„»Nem bontjuk le a kerítést. Maradjon. Mert nagyon sokan ezt hiszik biztonságuk garanciájának. Akkor legyen. Bármeddig. Nincs helye racionális érvelésnek. Nincs rá szükség. Ha kerítés kell, legyen!« – soha a büdös rohadt életbe nem gondoltam volna, hogy Gyurcsányt fogom idézni. De kénytelen vagyok, hogy elmagyarázzam: ha nem bontjátok le azt a búvaltoszott, emberellenes, irracionális háborús giccset a határról, az öncélú politikai szadizmus emlékművét, akkor felesleges kormányra készülni. Akkor ugyanazt a gyáva, megalkuvó, önző, politikai elképzelések, tartalmak nélküli autokrata demagógiát hozza az ellenzék, amivel a Fidesz itt terpeszkedik. Mire való a kormányváltás, ha érdemben, lényegileg nem történik semmi? Ha ugyanolyan sunyi taktikázás megy, a propagandával felhergelt, nyüszítő ösztönök kiszolgálása?! És hogy a rossebbe veszitek a szátokra Európa nevét, hogy tudtok a Nyugatról hadoválni, ha tesztek minden Uniós alapelvre, elképzelésre?
Öt éve halt meg Kakuk György barátom. A DK egyik nagyon becsületes politikusa (a nagyon kevesek közül). Öt év. Ez nem sok idő. Emlékezni kéne rá. A menekültútvonalról írt riportjaira. Arra, ahogy a legnagyobb hidegben, esőben, fagyban, kétségbeesett tömegekkel menekült együtt, akadályt nem ismerve volt a bajban lévőkkel. Arra, amikor kiutazott Irakba, a tűzvonalba: hogy látni lehessen kik, és miért jönnek. Arra, amikor kiment a szerb-magyar határra, hogy kerítést bontson. Arra, amikor a magyar hatóságok megmotozták, előállították, őt mint kerítésbontót-határsértőt.