A pápák sorban figyelmeztetnek a gyökértelenné válás veszélyeire – katolikus teológus a Mandinernek

Dr. Nádor Koppány Zsombor (1985), Phd. római katolikus teológus. A Magyarországi Aquinói Szent Tamás Társaság tagja, kutatóként a Szent István Intézet külső munkatársa. Az intézet kiadásában jelent meg két friss tanulmánya Kereszténység és kultúra, valamint Szent II. János Pál pápa és XVI. Benedek pápa Európa-víziója címmel.

***

T.S. Eliot még úgy írt a kereszténységről mint a nyugati civilizáció bölcsőjéről, sőt, mi magunk is gyakran mondogatjuk ezt. De vajon érvényes még ez a megközelítés? 

Eliot megfogalmazása mindenképp érvényes, hiszen a zsidó-keresztény kultúra elvitathatatlan alap az európai civilizációban – természetesen például a görög-római műveltség és egyéb kulturális értékek mellett. Abból a szempontból is fontos Eliot és angolszász kortársai Tolkientól C.S. Lewison át Chestertonig, hogy ők voltak az utolsó nagy generáció, akik képesek voltak egyszerre a keresztény kultúráért ténykedő hitvallókként és fősodorba tartozó művészként is nagyot alkotni. Jó lenne megfejteni egyszer, mi volt annak az eszmetörténeti oka, hogy ez a jelenség angol nyelvterületen volt azonosítható. 

Miközben mélyen hitt, miért volt fontos számára a tartalom mellett a keretrendszer is? 

Eliot olyan kultúrameghatározást ad nekünk, ami a jelenlegi európai kultúraértelmezésben a II. Vatikáni Zsinat óta kifejlődő katolikus meghatározás mellett a legfontosabb és holisztikus szemléletet adja. Az Egy keresztény társadalom eszméje című munkája a mai formájában utópisztikusnak hathat úgy, ahogy az esszé egészében a keresztény társadalom megvalósításának a lehetőségéről értekezik, de fontos hangsúlyozni, hogy meglátása szerint nem kell mindenkinek kereszténynek lennie a keresztény társadalomban, és nem is feltétlenül hitvalló keresztény politikusok által irányított országra van szükség, hanem olyan keretrendszerről beszélt, ami biztosítja és támogatja a keresztény értékek szerinti életet mint lehetőséget. Eliot így fogalmazta ezt meg: „egy olyan társadalom lenne, amelyben az ember természetes célja – az erény és a közösségben való boldogulás – mindenki számára elfogadott, a természetfölötti cél pedig – az üdvözülés – azok célja lenne, akiknek ehhez van szemük.”

Időszerűbb, mint valaha! Eliot felismerte, hogy egy értéksemleges kultúra (ő ezt „negatív kultúrának” nevezte) nem képes tartósan fennmaradni. A kulturális fennmaradáshoz pozitív állítások megfogalmazására van szükség, értékek és világnézet melletti elköteleződésre.

Látványos párhuzam figyelhető meg Eliot megközelítése és a regnáló magyar kormány felfogása között… 

Megfogalmazhatjuk így is: mindkét esetben a keresztény értékrend társadalmi megteremtésének lehetőségeire kapunk eszközöket, miközben egyik esetben sem válik ez a világnézet kényszerítetté. L. Simon László is beszélt erről az esszé magyar kiadásának bemutatóján, világos a párhuzam. 

Ön friss tanulmányában azt írja, a világi tudományok és kultúrafelfogás, valamint a keresztény kultúraértelmezés olyannyira eltávolodtak egymástól, hogy megszűnt a közös fogalmi alapjuk. Miért következett be ez az eltávolodás? 

Ez egy nagyon hosszú fogalomtörténeti folyamat eredménye. Az antikvitásban a kultúrának volt egy görög fogalma, a paidea, a műveltségeszmény, valamint létezett a latin kultúrafogalom, ami a termőföld megművelésétől, a cultura agri-tól eljutott a léleknemesítésig, a cultura animi-ig. E kettő egységbe olvadt a keresztény középkor világképében, a cultura christiana-ban, amely aztán a reneszánsztól datálhatóan repedezni kezdett. Ami viszont a fogalom szempontjából döntő fordulatként említhető, az az újvilág felfedezése és a történetfilozófiai, kulturális antropológiai érdeklődés megszületése. A földrajzi felfedezések szembesítették az európai embert azzal, hogy a sajátjától teljességgel eltérő civilizációk is léteznek, ettől kezdődően pedig foglalkoznia kellett azzal a kérdéssel is, hogy azok egyenértékűek-e az övével, s akár igenlő, akár tagadó a válasz, miért az.

Korábban a kultúra fogalmát egyes számban használták, majd csak a XX. században kezdte el a többes szám használatát a kulturális antropológia. 

Munkájában hangsúlyozza a zsinat szemléletváltását: a kultúra szempontjából ekkor kezdtek el egyház helyett Krisztusról, valamint a kultúra és Krisztus evangéliumának párbeszédéről értekezni. Miért volt ez jelentős különbségtétel?

Ehhez látnunk kell egy régi dilemmát. A kultúra fogalmával azért foglalkozunk ennyit, mert a keresztény ember számára az őskeresztény kortól kezdve hatalmas kihívást hordoz, hogy egyszerre polgára a földi társadalomnak, ezzel párhuzamosan pedig földi zarándoklatot folytató, transzcendens célra rendelt lény, Isten országát építi. Mivel azonban spirituális és világi létezésünk összehangolásának határai vannak, mindig meg kell majd küzdenünk a kettős polgárság drámájával. Szembe kell néznünk azzal a kérdéssel, hogy az evangélium hogyan erősítheti meg a kultúrában a teremtettségből fakadóan meglévő jót anélkül, hogy elfeledkezne megítélni annak bálványimádásait. A kettősség feloldásában segítségünkre lehet a teremtés keresztény szemlélete és az egyszerre valóságos Isten és valóságos ember, Jézus Krisztus személye.

Kiemelkedő személyiségek ültek az elmúlt évtizedekben Péter székében. Az ő munkásságuk hogyan alakította ezt a viszonyrendszert?

Szent II. János Pál pápa az inkulturáció fogalmával még jobban kidomborította elődje örökségét. Az inkulturáció azt jelenti, hogy a keresztény üzenet úgy testesül meg egy adott kulturális közegben, hogy a megszólított kultúra kulturális köntösét magára ölti. A folyamat során az evangélium úgy hatja át, úgy alakítja át a kultúrát, hogy az nem veszíti el önazonosságát. Ezen a ponton már a katolikus teológiában is többes számban jelennek meg a kultúrák, illetve a hit és kultúra mint két önálló entitás találkozása figyelhető meg. A missziós felfogás is a hit központi elemeire támaszkodott és tiszteletben tartotta a helyi kultúrák sajátosságait, a körülményeket és szokásokat, például Afrikában, vagy éppen Latin-Amerikában. 

XVI. Benedek pápa esetében minden újítás ellenére is rendkívüli jelentőséggel bírt az európai magaskultúra iránti szeretet, rajongás, annak személyes művelése. XVI. Benedek pápa számára a valódi kultúra a kereszténység által átitatott műveltség. Egyes egyházi kritikusok azt a kérdést tették fel ekkor, hogy a nagykultúra iránti szeretet nem hordozza-e magában a kiskultúráról való lemondást. Itt térjünk vissza a kulturális antropológiára és Eliotra is: előbbi azt mondja, hogy minden, ami a természet átalakításával jár, kultúra, utóbbi pedig egy hosszú felsorolást hoz példának, amelyben a legszebb angol katedrálistól a lóversenyig sorolja, mi mindent tekinthetünk a kultúra részének. 

Vajon nem a benedeki felfogás a legkeresztényibb megközelítés? Mégiscsak az evangélium fényében történő léleknemesítésről beszélt…

Rendkívül fontos megközelítés az övé, kihagyhatatlan a kultúra meghatározásából. Keresztény emberként számunkra a kultúra a hit fejlesztését is magához ölelő fogalom. De nehezen vitatható el az, hogy akár egyetértünk a maga konkrét voltában vele, akár nem, minden emberi tevékenység kulturális aktus. A nagy- és a kiskultúra együttese visz közel minket a válaszhoz. 

Ferenc pápa szemszöge különbözik elődeiétől, nem vitás. A kérdés inkább az: mennyire radikálisan tér el?

Ferenc pápa eltérő szemlélete megkérdőjelezhetetlen, pápasága alatt kitágult a kulturális érdeklődés horizontja a kiskultúra irányában. Ő adta meg az elmúlt években azt a kultúradefiníciót is, mely már teljesen egy nyelvet beszél a kulturális antropológiával, ezáltal pedig, ha mást is gondolunk kultúráról, közös nyelven beszélhetünk róla, párbeszédbe bocsátkozhatunk a kultúrát művelő világi tudományokkal. A XX. század második felére a kulturális antropológia eljutott kommunikáció, közösség, kultúra hármasának összekapcsolásáig. Ferenc pápa fenti kultúrameghatározásával a katolikus egyház „utolérte” a kulturális antropológiát. A II. Vatikáni Zsinaton megkezdett folyamat napjainkban látszik gyümölcsözővé válni: mára képes egy nyelvet beszélni a katolikus teológia és a kulturális antropológia, lehetővé téve ezzel korunk fontos kérdéseinek dialogikus megvitatását.

Beszélhetünk egyházfők esetében kultúrpolitikáról?

Talán inkább kultúrafelfogásról és kultúraeszményről beszélhetünk, ami magától értetődően közelebb, vagy távolabb esik egyik-másik kultúrpolitikai irányhoz. De a katolikus megközelítés szerint a kereszténység úgy vesz részt a közéletben, hogy bizonyos témákban felemeli a hangját, intellektuális vitát vállal és persze felismerhető a közelsége vagy távolsága világi megközelítésekhez képest, de önálló gondolatiságát képviseli. Az intézményes egyháznak természetesen komoly kulturális szerepvállalása van, ez történelmi öröksége is egyben. 

Mit tarthatunk a kulturkereszténységről mint fogalomról és mint jelenségről? Meglehetősen divatossá vált manapság…

Szent Ágoston megfogalmazása, mely szerint két birodalom polgárai vagyunk, a mai napig a köztudatban él, bár – ahogy korábban jeleztem – már az őskeresztények számára is létező dilemma volt. Három megközelítést mutathatunk be: az első szerint lemondunk a kultúráról Krisztusért, a második szerint lemondunk a kultúráért Krisztusról, a harmadik szerint pedig e kettőt egyensúlyban kell tartani. A teológiai megalapozottsága egyébként mindháromnak megvan, ahogy az egyháztörténeti háttere is. A kultúra háttérbe szorítása azonban a modernitásra gyakorlatilag megszűnt, inkább a másik véglet okozott kihívást.

A kulturkereszténység inkább a protestantizmuson belül vált erőteljessé, de a katolicizmusban is jelen volt. Megpróbálta kigyomlálni Krisztus radikalitását, nem vállalta fel a kettős polgárságból származó feszültséget, kényelmes pozíciót foglalt el. Jelentős képviselői voltak ennek az irányzatnak, legnagyobb problémája azonban az volt, hogy nem vett kellő mélységben tudomást a bűn bibliai fogalmáról és gyanakodva tekintett a dogmatikus kijelentésekre. A „Krisztus és kultúra” megközelítésnek is számos árnyalata van. A kortárs katolikus teológiát, a János-evangélium szellemében a Krisztus és a kultúra „is-is” megközelítése, a kultúrát átformáló Krisztus megvallása jellemzi: a hit és a kultúra együtt szemlélése, a kultúrában jelenlévő pozitív értékek felismerése, ugyanakkor kultúránk tévútjainak a kiigazítása, és a kultúra evangelizálásának missziós lelkülete. 

Egy másik, a napokban megjelent tanulmányában is idéz Szent II. János Páltól, amiben megerősíti, régi jelenség az érték- és értelemvesztett Európa. Miért fogalmazott így a nagy pápa évtizedekkel ezelőtt?

Ez a megfogalmazás már két és fél évszázada bármikor elhangozhatott volna, bár Európa keleti felében a szocializmus, nyugati részében pedig a ’68-as eszmék tették kétségtelenül még aktuálisabbá. A lengyel pápa, érzékelve korunk társadalmi és világnézeti problémáit, – fogalmazhatjuk úgy is, hogy morális vákuumát –, úgy fogalmaz, hogy

s meg kell mutatnia, hogy meg lehet élni az evangéliumot, hogy a Krisztusba vetett hit értelmet ad az életnek. 

Milyen kiutat javasolt a lengyel pápa?

Megfogalmazása szerint „a halál kultúrája” helyett „az élet kultúráját” és a gyökereket adó értékek felmutatását kell megélnünk, erre van szüksége Európának. Hitre, reményre, szolidaritásra hívott Szent II. János Pál.

Az egyház küldetése pedig, hogy elvezesse a világot a szeretet és a szolidaritás megéléséhez.

XVI. Benedek pedig sokszor figyelmeztetett a nihilizmus problémájára és a relativizmus diktatúrájára. Milyen diktatórikus rendszerre utalt olyankor?

Engedje meg, hogy ne Benedekkel, hanem egy angolszász apologétával válaszoljak. Lesslie Newbigin azt állítja, hogy társadalmunk pluralitása csak a hitekre terjed ki, a tények világára nem. Newbigin úgy fogalmaz; társadalmunk plurális társadalomként önmagát értéksemlegesnek és toleránsnak vallja, ugyanakkor ez a pluralitás és tolerancia nem vonatkozik a tények világára.

A vallást is úgy kategorizálja, hogy megfoszthassa a racionális érvelés lehetőségétől. A kortárs keresztény érvelés szerint a keresztény középkor egysége nyilván nem állítható helyre, a történelmi egyházak elismerik és támogatják a pluralitás tényét, ám a pluralizmus ideológiáját nem. A vallás az európai társadalom közéletének szerves alkotóeleme, nem szorítható ki a nyilvánosság porondjáról. Amit igénylünk, hogy a posztmodern viták színpadán teljes joggal léphessünk fel, a nézeteinket azok teljességében fejthessük ki és ne ítéljenek hallgatásra minket. 

Újabban Ferenc pápa nagyon gyakran hívja fel az Európai Unió vezetőinek figyelmét az ideológiai gyarmatosítás veszélyeire. Talán éppen a fentiek árnyékában teszi ezt?

Ezek a megszólalások talán csak azok számára bírtak a meglepetés erejével, akik Ferenc pápának a tagadhatatlanul létező latin-amerikai látásmódja különlegességeit vették figyelembe, vagy kiragadott félmondatok alapján tájékozódtak a médiazaj közepette. De akik olvasták a megnyilatkozásait, azok számára ez nem meglepetés, több évtizedes egyházi hang folyamatosságát hallatja Ferenc pápa és ennek keretében figyelmeztet ma is a gyökértelenné válás veszélyeire. Tegyük hozzá, teljes joggal.
 

Fotók: Kürtös Adria