A jó halál a fogyasztói társadalomban

Dobozi Gergely írása a Mandiner hetilapban.

„Amikor a civilizációnkról gondolkodunk, megspóroljuk tudomásul venni azt, hogy a régi rómaiak és görögök is hozzátették a magukét ahhoz a keretrendszerhez, amelyet zsidó-keresztény etikának nevezünk” – fogalmaz John Howard, Ausztrália korábbi miniszterelnöke. A liberális Howardot sokan a hagyományok és értékek védelmezőjeként ismerik, olyan politikusként, aki szerint a Nyugat egyre távolabb kerül ezektől.

Ez az állítás leginkább az olyan projektek tanulmányozásán keresztül igazolható, mint amilyen az „eutanáziagép”. A szerkezetet Howard honfitársa, Philip Haig Nitschke humanista, az Exit International eutanáziaalapítvány alapítója és igazgatója álmodta meg. A Sarco nevű készülék lényegében egy kapszula, amely a benne fekvő személyt az oxigénszint gyors csökkentésével és a nitrogénszint egyidejű növelésével küldi át a túlvilágra. A Sarco megalkotásával a sokak által Dr. Halálként emlegetett Nitschke teljes mértékben az ember kezébe adja a döntés jogát azzal, hogy nem a készüléket árusítja, hanem csak a terveit. Ezek alapján a személy 3D nyomtatóval kinyomtathatja a Sarco alkatrészeit. A gép terveit Nitschke stábja a „megfelelő időben” közzéteszi majd a The Peaceful Pill (a békés pirula) című elektronikus kézikönyvben.

A Sarco terveit az érdeklődő csak személyazonosságának feltárása és egy mesterséges intelligencián alapuló cselekvőképességi és beszámíthatósági teszt kitöltése után kaphatja kézhez elektronikus könyv formájában. Ha átmegy a teszten, a tervekkel együtt egy kódot is kap, amely a kinyomtatott és összeállított Sarco aktiválásához, vagyis a fulladást okozó gázelegy befecskendezéséhez szükséges. A halálos légkeverék előállításához szükséges nitrogént a legtöbb, hegesztéssel és gázkészülékekkel foglalkozó szaküzletben be lehet szerezni.

Orvos és páciens évezredeken keresztül osztozott a felelősségen

Ahhoz tehát, hogy az ember egy ilyen „halálgéphez” jusson, elviekben nem kell más, mint pénz, egy mesterséges intelligencián alapuló beszámíthatósági teszt, egy e-könyv és egy 3D nyomtató. Mindez igen távol áll attól, amit a „jó halálról” a zsidó-keresztény és az antik kultúrkör sokáig tartott. Az antikvitásban – legalábbis ami az aszklépioszi hagyományt illeti – az asszisztált halál az orvos vagy a pap közreműködését feltételezte. A nyugati orvoslást meghatározó hippokratészi hagyomány pedig – ahogy az az orvosi esküben is áll – egyenesen tiltja. Megjegyzendő, hogy az antik kultúrkörben a halálba segítés mellett az öngyilkosság is bevett szokás volt, ezt a cselekedetet a méltóságteljes felkészülés előzte meg.

A kereszténység új szempontokat adott azzal, hogy tilalommá tette az öngyilkosságot. Ezen pedig aligha árnyal a keresztény tradíció részét képező, úgynevezett meghalás művészete (ars moriendi), ami a betegek és a haldoklók vallásos fókuszú lelki gondozását jelenti. A „jó és kegyes halál” gondolata a reneszánsz gondolkodókat is foglalkoztatta. Közülük azonban többen, így Morus Tamás és Francis Bacon is, a szakavatott személyzet közreműködésében látták a koncepció megvalósíthatóságát – csakúgy, mint az újkor és a 19. század gondolkodói.

Az egyéni beleegyezésen és beszámíthatóságon alapuló liberalizáció a 20. században indult meg. A 21. század elején pedig már a Benelux államokban is legális volt az aktív eutanázia, vagyis amikor az orvos tevőlegesen járul hozzá a betege halálához – jellemzően az illető kifejezett kérésére. Jól látható, ez azt jelenti, hogy az élet elvételével együtt járó társadalmi (és nem büntetőjogi) felelősségen a halni vágyó és egy szakavatott személy közösen osztozik.

Svájc vékony jégen