Csókay Károly jezsuita szerzetes: Spanyolul üdvözöltem a Szentatyát, és akkor ő rögtön odahívott engem

Milyen élmény volt találkozni a Szentatyával?

Azt gondolom, minden katolikus ember számára igazi örömet jelenthet találkozni azzal, akit Urunk, Jézus az Egyház élére állított, aki Szent Péter utódja lett, Róma püspökeként, aki jelenleg Ferenc pápa. Számomra ez elérhetetlennek látszott, hogy lássam őt közelről, és belenyugodtam abba, hogy csak a tévé képernyőjén láthatom, vagy ott lehetek a hívők sokaságában, és részt vehetek a Szentatya által bemutatott szentmisén, a Kossuth téren. De néhány hónappal korábban még arról sem mertem álmodni, hogy a Szentatya hivatalos látogatást tesz nálunk a közeljövőben.

Azért maradt valami halvány reménysugár, mert két évvel ezelőtt, a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus alkalmából, Szlovákiába menet, a Szentatya  meglátogatta Magyarországot, hogy a kongresszus záró miséjét Budapesten mondja. Ferenc pápa jezsuita, ezért minden apostoli útján időt szentel arra, hogy a helyi jezsuitákkal elbeszélgessen. Így találkoztunk vele mi is. Persze ilyenkor a tartományfőnök viszi a szót, de mindenkivel beszélgetett.

és megkérdezte, hogy hol éltem, honnan tudok spanyolul. Mondtam, hogy Chilében voltam, és örömmel válaszolta, hogy ő pedig Chilében végezte a teológiai tanulmányait. Persze nem volt sok időnk beszélgetni. De megkérdezte, hogy mit csináltam Chilében. S elmondtam, hogy először egy népmisszióban vettem részt, aztán bányalelkész voltam, végül Santiago külvárosában lelkipásztorkodtam.

Mi volt a népmisszió?

A népmisszió nem az egyházon kívül lévőknek szól, hanem a katolikus közösségek életét segít megújítani, a 2. világháború előtt még igen bevett dolog volt a magyar egyházban is. Ilyenkor általában több missziós atya jött a plébániára 5-10 napra, szónoklatokat tartottak és gyóntattak. A beszédeknek kötött rendje volt, a hittani kérdések összes alapvető igazságát tartalmazták. A missziós atyák találkoztak az adott közösség minden korcsoportjával, a beszédeket esetleg párhuzamosan tartották, több napon keresztül. A több idegen gyóntató atya jó alkalmat adott a szentgyónások elvégzésére. Általában a missziók után emlékkeresztet helyeztek a templom falára, melyre felírták az évszámot. Ezek sok helyen a mai napig láthatóak Magyarországon is.

Miért ezzel foglalkozott Chilében?

Kezdettől fogva úgy éreztem, hogy arra születtem, hogy Jézus Krisztust hirdessem az embereknek. Papként, aki Jézust viszi a szegények közé. Chilében a rádióban is hirdettük az igét, azt, hogy mit vár tőlünk az Úrjézus: hogy a mindennapi életben kapcsolatban legyünk vele. De klasszikus módon tartottam a népmissziókat, egy-egy megyényi területen, Concepción városától délre, ahová

Kisebb-nagyobb gazdaságokban dolgoztak az emberek, voltak nagy uradalmak, még megyei nagyságúak is, amelyek szekciókra voltak felbontva. Minden szekció élén egy-egy főnökkel, aki reggelente összehívta a dolgozókat és kiosztotta az alcsoportokba szervezett emberek számára az aznapi munkát. Felkerestem ezeket a csoportokat, hogy meghívjam őket a népmisszióra. Azonban odajött a főnök és közölte velem, hogy majd ebédidőben beszélgessek az emberekkel. Vissza is tértem, és láttam, hogy ebédre mindenki kapott egy jó darab kenyeret. Ez volt az ebédjük. Megkérdeztem tőlük, miért nem esznek legalább egy tányér babfőzeléket. Mert az már sokba kerül – válaszolták. Ez történt 1962-ben. Szóval nagyon szegény emberek voltak. Nekik nincs saját papjuk sem, mindig nagy örömmel fogadtak, könnyen kapcsolatba tudtam velük lépni, jól ment ez a munka. Pedig nem volt könnyű, gyakran mínusz harminc fok volt fenn a hegyek közt. Mindig végig látogattam minden családot, közben délelőttönként a gyerekeknek tartottam hittant, készítettem őket az elsőáldozásra, esténként pedig Szent Ignác lelkigyakorlatos könyve alapján nagy missziós beszédeket mondtam a szentmise keretében.

Az iskola épületében gyűltünk össze. Sokan jöttek gyónni, beszélgetni, rendezni az életüket. A gyerekeket is ilyenkor kereszteltem meg. Tanítottam őket imádkozni, buzdítottam őket arra, hogy bízzanak a Jóisten szeretetében. Mivel nem volt papjuk, mindig figyeltem, hogy a gyerekek és a felnőttek közül kit tudok megbízni azzal, hogy valamennyire összetartsa a közösséget a távozásom után is. A misszió mindig egy ünnepi szentmisével zárult, amit népünnepély követett, így gyorsan megismertem a helyi táncokat is például, hiszen teljesen természetes volt, hogy a pap is velük ünnepel.

Mi történt ezután?

Miután befejeztem ez a missziós életet, Santiago külvárosába kerültem, ahol nem volt templomunk. Az iskola előcsarnokában miséztem. A chieli nép nagy Mária-tisztelő, szeretik a Szűzanyát. Ezért Mária hónapjában, októberben, esténként összejönnek, hogy elénekeljék a lorettói litániát, és a rózsafüzért imádkozzák. Az egyik hívő, aki egy gyárban dolgozott, felhívta a figyelmemet, hogy ott bontják a raktárhelységet, amely hatalmas fapanelekből állt. Ezekből az igazgató egész biztos odaad nekünk néhány darabot. Meg is kértem és másnap egy teherautó elhozta a paneleket, és ami a tetőszerkezethez szükséges. A híveink gyorsan felépítették a fapanel kápolnát, én meg a homlokzatra ráfestettem nagy betűkkel: Jézus Krisztus él, és segít nekünk. Ilyen a gondviselés.

Egy másik helyen is, vidéken, ahol népmissziót tartottunk a tulajdonostól kaptunk még faanyagot egy kis kápolna építésére. Ott is megtartották a Mária ájtatosságokat, és egy másik hívő, aki az építkezésben dolgozott vezette az építkezést. Visszatérve a külvárosi kápolnához találkoztam egy festőművésznővel, akinek elmondtam a munkánkat és ő felajánlotta, hogy az oltár mögé fest egy Krisztus képet. A megbeszélt időpontban a művésznő ott volt és csodálatos módon, három óra alatt megfestette a Krisztus képet, ami jól sikerült. Így a hívők még nagyobb örömmel jöttek a kápolnába, mert láttak valami szépet. Egy másik alkalommal egy újabb építészmérnök jött és megkérdezte tőlünk: miért nem építetek egy rendes templomot? A válasz: próbálkoztunk kérni egy tervrajzot a püspökségen, de nem tudtuk megfizetni a költségeket. Erre az építész: én majd csinálok nektek egy tervet, amit lassacskán meg tudtok építeni. Enrique Baranechea volt az építész. Egy hétre rá megjelent újból a Mária ájtatosságon, hóna alatt az összetekert tervekkel és a városi engedéllyel. Egy éven belül felépült a templom. Ilyen a Jóisten. Amikor a templomot építettük, akkor egy közösség kovácsolódott össze, ami a mai napig megmaradt. Utánam jöttek más jezsuiták, akik folytatták a művet. Aztán bányalelkész lettem, majd a szegénynegyedbe helyeztek ki.

S hogyan lett vége a chilei éveknek?

Úgy, hogy a tartományfőnök Kanadába, a montreali magyarokhoz helyezett el, nekik lettem a káplánjuk, majd hét évig a plébánosuk. Utána viszont hazaküldött Magyarországra, mondván, itt nagyobb szükség van a lelkipásztorokra, mint Kanadában. 1993. szeptemberétől fél évig budapesti  Mária utcai rendházunkban voltam miniszter (a közösség praktikus életét szervező jezsuita – a szerk.), majd Miskolcra kerültem. Négy hónapig Kárpátalján segítettem Bohán Béla jezsuita rendtársamnak, aki akkoriban ott tevékenykedett. Nagyon megérintett az ott élők szegénysége. Ukrajna akkor szakadt el a Szovjetuniótól, megállt az ipar, az emberek munka nélkül maradtak. Gondot okozott még az élelemhez való hozzájutás is. De amennyire szegények voltak, annyira vallásosak. A rövid kárpátaljai munka után Mándi Zoltán atyának, a miskolci Avason felépült jezsuita templom plébánosának és építtetőjének lettem a káplánja. Utána az érsek kinevezett plébánosnak, öt évig láttam el ezt a tisztséget. A plébánosi munkakör ellátásában segítségemre volt a korábbi missziós tapasztalatom, hiszen gondoskodni kellett arról, hogy az iskolákban legyen hitoktatás, menjenek a templomban a szentmisék, legyen közösségi élet, folyamatosan gondoskodni kellett a szegényekről és a betegekről, stb.

Milyen állapotban van ma Dél-Amerika? 

A szegénység előmozdítja a hitéletet, mert nincs anyagi lehetőségük, hogy a világ gazdagságában dúskáljanak, amit a bevásárlóközpontok felajánlanak.

Csak egyéni akciókra tudunk számítani. Fontos, hogy a Szentlélek hatására az emberek összejöjjenek és egy hitbeli közösséget alkossanak. Nagyon aktívak a különböző külföldi kisegyházak, főleg a pünkösdisták. Tapasztalatom szerint több embert összehoznak az istentiszteletükre, mint a katolikusok. A chileiek nagyon szeretnek beszélni, és a pünkösdisták imaalkalmain erre lehetőségük nyílik. Magyarországon az Egyház hagyományos forrásokból táplálkozik. Megvannak a hagyományos énekeink és merev istentiszteleti formáink, amelyekből az Egyház most kezd kinőni és jobban figyel a Szentlélek indításaira. Latin-Amerikában hiányoznak ezek a hagyományos istentiszteleti formák, de megvannak az újak, amelyek jobban megérintik a latin-amerikai embereket. Vannak náluk nagyszerű papok, akik megértik az idők jeleit és nem félnek új formákat bevezetni az istentiszteletekre: az új bor új tömlőbe való mondja az evangélium. Hazánkban is megvannak már ezek az új, közvetlenebb istentiszteleti formák: énekek, zarándoklatok. Úgy látom, hogy ez a globalizáció hatása, például az amerikai dicsőítő énekek már nálunk, Magyarországon is mennek. Úgy látom, hogy az emberek alapvetően egyformák, akárhol is legyenek. Amerikában szeretnek a templom alá építeni egy közösségi helységet, termet, ami lehetőséget ad mise utáni összejövetelekre, ahol az emberek tudnak barátkozni és egymásnak segíteni, pl. munkát szerezni, a beteg közösségi tagokra felhívni a figyelmet.

Miskolcon, a jezsuita gimnázium szomszédságában él. Hogyan látja a magyar ifjúságot? 

A katolikus egyházunknak egyik nagy problémája az, hogy nehezen tudjuk megérinteni a fiatalokat. A zarándokmozgalom egyre jobban elterjed Magyarországon, oda a fiatalok is szívesen mennek. Egyéni meglátásom az, hogy a nevelő intézményekkel tudunk a legközelebb kerülni a fiatalokhoz. Az Egyház ezért is sok iskolát átvett az államtól apostoli szándékkal, hogy jó irányba vezessük a fiatalokat, és törődjünk a tanárainkkal akár anyagi vonatkozásban, hogy méltó jövedelemmel rendelkezzenek, és örömmel végezzék munkájukat.

Ha a Jóisten meghívja őket erre a feladatra, segítsük őket, hogy be tudják tölteni nagylelkűen ezt a hivatást. Egy fiatalra jobban felfigyelnek társai. Hála Istennek a jezsuita gimnázium létének is meg van az eredménye. Iskolánkban nagy jelentősége van a Kurtabércen végzett lelkigyakorlatoknak, ahol a kortárs segítőkből alakult Parázs közösség segítségével vezetik a lelkigyakorlatot az iskolában szolgáló jezsuiták. Meglátásom szerint sokat kell dolgoznunk azon, hogy a fiatalok érezzék, hogy ők az Egyház jövője és fedezzék fel a szentségeknek az értékét. Ez az előttünk álló nagy feladat, aminek igyekszünk megfelelni.

96 éves korában milyen szolgálatot lát el itt, Miskolcon?

Mindig az volt a vágyam, azért vonzottak a népmissziók is, hogy lelki közösséget tudjunk kialakítani. Mindig megkérdezem a híveket, hogy kihozzák-e magukból a legjobbat, abból, amit a Jóisten adott nekik. Hogy imádkoznak-e, hogyan keresik a kapcsolatot Jézussal? Ezeket a kérdéseket teszem föl nekik és ők szívesen elbeszélgetnek velem a Jóistenről, én pedig imáimmal segítem az életüket.

Fotók: Ficsor Márton.
A Ferenc pápával készült képet
a Jezsuita Rend Magyarországi Rendtartománya
bocsátotta rendelkezésünkre.