A vétót végképp eltörölni?

Olaf Scholz német kancellár bejelentése után, miszerint egyre több területen kell eltörölni a tagállami vétót, „felrobbant” az internet. A mainstream brüsszeli politikusok, akadémikusok és megmondóemberek már jó ideje hadjáratot indítottak a tagállamok vétójoga ellen – erre a parázsra öntött olajat a minapi bejelentés. Leegyszerűsítő narratívájuk szerint, egyik oldalon van az EU, annak haladó tagállamai és képviselői, akik kéz a kézben, meghitt békességben haladnak a helyes úton, sorra igyekeznek meghozni az Európát felvirágoztató döntéseket.

A másik oldalon pedig ott állnak az idők szavát nem értő, maradi nemzetek önző szószólói, akik akadályt gördítenek ezek ellen a világmegváltó intézkedések ellen. A narratíva szerint a vétójog a kőkorszakból visszamaradt intézmény, aminek semmi helye az Európai Unióban, mert bénítja az egységet és a közös európai fellépést. 

Egy óriási európai hatalmi harc jól megkonstruált, rózsaszín köntösbe bujtatott ábrázolása. A valami megakadályozását sugalmazó, ennél fogva negatív jelentéstartalommal is párosítható „vétó” kifejezés sulykolása már önmagában megtévesztő, mert helytelen kiindulópontra helyez bennünket. Mintha Európában mindig mindenről közösen döntenénk, és kivételes esetben ezt valahogy vétóval meg lehetne gátolni.

A helyes kiindulópont azonban az, hogy minden szuverén tagállam egyedül dönt a sorsáról. Az Unióba való belépéskor és az alapszerződések kitárgyalásakor is a tagállamok döntöttek. Egyes kérdéseket az uniós intézményrendszerre bíztak, amelyben képviseltetik ugyan magukat, de nem tudják garantálni, hogy akaratuk maradéktalanul érvényesül. Más kérdéseket egyértelműen fenntartottak maguknak, azaz fel sem merül, hogy azok az Unióra tartoznának. Néhány területet azzal a biztosítékkal engedtek át az Uniónak, hogy csak rendkívüli többséggel lehet róluk határozni. Végül vannak olyan szenzitív kérdések, amelyekben a tagállamok kibiztosították magukat azzal, hogy csak mindegyikük közös egyetértésével lehet dönteni róluk, amelyet az uniós szakzsargon egyhangúságnak nevez. 

Egyhangúságra van például szükség a többéves uniós költségvetés (MFF) elfogadásakor, ami alapvetően meghatározza, hogy melyik ország mennyit fizet be és mennyiben részesülhet a közös költségvetésből, valamint, hogy mire lehet költeni ezeket az összegeket. Egyértelmű, hogy az Unió csak költségvetéssel tud működni, jól érthető azonban az egyhangúság megkövetelése is, hogy senki sorsáról ne dönthessenek a feje felett. 

Az egyhangúságot megkövetelő területek közé tartoznak a külpolitikai és biztonságpolitikai kérdések is. Ezek olyan szorosan kötődnek a tagállami szuverenitáshoz, hogy azokról

Ugyanakkor felmerül, hogy érdemes ezeken a területeken is bizonyos kérdésekben közös fellépésre törekedni. Ebben az esetben az egyhangú döntéshozatal a közös cselekvést segítő eszköz. Hangsúlyozandó: nem az Uniót bénító tényező, hanem a közös cselekvés előfeltétele! A tagállamok azért voltak ugyanis hajlandók bármilyen cselekvési teret engedni az Uniónak, mert az egyhangúság – azaz, hogy mindenki szavazata ugyanazzal a súllyal bír – ott állt biztosítékként. 

Ha ezt a biztosítékot elveszik, a tagállamok jelentős hatalmi veszteséget szenvedhetnek el az uniós mainstream politikai és intézményi erők javára. A jelenleg hatályos szerződések keretében lemondani az egyhangú döntéshozatalról felér az önfeladással. Az egyhangúság eltörlését szorgalmazó tábor minden bizonnyal úgy gondolja, ha a megszokott taktikával, kellően hosszan, kellően erős ideológiai nyomás alá helyezi a tagállami kormányokat, előbb-utóbb célba érhet. Ezért prognosztizálható, hogy

Azonban, ha az egyhangú döntéshozatalhoz ragaszkodók kiállnak érdekeik mellett, érdekes forgatókönyvek is kialakulhatnak. Előfordulhat például, hogy az egyhangú döntéshozatalt kivezetik az uniós szerződésekből, cserébe azonban – mintegy garanciaként – leszűkítik azokat a területeket, amelyekben az Unió eljárhat a tagállamok helyett. Így paradox módon, a „vétó eltörlésével” akár az Unió mozgástere is csökkenhet. Nem tudni, hogy ebbe az esetleges következménybe az egyhangúság ellen felsorokozó tábor belegondolt-e, vagy csak szajkózza a divatos lózungokat. 

A szerző jogász, politológus, a Danube Institute kommunikációs és külkapcsolati vezetője, valamint az NKE EUSTRAT kutatója.