Reptér, haza, boldogság – Korda György mesél kalandos életéről

Farkas Anita interjúja a Mandiner hetilapban

Meglepődött a Reptér óriási sikerén?

Nem. Mindig tudtam, hogy ez zseniális dal. Ezt már korábban, a szigetes fellépéseken is éreztük.

Emlékszik, hogyan született ez a slágere?

Hogyne. A szöveget S. Nagy István írta, akivel sokat dolgoztunk együtt, a zenéjét pedig a legjobb barátja, Máté Péter. Vele nem voltunk közelebbi kapcsolatban, a szakmából persze ismertük egymást, így hatalmas öröm és megtiszteltetés volt, hogy felajánlotta a Szeptember volt című, 1981-es nagylemezemre. Már a stúdiófelvételnél érződött, hogy nagy durranás lesz.

Miből?

Fergeteges a zenéje, a szövegében meg van egy olyan játék, amire minden előadó vágyik. A színpadon persze remekül el lehet énekelni az olyan sematikus dolgokat is, hogy „szeretlek, imádlak, megeszlek”, de igazán jól az olyan mozgalmas sorokat lehet előadni, hogy „divatos itt minden stílus” meg „Búcsúzik egy szőke kislány / Ki tudja, hogy merre megy / Egy szakállas német csekket pénzre vált”.

Máté Péter gyanakodott is kicsit, hogy mit fogok kezdeni ezzel az egésszel. Joggal, mert akkoriban inkább hatalmas szerelmi dalaim voltak, amiknél nem lehetett csak úgy alul-felül brillírozni, azokat hanggal egyszerűen el kellett énekelni; ez volt a divat. De Péter érezte, hogy mivel a Reptérnél a zene és a hangszerelés pattogósabb, az éneknek is sokkal pregnánsabbnak kell lennie. Ezért, bár előtte soha nem csinált ilyet, beült a felvételre, folyamatosan javított, én meg mentem utána. Biztos ő is nagyon büszke lenne a mostani videóklip sikerére.

Reptér - remix

A fentieken túl miért szólhatott ez akkorát?

Mert mindenkit megmozgatott. A fiatalokat azért, mert látták, hogy milyen kedvesek ezek az idős emberek. Az időseket meg azért, mert nagyon szépek benne a táncosnők. Most persze csak hülyéskedek. Nem lehet elmondani, mi az, ami megfogja az embereket. És erőltetni sem. Sokszor én is beleesem abba a tévedésbe, hogy azt hiszem egy dalról, óriási sláger lesz, de valahogy mégsem találkozik a közönséggel. Mondok magának egy példát. Az egyik fesztiválon énekeltem Aldobolyi Nagy György és Szenes Iván Emlékezni rád című dalát, megkaptam érte a legjobb előadó díját, egy operaénekes sem tudta volna jobban előadni, énekileg, zeneileg, hangszerelésileg minden tökéletes volt, mégsem tudtam később sikert csinálni vele. Ugyanígy az 1967-es Táncdalfesztiválra két dallal is készültem. Az Aki téged csókolt címűben nagyon hittem, a Bocsánat, hogy ha kérdem-ben kevésbé. Mégis utóbbinál olyan volt, mintha elindulna felém a közönség. Ennél jobb érzés pedig nincs a világon. Az ilyen pillanatok tartanak hatvanöt éve a színpadon.

A közönség mindig is szerette. Van titok?

Ez ugyanolyan megfoghatatlan dolog, mint hogy mitől lesz valami sláger. A személyiség biztosan rengeteget számít. Láttam sok olyan előadót, aki jóképű volt, jól énekelt, jól mozgott, mégsem kellett senkinek. Máskor meg kijött egy kis alacsony gyerek, elmosolyogta magát, és mindenki megzavarodott. Biztos van bennem is valami, ami az embereket megfogja. A közönséggel való kapcsolat fontos, de nem csak ez egy ilyen hosszú és egyenletes pályafutás alapja.

Hanem mi még?

Fogalmam sincs. Nyolcvannégy éves vagyok, és most a Reptér egy feldolgozásban együtt szól az AC/DC leghíresebb számával – ha valaki ezt a sikert meg tudja magyarázni, az zseni. Én csak azt mondhatom, hogy boldog vagyok, mert még tudok adni a világnak valamit. Meghallgatják a dalaim, a mondataim szállóigék, mondjuk, az már inkább a kártya miatt, a gyerekek meg őrjöngve kiabálják a koncerteken Klárikáéval együtt a nevemet. Annál inkább büszke vagyok erre, mert a világ közben nagyon megváltozott. Régebben az embernek volt egy kocsija, azt használta huszonöt évig, ma három­évente lecseréli. Az éneklésben meg talán a színészetben sem divat az állandóság. A fiatalok rögtön a csúcson kezdenek, tíz év után mestereknek hívják őket a tehetség­kutatókban, nincs hova fejlődniük. A mi generációnk és talán az előtte lévő is még alulról indult, és minden egyes lépcső a fejlődésünkben feltűnt az embereknek. Én ezt szoktam meg, talán ezért van, hogy ma is folyamatosan tanulok. A huszonévesektől is. Igaz, már nem tudom úgy befutni a színpadot, mint ők, de hát korábban sem voltam az a nagy ugrándozó. És a zenéjükből is csak azt szívom magamba, ami nekem való. Nem arra törekszem, hogy minél érdekesebbek, furcsábbak legyenek a dalaim szövegei.

Nem is táncdalénekes?

Nem. Ez ellen tiltakozni szoktam. A hangi adottságaim mindig sokkal többre predesztináltak. Legalább nyolcszáz dalt énekeltem el életemben, ebből minimum ötvenet nem lett volna képes más ugyanilyen színvonalon előadni. Nem véletlen, hogy ezek nagy részét a mai napig mindenki ismeri az országban. Az egyiket, a Nem vagyok ideges címűt most például a Carson Coma nevű zenekar dolgozta fel, a Mondd, hogy szép volt az este címűt pedig a Blahalouisiana gondolta újra, nagy sikerrel.

Mikor jött rá, hogy így tud énekelni?

A középiskola után, amikor segédmunkás lettem. Bár igazság szerint már korábban is voltak erre utaló jelek. A VII. ke­rületben laktunk, a Nagymező utcában volt a Tinódi mozi, ahol a haverommal, tíz-tizenkét évesek lehettünk, legalább harmincszor megnéztük A trubadúr című operafilmet. Azért mondom, hogy ez egy jel volt, egyébként később is többször voltak hasonló, a hamarosan bekövetkező változásra utaló jelek az életemben, mert nem szokásos, hogy egy gyerek ilyet néz, ráadásul még élvezi is. Pláne, hogy a családomnak köze nem volt semmilyen zenéhez. A nagyapám bádogos-házmester volt, anyám pénztárosnő, apám a Szőrme­kereskedelmi Vállalatnál főkönyvelő, a két nagynéném közül az egyik a saját kesztyűüzletében dolgozott, a másik a háztartást vezette.

És akkor a gyárban egyszer csak kieresztette a hangját?

Valahogy így. Apám beíratott a Petrik Lajos Vegyipari Techni­kumba, amit öt év alatt végeztem el, mert harmadikban három tárgyból is megbuktam. Szerettem oda járni, csak azt nem tudtam, minek. Ezért mire végre valahogy megszereztem a vegyésztechnikusi bizonyítványt, közöltem apámmal, hogy inkább pincérnek állok. Ő meg erre dühösen rávágta, hogy szó sem lehet róla, fiam, akkor mész segédmunkásnak. Így kerültem a Budafoki úti kábel- és sodronykötélgyárba. A melósok hamar rájöttek, hogy alkalmatlan vagyok a kitartó fizikai munkára, ezért megtettek udvari takarítónak. De abban is megbuktam, mert csak dúdolgattam folyamatosan, és közben akkora port csináltam, hogy mindenki fulladozott körülöttem. Erre már a munkások sem tudtak mit mondani, mint hogy hagyd az egészet a fenébe, Gyuri, több kárt csinálsz, mint hasznot, inkább csak énekelj nekünk. Toltak körbe a talicskában, én meg egész nap dalokkal szórakoztattam őket. Mondtam is apámnak, aki rögtön a szívéhez kapott, hogy inkább énekes leszek, mert ez a legjobb módja megúszni a munkát. Akkor még nem tudtam, micsoda hülyeségeket beszélek. Most is mindennap dolgozom, egyes hétvégéken hat-hét fellépésünk van Klárikával.

De hogyan lett mindebből karrier?

Elkezdtem tudatosan képezni magam, az első mesterem Vécsey Ernő volt. Az ő tanítványaként léptem először színpadra 1958-ban a Kit hozott a Mikulás? című műsorban, ahol az akkori sztárok és a jövő csillagai találkoztak. Az első nagy slágerem pedig az 1959-es Szeretni kell volt. Egy évre rá felfedezett a rádió, ahol volt egy komoly egyéves iskola, Balassa P. Tamás tanította a zenei dolgokat, Romhányi József a beszédet, Horváth Tivadar a színpadi mesterséget, Turán László a zeneelméletet. Innentől folyamatosan születtek a rádiófelvételeim, aztán jöttek a fellépések, a lemezek, nyugodt szívvel mondom, hogy soha semmilyen törés nem volt a pályámon. Közben eszembe jutott egy történet a Reptérről, elmondhatom?

Hogyne!

Egyik nap bementünk Klárikával egy üzletbe, ott állt egy házaspár a pénztárnál, a hölgyön kendőbe kötve egy féléves kislány. Mondja az anyuka: művész úr, nem hiszi el, amikor a refrént hallgatjuk, a baba keze-lába elkezd járni. Kérdezem: tuti? Mert akkor most itt eléneklem neki. És tényleg, a kislány szinte táncolt. Hát nem ez a boldogság? Mi másért csinálná az egészet az ember?

Ez hihetetlen, felemelő dolog, a Jóisten adománya.

Visszatérve a kezdetekhez, sokáig szólóénekes volt, majd egyszer csak, a negyvenes évei elején nemcsak az életben, a színpadon is megjelent ön mellett Klárika. Hogyan ismerkedtek meg?

Az előbb már beszéltem a jelekről. Klárikánál is volt ilyesmi. Éreztem, hogy hamarosan elindul egy másfajta színpadi megjelenés, hangulat.

Miből?

A hetvenes években már énekeltem néha duetteket, többek közt Cserháti Zsuzsával, Csuka Mónikával, Sasvári Annamáriával. Akkoriban meg is jelent rólam egy vicces címlap az Esti Hírlapban Korda György sosem öregszik? címmel. 1975-öt írtunk, harminchat éves voltam. De vissza Klárikára. Amikor a nyolcvanas évek elején hazajöttem egy amerikai turnéról, úgy gondoltam, keresek egy női partnert Barbra Streisand és Neil Diamond duettjének, a You Dont’t Bring Me Flowersnek a magyar feldolgozásához. Közben beleszerettem Kláriba, aki vokalista volt zenekarokban. Korábban is keresztezték már egymást az útjaink, tetszett is, de férjnél volt, és tudtam, hogy van annyira becsületes, hogy még értem sem rúgná fel a házasságát. Ezért volt szerencse, hogy amikor újból összefutottunk, már tőlem függetlenül elvált. És amikor lázasan kutattam a színpadi partnerem után, egyszer csak a homlokomra csaptam: hát hülye vagy, te, Gyuri? Itt van a megoldás az orrod előtt! Így indult a dolog, hogy ma már Korda Györgyöt Balázs Klári nélkül nem lehet elképzelni. Amikor néha panaszkodik szegény, hogy miattam nem teljesedhetett ki a szólókarrierje, mindig azt mondom neki: ide figyelj, Klári, a „mi lett volna, ha?” egy fikció, most viszont tömegek skandálják a nevedet, és ha ebben az országban elhangzik a Klárika szó, mindenki automatikusan rád gondol. Ki érhet el ennél többet?

Saját bevallása szerint mindig is nagy barátja volt a női nemnek, Klárikával viszont negyvenkét éve boldogok. 
Mit tudott ő, amit a többiek nem?

Ha a hálószobánkra gondol, arról nem mondok semmit.

Nem arra gondolok.

Akkor az a válaszom, hogy erre sincs magyarázat. Mitől van az, hogy az ember negyvenegy évesen, túl egy házasságon és sok rövidebb-hosszabb kapcsolaton, találkozik egy nővel, és becsap a villám? Én rögtön, már az első csóknál tudtam, hogy életemben először most tényleg bajban vagyok, oda a szabadság. Ami így nem igaz, mert önként mondtam le róla; a mi házasságunkban soha nem volt semmilyen kényszer a másik felé – sem az éneklésben, sem a színpadon, sem a magánéletben. Klárika a Fészek Klubba is önként jött velem, amíg mi kártyáztunk, ő szépen kötögetett. Aztán amikor a 2010-es években már a pókerműsort vezettem a tévében Horvát Jánossal, ő is megtanult játszani. És ahhoz képest, milyen későn állt neki, egész jó benne.

Ön mikor kezdte?

Ötévesen.

Az apjától tanulta?

Nem. A nagypapámmal meg a barátjával játszottunk pénzben. Ezt máshogy nem lehet, profi kártyás csak abból lesz, aki már kicsi gyerekként veri a blattot. Én is ennek köszönhetem, hogy például kétszeres magyar ultibajnok vagyok.

A Fészek Klubban ezek szerint már csak a továbbképzés volt?

Valami olyasmi. Az igaz, hogy a kártyáról szólt, de más miatt is az életem meghatározó szakaszának tartom. Olyan emberekkel kerültem ott össze, pontosabban olyan szellemi óriásokkal, akiknek a tudása, a lénye hatott rám, rengeteget tanultam tőlük.

a maiak közül Tordy Gézával, Koncz Gáborral, Benedek Miklóssal, Ujréti Lászlóval, és még holnapig sorolhatnám. Soha semmi – a politika pláne, mert az szóba sem került! – nem tudta kikezdeni a barátságunkat. Olyanok voltunk, mint egy család, egy órakor leültünk ebédelni egy nagy asztalnál, száz forintért, amit csuminak hívtunk, adták a levest, főzeléket hússal, édességet. Röhögtünk, szórakoztunk, aztán este meg halál komolyan mindenki ment a színházába, vagy ahogyan én is, fellépni. Kivétel nélkül mindenkiről jó emlékeim vannak. Latinovits Zoltánról különösen.

Ő is kártyázott?

Nem. De sokat volt a Fészekben. Mivel zseni volt, szeretett kötözködni, én meg konfliktuskerülő vagyok, ezért egyszer rászóltam, hogy „Zolikám, hagyd már!”. Erre azt válaszolta: „Kuss, te csak egy hang vagy, semmi más!” Hát lehet ennél nagyobb kitüntetése az embernek, hogy egy ekkora zseni hangnak nevezi? Csodálatos, de nehéz ember volt, igazi zseni, és mint ilyen, nem tudott mit kezdeni a világgal, ahogyan a világ sem vele. Amikor néhány évig a Bajza utcai színészházban laktam, és vittem ki a kutyámat – nagyon szeretem őket, ma is van három –, Latinovits éppen kilépett az ajtón, és odaszólt, hogy milyen szép ez az állat. Én meg erre, hogy mégis mindig piszkálják, hogy a járdára pisil, pedig soha. Erre lehajolt, megsimogatta a kutya fejét, és a fülébe súgta, hogy „sorstársam, testvérem”. Ma sem tudok megrendülés nélkül gondolni erre a jelenetre.

Azt mondja, a Fészekben soha nem politizáltak. Önnek akadt bármilyen gondja bármelyik rendszerrel?

Soha. Annak idején engedtek külföldre járni, az Interkoncert fesztiválokra küldött, a vámosok nem zaklattak, és ügynöknek sem akartak beszervezni. Ha engem figyelt is valaki, nem sok érdekeset jelenthetett rólam azon kívül, hogy délutánonként kártyázom, esténként meg énekelek valahol. A politika nem érdekelt, és ma sem érdekel különösebben. Az ezredforduló környékén az akkori ellenzék prominensei gyakran összejöttek például a Korda-villában, de mit bántam én, ha rendesen fizettek. Kaptam díjakat, elismeréseket innen is, onnan is. Mindegyikre büszke vagyok, de kettőre különösen.

Melyek azok?

A nyolcvanadik születésnapomra Orbán Viktor küldött nekem egy szép levelet. De nem ám olyan hivatalos szöveggel, hanem személyre szólóan. Azt írta benne, hogy „a jövőre nézve jó egészséget és kártyázásban, éneklésben egyaránt bővelkedő éveket” kíván. A másik pedig, hogy Láng Zsolt felterjesztett a Budapest Díszpolgára címre, és meg is kaptam. Büszke vagyok rá, hogy ő a barátjának tekint, és minden évben kedvesen felköszönt a születésnapomon.

És politika ide vagy oda, az sem jutott eszébe, hogy az egyik turnéjáról mondjuk elfelejtsen hazajönni?

Őszintén mondom, hogy nem. Három okból. A legelső, hogy éltek a szüleim, és soha nem hagytam volna el őket. A másik, hogy akkor is kötődöm Magyarországhoz, ha egyébként egy pillanat alatt képes vagyok bárhol otthon érezni magam – az más kérdés, hogy alig várom, hogy hazajöjjek. A harmadik pedig, hogy visszakanyarodjak a beszélgetés elejéhez, a közönség. Itt értik a legjobban a dalaimat. És most nem csak a nyelvre gondolok, mert sokat énekeltem angolul is. Hanem arra, hogy ezt a közelséget sehol máshol nem éreztem a világon. Tudok viccelődni velük, néha mintha egy társaságban ülnénk, annyira együtt tudunk lenni.

Úgy látszik, szerencsés természete van, hogy mindenkivel megtalálja a hangot.

Erről azért kérdezze meg Klárikát is. De az igaz, hogy általában hiszek az emberekben. Volt már, hogy csalódtam, de attól még nem tudok másmilyen lenni. Annak örülök, ha valakinek minél több van. Sokszor amikor megáll mellettem egy szép kocsi, odakiabálok a sofőrnek, hogy de gyönyörű autó, sok boldogságot kívánok hozzá.

Amikor önre irigykednek, az sem bántja?

Olyan sokszor nem vettem észre, engem általában szeretni szoktak.

Sokszor elmondom az idősebb közönségnek is, hogy nem szabad azt mondani, hogy én már ezt vagy azt nem csinálom. Nem kell elindulni a maratonon, de vannak dolgok, amiket igenis meg tud oldani az ember. Nekem például, tudja, ki a példaképem?

Nem. Ki?

Az a szemüveges, ősz hajú, csokornyakkendős fazon, aki ott van minden Kentucky Fried Chicken-dobozon, Harland Sanders. Ismeri a történetét?

Nem.

Hatvanöt éves korukban elmentek a feleségével nyugdíjba. Egyszer meghívták a barátaikat vacsorázni, az egyik meg mondta, hogy soha nem evett még ilyen finom csirkét, csinálni kellene belőle egy üzletet. Meglett. Aztán még egy és még egy. Huszonöt év után Sanders eladta az egészet 900 millió dollárért, egyetlen kikötése volt, hogy minden dobozon legyen ott a képe. Na ezért ő a példaképem: az élet véletlenül adott neki egy sanszot, és nem azt mondta, hogy már öreg vagyok hozzá, hanem élt vele. Ez a lehetőség mindannyiunk számára megvan.

Ezt a fajta mindig optimista, a jövőbe néző mentalitást otthonról hozta?

Nem. A szüleimet jobban megtépázta az élet. Apám és a húgai megjárták Auschwitzot, sőt apámat ráadásként az oroszok is elvitték két év kényszermunkára. Anyám huszonöt évesen egyedül maradt velem, amikor pedig végre egyesülhetett a család, már nem lehetett a sok távol töltött idő miatt köztük kialakult érzelmi szakadékot áthidalni, és elváltak. Bár engem főleg apám és a nagynénéim neveltek, anyámmal is jóban voltam. Amiért igazán hálás vagyok, hogy soha egyikőjük sem gyűlölködött senki és semmi ellen, inkább nem beszéltek a velük történtekről. Ezzel pedig engem is megóvtak attól, hogy megkeseredjek. Én pedig mindezt továbbfejlesztettem, és egész életemben azt szerettem volna sugallni az embereknek, hogy sosincs késő a boldogsághoz. A fiataloknak pedig innen üzenném, ne akarják a másikat az első problémánál lecserélni. Klárikával a mi példánk bizonyítja, igenis létezik olyan, hogy valakik szerelemben, harmóniában élnek együtt hosszú-hosszú évtizedekig, nem korlátozva, hanem kiteljesítve a másikat.

Most pedig egy újabb szakasz kezdődik az életükben, hiszen eladták a legendás Korda-villát.

Igen. A pandémia miatt hoztuk meg a döntést, mint kiderült, jól, mert most talán már a rezsit is nehezen tudnánk kifizetni télen. Kicsit izgulok, mi lesz az új helyen.

hanem hogy mit fogok kezdeni magammal a kártyaszoba meg az állandó nyüzsgés nélkül. De majd kialakul. Mint ahogy eddig is mindig minden. A Jóisten a születésem óta a tenyerén hord. Nem félek semmitől, mert tudom, hogy az övé vagyok.

Nyitókép: Mandiner / Földházi Árpád