A jobboldalnak szerencsére hatalmas kulturális hátországa van ebben a kérdésben
a szerző szerint. Bár a második világháború után a fő dilemma nem a környezet megóvása volt, hanem a cégek felvirágoztatása és a munkahelyteremtés – és a jobboldal az utóbbit is választotta –, mégis lehet korai, hagyományos értékrenden alapuló érveléseket találni az olasz és más, európai tradícióban. Voltaképpen már Edmund Burke is „természetellenesnek” nevezte a francia forradalmat, jelezve, hogy a természet ellentétes a felvilágosodás fogalmával. Oswald Spengler már az 1920-as évektől szemben állt a természet ellenségének tartott technika fejlődésével. Mint írta: „Néhány évtized alatt eltűnt a legtöbb erdő és újságpapírrá alakult át. (...) számos állatfaj, mint a bölény, egészben vagy részben kiveszett (...) a mesterséges világ átitatta és megmérgezte a természetet”.
Valamivel későbbről lehetne idézni Konrad Lorenz osztrák etológust, aki az ideologizált környezettudatossággal szemben a környezetvédelem új látásmódját kínálta: „miközben a civilizált emberiség az őt körülvevő és eltartó élő természetet vandál módon pusztítja, saját magát is ökológiai katasztrófával fenyegeti”.
A természetes élőhelyek pusztítása által „nemcsak saját környezetünket romboljuk le, hanem megfosztjuk magunkat a felettünk álló teremtés szépségének és nagyszerűségének tiszteletétől is”. (Giubilei sajnos nem ismeri Prohászka Ottokárt, de a volt székesfehérvári püspök sorait is lehetne itt idézni: „A természet az Istennek remekműve, melyben szeretetét, teremtő erejét, poézisét, művészetét kifejezte. Első kinyilatkozása a lelkesülő, alkotó végtelennek. A természet az Isten gondolatainak hű és kedves kifejezése. (...) Nincs az a festmény, melynek színeiben és árnyaiban úgy lehetne fölismerni a művész hangulatait s tanulmányozni gondolatait, mint ahogy a természetben lehet fölismerni az isteni gondolat gazdagságát”. Erről bővebben itt).
Áttekintve a környezetvédelem modern történetét, Giubilei úgy érvel, hogy