A történelem legnagyobb civilizációs váltásában élünk – Ruff Tibor teológus a Mandinernek

Karácsonykor született Jézus?

Nem tudjuk pontosan és biztosan, hogy mikor született. Az újszövetségi adatokból néhány következtetést le lehet vonni: mivel Zakariás, Keresztelő Szent János apja papként az Abia rendjében szolgált, és a papi rendek templomi szolgálati sorrendje meghatározott volt, következtetni lehet arra, mikor jelent meg neki Gábriel angyal. Onnan ki lehet számítani, hogy mikor esett teherbe a felesége, Erzsébet, és ettől számítva hat hónapra történt Jézus fogantatása Mária méhében. Ezen számítások alapján Jézus inkább a sátrak ünnepe (Szukkót) táján, a szüret utáni örömünnep körül születhetett meg,esetleg a fogantatása eshetett hanukka, azaz egyúttal karácsony környékére. De ez sem vehető teljesen biztosra.

Milyen történelmi bizonyítékok, tényszerű összefüggések alapján lehet meghatározni, hogy melyik évben született Jézus?

Az biztos, hogy az időszámításunk kezdetének használt nullpont nem Jézus születésének dátuma, mert ezt annak idején elszámolták. Jelenlegi tudásunk szerint Heródes i. e. 4-ben halt meg, az Írások szerint Jézus ekkor már kisgyermek volt, és mivel Jézus egy népszámlálás idején született, Augustus császár idején pedig olyan népszámlálás, amikor még Heródes is élt,

Üdvtörténeti szempontból van bármilyen jelentősége, hogy ezt az évet konkrétan be tudjuk azonosítani?

Van bizonyos jelentősége, de ennél sokkal nagyobb jelentősége van a megváltás időpontjának. Azért fontos ez, mert a 2000 éves korszakhatárok bibliai szempontból jelentősek. Ha Jézus i.e. 8/7-ben született, akkor annak a 2000. évfordulója 1992/93-ban volt – külön érdekes összefüggés, hogy éppen ekkor robbant ki a Szentlélekkel kapcsolatos világméretű ébredési hullám, amely néhány évig az öröm olyannyira eksztatikus, hogy máig is vitatott megnyilvánulásait produkálta szerte a világon mindenfajta keresztény közösségekben. Éppen Jézus születésének kétezredik évfordulóján kezdődött, és érdekes összefüggés, hogy a Megváltó születését jelző angyal a pásztoroknak éppen az örömről beszélt: „Nagy örömöt mondok nektek”. Arra számítok, hogy a megváltás kétezredik évfordulóját a Szentlélek hasonlóan meg fogja ünnepelni, de ha ott is hasonló analógia érvényesül majd, akkor az drámaibb következményekkel járhat.

Ha tehát a megváltás időpontja a lényegesebb, akkor az adatok szerint Jézus megfeszítésének és feltámadásának évét mikorra tehetjük?

A hagyományos katolikus számítás i.sz. 33-ra, Sáry Pál római jogász 30-ra teszi,

Látható, hogy nem egyházfüggetlenek a számítások, mint ahogy ismert módon a húsvét időpontjának számítása sem – az álláspontokat a tradíciók is befolyásolják, és teljesen biztosat a történészek sem tudnak mondani.

Ruff Tibor teológus

A 2000 éves korszakhatárok jelentőségére utalt előbb. A zsidó tradíció és időszámítás szerint a világ hatezer évig fog tartani – eszerint az első korszakhatár tehát Ábrahám, a második Jézus, a harmadik pedig a végidők?

Onnan kezdeném, hogy van egy sajátos felfogás, amely teljesen egybehangzóan és nagy tekintéllyel mind a zsidó, mind a keresztény tradícióban jelen van, bár az Ó- és Újszövetségből 100 százalékos biztonsággal nem igazolható, ott csak utalások vannak rá. A rabbinikus irodalom egy Illésnek tulajdonított szövegben, a keresztény hagyományban pedig Iraeneus és más egyházatyák írásaiban az áll, hogy a világtörténelem 6000 évig tart, hasonlóan a hét hat munkanapjához, mert a Bibliában a Mózes énekében, majd az ezt idéző Péter apostol második levelében azt olvassuk, hogy Istennél egy nap ezer év, és ezer év egy nap. Az Illésnek tulajdonított szöveg a Talmudban úgy szól, hogy a hatezer éves világtörténelemből 2000 év a „tohu”, a zűrzavar, a törvénytelenség időszaka, amelyet lezár az első korszakhatár, amelyet a rabbinikus irodalom Ábrahám idejére tesz (ez a Bibliából is egyértelmű). A második kétezer éves korszak a Tóra, a Törvény ideje, amely a megváltásig tart; a harmadik kétezer év pedig a „Messiás napjai”, de „ezek a bűneink miatt számunkra elvesztek” – hangzik a rabbinikus szöveg. Ezzel

ezt megerősíti az Újszövetség is, hiszen a Jelenések könyve – és a legkorábbi ókeresztény millenarista hagyomány – szerint ezer évig fog tartani az emberiség áldásban, pihenésben, nyugalomban történő, de még e Földön töltött ideje a Messiás uralma alatt. Az átlépés ebbe azonban óriási krízisen keresztül történik.

Ezek szerint már közel vagyunk a korszakhatárhoz. Hiszen a megváltás óta lassan lejár a 2000 éves periódus.

Eszerint most, 2021-ben tulajdonképpen „péntek késő délután” van már... Az emberiség nagyon fáradt a 6000 éves „bűnmunkától”, a bűnnel való, eddig többségében eredménytelen küzdelemtől és együttéléstől. Közel lehetünk a korszakfordulóhoz, a „világsabbáthoz”, de bonyolítja a helyzetet, hogy a történeti tudományos kronológia és a hagyományos zsidó időszámítás 166 + 37 évvel eltér egymástól; az előbbi szerint egy évtized múlva, az utóbbi szerint azonban csak 2240-ben jár le a 6000 év.

A történeti kronológia szerint akkor a 2032-es vagy a 2033-as év kiemelt érdeklődésre tart számot, de a ’30-as évek mindenképpen. Ön pedig azt mondja, hogy a korszakváltás krízissel jár majd. Egészen pontosan mit vár a következő évtizedre?

Amit előbb elmondtam, az a zsidó és a keresztény hagyomány része, de nem az írott Igéé, a Szentírásé, ezért én ezeket az információkat nem tartom 100 százalékosan biztosnak. Ez inkább egy opció, és bár van bizonyos „apokaliptikus tudatom”, mint manapság oly sokaknak, hitüktől függetlenül, de én elsősorban megfigyelő, szemlélődő vagyok; Isten döntésén múlik, hogy ad-e még további kegyelmi, türelmi időt az emberiségnek. Taubes így definiálja az apokaliptikus tudatot: „A forradalmi tudat a fennálló rendszert akarja megdönteni, hogy helyére egy másikat állítson; az apokaliptikus tudat az egész világbörtön összeomlását várja.”

Akkor úgy kérdezem inkább, hogy a jelenkor eseményeiből melyekben látja a tendenciát, hogy ez a folyamat már beindult a világban?  

Szerintem a jelenkor eseményei mint a bicikli küllői mutatnak egy középpont felé. Ezt a folyamatot bibliai hittel nem rendelkező, világi futurológusok, tudósok, filozófusok is észlelik, és ők is azt mondják, hogy

mint ahogy már most is a történelem leggyorsabban lezajló és legnagyobb civilizációs váltásában élünk, az információs és technikai forradalomban. Mind politikai, mind gazdasági, mind energiaforrásbeli, de túlnépesedési, környezetvédelmi, szellemi-erkölcsi és mindenféle szempontból a tendenciák ebbe az irányba mutatnak. Én ezt is egyébként egy módszertani szkepszissel kezelem, mert sem az emberek által átörökített hagyományokban, sem a média híradásaiban nem bízom meg teljesen. De még ezekből is úgy tűnik, hogy nagy összeomlás felé tartunk.

Ha így lesz, és a bibliai és a történelmi síkok az idő előrehaladtával egyre inkább egybeesnek majd, akkor egyre kevesebb jelentősége lesz a vallásos hagyományoknak, a valóság fogja arra késztetni a keresztényeket, hogy a hitüket újragondolják; vagy éppen a nem hívőket, hogy hitre jussanak. Erre számít?

Irtózatos megrendülésre számítok, és nemcsak a fizikai, környezeti, gazdasági, politikai viszonyokban, de a spirituális világban is. Pál apostol idézi Aggeus prófétát a Zsidókhoz írt levélben, miszerint „még egyszer megrázom, de nemcsak a Földet, hanem az eget is – azt mondja az Úr”. Pál azt írja, hogy az égi dolgok megrendítése azért történik, hogy csak az örök értékek, állandó dolgok maradjanak fönn. Jézus is az apokaliptikus idők jeleként említi, hogy „az egekben lévő erők megrendülnek”, ami nemcsak aszteroida-becsapódásokra, csillagászati eseményekre vonatkozik, hanem a szellemvilágra is:

A nagy emberi civilizációk által ősidők óta érvényesnek tekintett szellemi-erkölcsi normák repedeznek szét a szemünk láttára. A legalapvetőbb, természetes eredetű erkölcsi értékek és emberi, közösségi együttélési formák (pl. házasság, család, nemzet) széttörése, az elidegenedés, az elmagányosodás, a szorongás hihetetlen mértéke, az interperszonális kapcsolatok széthullása, a hűség megfogyatkozása mind-mind ennek a jelei. Sokan szidják a Z generációt – én mélységes részvétet érzek irántuk, hiszen az értékek szétesése bennük rettenetes mélységű megrendülést okoz, a jelenük, a jövőjük pedig kiszámíthatatlan. Ez a megrendülés viszont az igazakból kicsépeli majd az igazságukat: nem lesz más választásuk, mint teljesen igazzá válni; ezzel szemben a nem igazaknak nem marad más választásuk, mint teljesen nem igazzá válni – mély hasadás következik be tehát a krízis során.

Ebből a szempontból milyen haszna, értéke van a kulturális kereszténységnek?

Én helyeslem, amikor a kereszténység a kultúra és a politika területén aktív, főleg, ha e kettő nem csúszik össze a szemében. A Filippiekhez írt levélben a „Krisztushoz méltóan viseljétek magatokat” kifejezés görög eredetije a „politeueszte”, ami vitathatatlanul azt jelenti, hogy „vegyetek részt a közügyekben”, „politizáljatok”. Ez egy erkölcsi parancs is, hiszen az ember nem lehet közömbös a közösségei és az embertársai állapota iránt. Az idézett ige eleje viszont úgy szól, hogy „Krisztushoz méltó módon”, vagyis

Ezen a területen az egyháztörténelem sokszor produkálta a „cél szentesíti az eszközt”-típusú gyakorlatot, ezért azt gondolom, hogy amikor a kulturális vagy politikai kereszténység úgy küzd, hogy bár a céljaiban bibliai, de az eszközeiben nem, az nem tesz jót az ügynek. Elgondolkodtató összefüggés, hogy az Antikrisztusról szóló bibliai utalások azt mutatják, hogy ő eleinte a krisztusiakhoz tartozott: János apostol úgy definiálja őt és társait, hogy „közülünk váltak ki, de nem voltak közülünk valók, mert ha közülünk valók lettek volna, velünk maradtak volna” – tehát az igaz egyházból kiváló valakiként írja le. Vagyis az igaz és a hamis közötti törésvonalak nem az egyházi és világi szervezetek határai mentén alakulnak majd ki, hanem úgy, hogy kettéreped minden jelenlegi civilizációs intézményünk.

Az Antikrisztus tehát egy bukott keresztény lehet, mondja. Vagy egy zsidó, esetleg egy bukott zsidó keresztény? Hiszen ahhoz, hogy a zsidó nép elfogadja majd megtévesztett állapotában Messiásnak, ahhoz az Antikrisztusnak szükségszerűen zsidó származásúnak kell lennie, nem?

Ha nem is biztos, de ez is vélelmezhető, és valóban emiatt. És talán az előbb idézett János-sor alapján is, hiszen maga János is zsidó keresztény volt, vagyis a „közülünk vált ki” szavakat abban az értelemben is használhatta, hogy az Antikrisztus a zsidó keresztények közül válik ki. De itt is azért nehéz biztosat mondani, mert Jézus, a Messiás első megjelenésekor ugyan százával teljesedtek be próféciák (csak a kereszthalálával mintegy 300 korábbi bibliai prófécia teljesedett be), mégis, amilyen módon beteljesedtek, az az emberi értelemmel akkor követhetetlen volt; Izrael, sőt még Jézus tanítványai számára is meglepő, váratlan volt, és csak utólag lett érthető. Úgy gondolom, hogy

és arra kell készülni, hogy bennünket, keresztényeket is érnek majd nagy meglepetések, mert a Biblia nem mindent árul el előre. Vagy ahogy az öreg Kohn mondja: „Azt tudjuk, mi lesz majd – de mi lesz addig?”

A keresztényeket is váratlanul érheti? Úgy is, hogy a többségüknek élő hite van, és tanulmányozzák az Írásokat?

Igen, hiszen a tudásunk, az igetanulmányozásunk „töredékes”, „rész szerint való”, „tükör általi” és „homályos”. Nem látjuk a teljes képet addig, amíg meg nem valósul.

hiszen a kereszten így kiáltott fel: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el?”. Egy dolog előre tudni elméletben, hogy a kereszthalálon fog átmenni, és egy egészen más tudást jelent azon tényleg keresztül menni. Azért mondja Ámós próféta: „Jaj azoknak, akik kívánják az Úrnak napját! Hát mire jó nektek az Úrnak napja? Hiszen az sötétség lesz, nem világosság! Még hajnalfénye sem lesz. Mintha valaki oroszlán elől futna, s medve bukkanna rá; s mikor ezek elől futva hazaér, a falnak támaszkodik, és megmarja a kígyó.” És Malakiás: „De kicsoda bírja ki az Ő eljövetelét? Hiszen olyan Ő, mint a ruhamosók lúgja, mint az ötvös tüze.” Én remélem, hogy mindez minél később teljesedik be, és ezt befolyásolja az emberek megtérése vagy meg nem térése.

Nem provokatívan kérdezem – a szikár bibliai válasz érdekelne: közelebb áll Istenhez az, aki elítéli a gender-őrületet, de maga házasságtörésben él? Aki a keresztény Európa megmentésén dolgozik, de az egóját nem tervezi elveszteni Krisztusért? Vagy aki Isten ügyére hivatkozva cselekszik, de a másként gondolkodókat ellenségként gyűlöli?

Ezekre a kérdésekre persze az lenne az egyszerű válasz, hogy: nem. De amikor a „cél szentesíti az eszközt” problémájára utaltam, nemcsak a magánjellegű zavarokra gondoltam – hiszen ilyesmi Jákob és fiai, Dávid, Salamon, Sámson, Gedeon, Jefte, Jónás, Péter és a hit más hősei életében is előfordult –, hanem a közéletiekre is, a Krisztushoz nem méltó politikai technikákra is, mint amilyen a hazugság, az inkorrektség, a manipuláció, a szeretetlenség és így tovább. De nem emberek, hanem magatartások fölött ítélkezhetünk csak, hiszen

– nem akarok azok sorába beállni, akik az ideológiai-politikai ellenfeleiket rendszeresen velejükig gonosz embereknek állítják be, csak azért, mert vitájuk van velük. Az emberség megőrzése a politikai vitáknak is jót tenne, csak ez a szavazatmaximalizálás szempontjából persze nem célszerű, ott a manipuláció, a hasítás „hasznosabb”. Ahogy Pál írja a Korinthusiaknak írt első levélben, „senkit se ítéljetek addig, míg el nem jő az Úr, aki ismeri a szívek indítékait” – ez a motivációról szól; mert lehet rossz motivációból is jót cselekedni, és lehet jó motivációból is rosszat cselekedni, tévedésből például. De ezeket csak az igaz Bíró látja át, nekem csak benyomásaim vannak, és Karinthyval szólva, „egy gerenda esett a szemembe”.

A keresztény egyházak aktívak a kulturális háborúban: kiállnak a család, a keresztény értékek, a keresztény Európa megvédése mellett, küzdenek az abortusz vagy a homoszexuálisok jogainak kiterjesztése ellen. Eközben világszerte válságban vannak, sőt, keresztények tömegei vannak identitásválságban, „hitben hajótörésben”. Mivel magyarázza ezt a kettősséget?

Jézus kivételével nincs tökéletes ember; mint említettem, a hit legnagyobb bibliai hősei sem voltak azok, de ez nem változtat életművük jelentőségén és alapvető igazságukon. Az egyházat is próbára teszi ez a követhetetlenül gyors civilizációs változás, amiben élünk, a menyegzői szüzek mind nagyon fáradtak, álmosak, az okosak és az ostobák egyaránt – én a hívőkhöz is irgalommal viszonyulnék, és persze a nem hívőkhöz is.

Akkor lehet csak világosan elkülöníteni, hogy melyik a búza, és melyik a konkoly, és akkor sem nekünk. Azért vagyunk eltiltva a szaggatástól, mert mi, emberek menet közben nem tudjuk még őket megkülönböztetni, netalán kitépnénk a konkollyal együtt a búzát is. Péter írja az első levelében – Ezékiel prófétát idézve –, hogy az ítélet szükségszerűen az egyházon kezdődik; érdekes, hogy az európai nyelvekben a „krízis” szó válságot jelent, miközben a görög eredetiben ítéletet.

A válság tehát ítélet, „mert amikor ítéltetünk, az Úrtól taníttatunk, hogy el ne vesszünk a világgal együtt” – ezért ennek van termékeny oldala is, még ha fájdalmas is; tanulhatunk belőle, és így meg lehet változni, amire pedig szükségünk van. Németh Sándor – aki az életemet mentette meg Krisztus egyik ujjaként, és tőle tanultam a legtöbb jó dolgot életemben – egyszer felvetette azt a gondolatot, hogy az egyház történelmi útja talán Pál Máltára vezető hajóútjához hasonló: minden utas megmenekül, csak a hajó törik szét a célhoz érve. Kérdés, hogy

széttörnek, vagy képesek a kihívásoknak megfelelni? Az azonban mindenképpen örömhír, hogy legrosszabb esetben sem veszik el egyetlen igazi hívő sem – sőt a velük utazók sem –, és úszás közben egymást segítve az igazi testvériesség éppenhogy megerősödhet végre, a víz pedig remekül tisztít. De újra mondom: remélem, hogy mindez minél később következik be, és ez tőlünk is függ.  

Visszatérve a karácsonyhoz, az ünnep eredeti tartalma tehát Jézus születése. Kiindulva abból, amit az Írásokból tudunk Jézus gondolkodásmódjáról, vajon mit gondolhat Ő arról, ahogy a keresztény világ a karácsonyt ünnepli?

Hát,

Ráadásul, erre kérik Őt régóta igen sokan. De ezt nem tudhatom, Jézus nem az én fejemmel gondolkodik. De ugyan hogyan is lehetne itt bárhol, valaha normális élet, amíg Ő nincs itt közöttünk újra?

Mindent egybevetve, amiről eddig beszéltünk: fontos, hogy a „születésnapost” megtiszteljük azzal, hogy akkor emlékezzünk a születésnapjára, amikor valóban történt? Vagy ne bolygassuk a kétezer éves tradíciót, van egy szép hagyomány, és ez alapján éljük meg a szeretet ünnepét?

Most ezzel megint egy újabb darázsfészket rakott elém, nyúljak bele? Mindent egybevetve, ez egy ősi természetünnep, egy germán eredetű kultusz volt mind a dátumát, mind a megünneplésének a formáját tekintve (örökzöld növények kultusza a téli napfordulón). A kétezer év alatt a sokszoros átértelmezések révén már javarészt megfosztották eredeti, animisztikus-mágikus funkciójától, így nem látom problematikusnak keresztény szempontból, hiszen nem azért állítjuk ma már a karácsonyfát, hogy imádatban részesítsük mint az örök élet jelképét – bár vannak protestáns teológusok, akik nem ilyen lazán fogják ezt fel, ez is érthető. A régi kultusz krisztianizálása után, a sokszoros átértelmezések során pedig vegyültek bele további idegen elemek is, mint például az, hogy óriási üzleti akarat áll az ünnep mögött, hiszen hatalmas gazdasági hasznot hoznak a kellékei; vagy az, hogy a „szeretet ünnepe” elnevezéssel hitfüggetlen, szekularizált ünneppé vált. Mindent összevetve,

bár ennek mélysége messze nem kielégítő. De a legnagyobb értéke, hogy végre kapunk néhány szabadnapot, hogy nyugodtan együtt lehessünk többet a szeretteinkkel – én ezt szeretem benne.

Fotó: Ficsor Márton