértőnek tartott nézeteket kell megvédeni – a mainstream és a hétköznapi nézetek tudnak vigyázni magukra!

Mi a helyzet az öncenzúrával?

Ez nem csak az állami cenzúra elleni fellépésről szól. Az öncenzúra az egyik legnagyobb fenyegetés. A woke elit megpróbálja átírni a nyelvet, megváltoztatni a szavakat, amelyeket használhatunk, mint fegyvert, hogy irányítsák, hogyan gondolkodunk és viselkedünk. A változó nyelvi szabályok eredményeként sokan nem tudják, mit „szabad” mondaniuk. Ezért öncenzúráznak, hallgatnak. Elevenítsük fel a felvilágosodás nagy hollandjának, Spinozának a nézetét, miszerint „egy szabad államban mindenki azt gondolhat, amit akar, és azt mondhatja, amit gondol”. És meg kell nyernünk a fiatalokat. Helytelen egy egész generációt „woke-ként” leírni. Sok fiatal még soha nem hallott a szólásszabadság valódi érveiről. Ha ezt világosan elmondjuk nekik, ahogyan azt a szólásszabadságról tartott budapesti előadásom során tapasztaltam, láthatjuk, hogy lehullik a lepel a szemükről!

Mi a szerepe a European Conservative magazinnak és portálnak a kontinensünkről szóló vita alakításában?

Az én szemszögemből nézve úgy gondolom, hogy a The European Conservative-nak most nagy lehetősége van arra, hogy hatást gyakoroljon Brüsszelben azáltal, hogy egy másik hangot ad az embereknek, amely nagyon különbözik a konformista EU-párti médiától. Zászlót bonthat és vonzhatja a konzervatívokat és egyéb másként gondolkodókat, akik tudni akarják az igazságot arról, hogy mi történik Európában. A legfontosabb dolog az, hogy

aki nem tartozik senkinek a brüsszeli „buborékban”. A lap már most is lenyűgöző hír-, elemző- és kommentárterméssel rendelkezik, a filozófia és a kultúra közvetítése mellett, és ez egyre erősödik. A The European Conservative egyre jobb forrásnak számít, ha valaki meg akarja fejteni az Európai Bizottság és a bíróságok által használt terjengős nyelvezetet, és meg akarja tudni, hogy a nem választott, elszámoltathatatlan hatóságok politikája mit jelent valójában az európai átlagemberek életére nézve. 

Fotó: MCC