A 444 szerint „Pocsék volt tavaly nőnek lenni”

„Pocsék volt tavaly nőnek lenni” – mutatott rá hétfőn a 444, egyebek mellett azzal támasztva alá a sommás megállapítást, hogy az elmúlt évben a világ országai közül mindössze tizenötnek volt női kormányfője. „Lemond Jacinda Ardern, Új-Zéland miniszterelnöke. Azt mondta, kifogyott a tank” – adta hírül ugyanez a 444 csütörtökön.

Természetesen előfordulhat, hogy véletlen egybeesésnek vagyunk tanúi, mindenesetre a fentiekből levonható logikus következtetés mégis az, hogy

ráadásul a női védelmi minisztereknél is veszteséget kell elkönyvelnünk, minthogy épp a napokban Christine Lambrecht dicső tündöklésének is lemondás lett a vége – és mivel férfi lép a helyébe, a német kormányban 7:9 arányra változik az eddigi nemi paritás. Nem is igazi nő, aki az ilyesmitől nem érzi magát cefetül. „Képzeld, Erzsikém, tegnap megszületett az első dédunokám, de ki tud ennek felhőtlenül örülni, ha közben a női kormányfők aránya világszerte csupán hét százalék!” Ugye.

A kiégéssel küzdő Jacinda Ardernnek, a feministák egyik kedvenc szerepmodelljének egyelőre egyetlen terve van a jövőre nézve: „több időt akar tölteni a családjával”. Ugyanarról a személyről beszélünk, akit 2018-ban, gyermeke születésének évében ekképpen méltattak: „Jacinda Ardern élő bizonyítéka annak, hogy a nőkkel kapcsolatos elképzeléseken mennyire túlhaladt az idő” – lám, a XXI. századi Nő, aki nincs férjnél, és hat hét szülési szabadság után már szalad is vissza a munkába! Íme, a menő család, ahol a babával az apja marad otthon, tessék, megy ez! Erre most, alig néhány évvel később (miután édesapjának tavalyi betegsége „maradandó leckét” adott neki arról, hogy „mi is az igazán fontos”) ez a mintanő ország-világ előtt kijelenti: „vitathatatlanul” a családja hozta a legnagyobb áldozatot az elmúlt években. „Anyu alig várja, hogy ott lehessen, amikor idén elkezded az iskolát” – szólította meg beszédében a négyéves lányát, majd így folytatta: „Clarke, neked pedig azt üzenem, hogy végre házasodjunk össze”.

De mázli, hogy a vérbeli feministáknak ettől a szemük se rebben, hanem rögtön készek megideologizálni a dolgot:

Ők nem ragaszkodnak görcsösen a pozíciójukhoz! Amiben lehet valami – na de ha női erényként ünnepeljük azt, ha valaki elvállalja egy ország vezetését, majd mandátumának letelte előtt szűk egy évvel, népszerűségének mélypontján, az egyébként teljesen érthető kimerültségre hivatkozva lemond, akkor miért ne tekinthetnénk női erénynek azt is, ha valaki eleve úgy gondolja, inkább vár a karrierépítéssel, nehogy a végén a családja lássa a kárát? Most, hogy Jacinda elfáradt és kizárólag arra vágyik, hogy feleség és anya legyen (vö.: „nem kell életünk minden pillanatában összemérnünk magunkat a férfiakkal”), zúg a taps, hogy micsoda emberi nagyságra utal ez a lépés. De vajon miért kell feltétlenül egy burnout ahhoz, hogy elfogadható, sőt méltányolandó legyen egy nő háttérbe húzódása?

Már csak azért is jó lenne kapni erre egy választ, mert a harcos aktivisták rendszerint úgy sérelmezik a nők alacsony szintű politikai részvételét, hogy ők se igen vetették még magukat nyilvántartásba a Választási Bizottságnál és nem próbálták ki, milyen meló az ilyesmi. Aki valóban komolyan gondolja, hogy egy zömében férfiak vezette világ pocsék „a” nők számára, az ne a hómofiszában ücsörögjön mulyán, és ne azt lesse, hogy akad-e pasas, aki kedvére tesz minden nőneműnek, a leánymagzatoktól kezdve az afgán egyetemistákon át a tudatosan gyermektelen szingliig (lásd 444: „Próbáljon meg [csak] egy befolyásos férfit is megnevezni tavalyról, aki jót tett a nőkkel. Nem tud.”), hanem

Ebben az ellenzéki felhozatalban igazán nem lenne bonyolult üstökösként kitűnni – ehhez képest a 2021-es előválasztásokon 57 olyan választókerület akadt, ahol egyetlen nő sem indult; Vas, Tolna és Heves kizárólag férfi jelölteket tudott felmutatni. Ha ennek oka az ellenzéki férfiak kirekesztő magatartása, akkor tessék patáliát csapni, konkrét bizonyítékokkal – ha viszont maguk a nőtársak nem tolongtak a posztokért, akkor nem a férfiakon kellene utólag számonkérni, hogy nem tették femininebbé a nagypolitikát.

Különösen, mivel a kiégés miatti lemondás sem elszigetelt eset: tavaly (mások mellett) a női kvótát alkalmazó berlini Zöldek frakcióvezetője, Antje Kapek is távozott posztjáról, egészen váratlanul, kifejezetten azzal a céllal, hogy végre több ideje legyen önmagára és a családjára – helyét egy férfi vette át. Amikor pedig később újságírók érdeklődtek nála hogyléte felől, az immár szimpla tartományi politikusnő így felelt: „Felszabadult vagyok és olyan lelazult, mint már sok éve nem. És újra tudok nevetni. (…) Végre van időm feminista szakirodalmat olvasni”.

csak hogy jobban nézzen ki a vonatkozó nemi egyenlőségi statisztika? Kevésbé érezné magát pocsékul az osztályharcos feminista, ha a kedvéért Antje és társai továbbra is szorgosan kizsákmányolnák magukat?

Mára egyébként az is kiderült: Jacinda Ardernt szintén egy fehér férfi váltja a posztján – ez az egyetlen jelentkező volt ugyanis. Pedig kvótaügyileg kiváló utód lett volna a maori származású leszbikus elvált (és új partnerével két gyereket nevelő) igazságügyi miniszter, de úgy tűnik, köszöni szépen, aktuálisan ő se törne magasabbra.

Nincs menekvés tehát: napokon belül tizennégyre esik vissza a világon a női kormányfők száma.

De ha az segít, női szolidaritásból erősen együttérzünk minden olyan feministával, akinek ezen múlik a boldogsága. És kívánjuk nekik, hogy Giorgia Meloni még sokáig a posztján maradjon.

Nyitókép: Christine Lambrecht német védelmi miniszter (MTI/EPA/Sascha Steinbach)