Mi befolyásolja az újságírók nézeteit és habitusát? Mennyire fér bele az aktivizmus az újságírásba? Elérhető-e vagy sem az objektivitás? Claude Chollet francia médiaszakértőt, az Observatoire du journalisme (OJIM) médiafigyelő szervezet elnökét kérdeztük az MCC nemzetközi médiakonferenciáján!
Van-e független újságírás? Kellene lennie?
A független újságírás egy cél. Az objektivitást megpróbáljuk elérni, de az egy idea. Egyikünk sem szent vagy hős, de ettől még törekedhetünk rá. Az újságírás nem tud teljesen független lenni, hiszen egyrészt azt valaki finanszírozza, és ennek gazdasági érdekekkel összefüggései vannak; másrészt állami szabályozások vannak, ennek pedig korlátai vannak. Én nem hiszek az objektivitásban, ezért inkább úgy mondanám:
Ha ezt megteszi, elárulja az olvasóit. Nem könnyű újságírónak lenni, hiszen információkat kell szereznie tisztségviselőktől, gazdasági szereplőktől, másoktól, miközben egy időben távolságot is kell tartania tőlük.
A baloldali, liberális újságírók zöme szereti magát függetlennek nevezni, valahogy nem szereti azt a jelzőt használni magára, amely egyébként hűen tükrözné a nézeteit. Miért alakult ki ez?
A baloldali, liberális újságírók – ahogy ön nevezte őket – egyfajta, a valláshoz hasonló nézőpont alapján a társadalmi jó, a közjó oldalán állónak tekintik magukat.
Ha én képviselem a jót, akkor a máshogy gondolkodók nem egyszerűen csak mások, de értelemszerűen nem lehetnek jók. A rosszakkal pedig nincs értelme sokat vitatkozni, jobb inkább távolságot tartani tőlük. A jobboldali vagy konzervatív nézetrendszer máshogy működik: különböző narratívák vannak, ezek között verseny áll fenn, teljesen elfogadom, ha valaki a progresszív narratívát vallja, de azt is elvárom, hogy az enyémet is tiszteletben tartsák. A baloldali hozzáállás a merev kommunista álláspontból eredhet, amely idővel átalakult, árnyalódott, de az alapképlete megmaradt: mi, a kommunisták képviseljük a jót, a másik oldal, a kapitalisták pedig a rosszak.
Milyen tipikus jellemzője van ennek a jelenségnek a francia újságíró társadalomban?
Franciaországban a legfontosabb hatóerő az úgynevezett „habitus”, vagyis a szociokulturális közeg által elvárt viselkedés- és gondolkodásmódnak való megfelelés. Ez egy koncepció, amelyet egy baloldali szociológus, Pierre Bourdieu fektetett le. Ez a viselkedésmódok, attitűdök, beszédmódok, a szemantikai eszközök összessége, amelyet egy közösség elfogad. Minden cégnek, társaságnak, közösségnek van egy „habitusa”, amelynek
A francia újságíró társadalom túlnyomó többsége, mintegy 80 százaléka gazdasági szempontból liberális, társadalmilag libertariánus beállítottságú. Ebből 30 százalék konkrétan hisz ebben, a másik 50 százalék csak alkalmazkodik. De miért? Lehet, hogy kényelmeskedésből, de lehet, hogy azért, mert ha másként gondolkodna, esetleg elveszíthetné az állását. Hiszen ha valaki nem tiszteli a „habitust”, akkor könnyen fekete báránnyá válhat. Mit tesz ilyen esetben az újságíró? Öncenzúrát alkalmaz önvédelemből.
Claude Chollet
Hogyan működik ez konkrétan?
Nagyon ritkán jön ez az elvárás a főnöktől. Inkább az a jellemző, hogy ha egy francia újságíró például veszélyesnek kezdi látni a bevándorlást, akkor nagy eséllyel lesz egy kollégája, aki ezt a szemére veti, mondván: „ez gyűlöletbeszéd, így nem beszélhetsz”. Rosszabb esetben jelzi ezt egy felettes szerkesztőnek.
Néhány témát nem ildomos máshogy, csak a beivódott jelzőkkel, kifejezésekkel leírni – ez pedig kemény alkalmazkodási kényszert szül. A francia médiában nagyobb ez a kényszer, mint a magyarban – ez egy paradox helyzet, hiszen éppen Magyarországot vádolják ezzel.
A jobboldali újságírók zöme érdekes módon éppen az ellenkező módon viselkedik: nyíltan jobboldalinak mondják magukat, sőt, sokan kendőzetlenül hangoztatják, hogy egy konkrét politikai ügyet szolgálnak. Ez helyes?
Van egy politikai verseny Európában, Magyarország emiatt egy kicsit elszigetelt állammá vált az EU-ban. A magyar kormány politikai harcban áll a liberálisokkal, a francia liberálisokkal is, ezért
Ha egy újságírónak szilárd politikai meggyőződése van, az nem probléma. Ha valaki ezt deklarálja, az is rendben van, de egy dologra törekedni kell: az újságírói munkában nem szabad torzítani a valóságot.
Lehet-e egy újságíró politikai aktivista?
Várjon, ezen gondolkodnom kell... Azt mondanám: lehet, de csak bizonyos keretek között. Az újságíró civil személy is, akinek joga van véleményt mondani a hazájában történő politikai folyamatokról. Nem lehet általánosítani, minden újságírónak egyénileg kell eldöntenie, hogy ezt teszi-e. De mindenképpen kell egy kis távolságtartás, egy kis önirónia.
Az biztos, hogy alapvető fontosságú, hogy megtudja az olvasó, kitől kapja a híreket. Az önök szervezete francia újságírók portréit rajzolja meg, elemzéseket ad ki, hogy tisztább legyen a kép, egyes újságírók vagy médiacégek mögött milyen érdekek állnak. A munkájukkal tisztább lett a kép Franciaországban?
Remélem, hogy igen. Kilenc éve dolgozunk ezért, ötezer cikket írtunk, 230 újságírói portrét és számtalan tanulmányt készítettünk.
De természetesen ezek a tisztázó anyagok a média szerkezetét, működési mechanizmusait csak elenyésző részben képesek megváltoztatni. Tízezer követőnk van a Twitteren, ezek 80 százaléka újságíró vagy újságíró iskolába járó hallgató – tehát olvasnak minket, és akármilyen szemléletűek is ezek a kollégák, tudják, hogy mi is a játszma részei vagyunk.
A játszma részei önök is – ez érdekes. Éppen ezt állítják a kritikusak, vagyis hogy a szervezetük nem egy médiafigyelő cég, hanem egy burkolt politikai csoport. Ön egy jobboldali filozófiai csoportosulás, a GRECE elnöke volt, egy másik gondolkodó, Jean-Yves Le Gallou pedig – aki szintén ott bábáskodott az alapításkor – a Nemzeti Front tisztségviselője volt.
Én valóban a GRECE elnöke voltam, Jean-Yves Le Gallou azonban nem vett részt az alapításban, semmilyen köze nem volt az OJIM-hoz. Én sohasem tagadtam, hogy konzervatív gondolkodású vagyok, és azt sem tagadtuk, hogy az OJIM is egy konzervatív szemléletű intézet. Nincs itt semmi látnivaló – mondhatnám; nincs mit titkolnunk.
Ugyanazzal a mércével mérik a portréikban a jobboldali újságírókat, médiacégeket is, mint a baloldaliakat?
Persze.
illetve mennyire befolyásolja a munkájuk a közvéleményt.
A francia médianyilvánosság baloldali túlsúlyú – ez nem vélemény, hanem tény. Honnan datálódik, milyen folyamatok miatt alakult ez így? A felvilágosodás és a francia forradalom hatása ismert, de én a 20. századi gyökerekre lennék kíváncsi.
Akkor valószínűleg a II. világháború végéhez, 1945-höz kellene visszamennünk. Akkoriban sok jobboldali újságírót vádoltak a németekkel való kollaborálással, ezzel diszkreditálták őket. Legalább annyi baloldali újságíró volt kollaboráns, csak megjegyzem. A kommunista párt nagyon erős volt, 25-30 százalékos támogatottságuk volt, ezekben az években rengeteg kommunista értelmiségi került be a médiába és lett újságíró. Bár később a kommunisták aránya az országban elenyésző lett, ezen újságírók hatása nagy maradt, követőik baloldali zsurnaliszták lettek, akiknek szintén nagy a hatásuk:
Ezekből az iskolákból túlnyomórészt baloldali nézetű nemzedékek kerültek ki, és azt kell mondanom, a fiatalabbak még inkább ideológiai szemléletűek, mint a tanáraik.
Franciaországban rengeteg társadalmi trauma történt az elmúlt évtizedben: terrortámadások, integrációs problémák, a multikulturalizmus nehézségei. Van valamilyen elmozdulás a közhangulatban, ami miatt a jobboldal hangja felerősödhetett?
Van egy érdekes új jelenség: megjelent nálunk a nem konvencionális média, egyre több ilyen, magántulajdonban lévő, alternatív médium jelenik meg. Többségükben internetes portálok, amelyek más hangon szólalnak meg, mint a francia mainstream média. De van még egy új tényező: egy dúsgazdag francia vállalkozó, Vincent Bollore meglátott a francia médiában egy kínálati hiányt, egy piaci rést, vagyis észrevette, hogy a francia szavazók 10-20 százalékának, a jobboldali franciáknak nincs saját médiájuk, amely a nézeteiket tükrözi.
és megvásárolt egy – egyébként liberális múltú – rádióadót, az Europe1-et, amelyet szintén jobboldali rádióvá alakított. Ezekben a médiumokban sok fiatal jobboldali újságíró tűnik fel, új arcok, akik új fejezetet nyithatnak. Népszerűek ezek a csatornák, mert híradásaik jobban érintik a valóságot – Franciaországban az a valóság, hogy sok helyen a mindennapokban sincs biztonság, sem közbiztonság, sem gazdasági kiszámíthatóság. Magyarországon ezt önök nem tudják elképzelni, az önök országa egy ritka békés ország.
Akkor ennél a pontnál hadd kérdezzem meg, hogy mi az igazi oka annak, hogy bármilyen irányultságú újságtól is jön ide egy francia tudósító, szinte biztos, hogy rosszat fog írni? Saját zárt szociokulturális közegük szemüvegén keresztül, ideológiai elfogultsággal, erkölcsi felsőbbrendűséggel írnak legtöbben. Miért?
Nehéz erre pontos választ adni. Sok igazság van abban, amit ön felvet.
Ők a független újságírók. Akkor miért nem azok valóban?
Azt hiszem, azért, mert egy szűk közegből érkeznek, és a saját közegük politikai értékeléseinek a foglyai. Hadd utaljak erre megint: ez a „habitus”. Visszatértünk ide ismét, erről van szó. Ha egy újságíró ennek a közegnek a része, akkor ennek a közegnek a viselkedési, gondolkodásbeli szabályait tartja be. Ha meg akarja tartani tudósítói állását,
Önöknek van egy társszervezete Magyarországon, a Transzparens Újságírásért Alapítvány. Követik az ő munkájukat? Hasonló tevékenységet végez ez a csapat, mint önök?
Nem követem szorosan a munkájukat. Néha van egy-egy kommunikáció közöttünk, kérdeznek valamit, vagy nagy ritkán a két szervezet vezetői találkoznak egy egyeztetésre, de semmi egyéb. Amit tőlünk átvettek, az a metodológia, a modell, a technológia, de csak ezt tudják használni, a részletek nem másolhatóak, mert a két ország politikai közege teljesen más. Tehát önállóan dolgoznak, tőlünk függetlenül.
Utolsó kérdésként hadd utaljak arra, hogy a digitalizáció korában a politikai média helyett egyre inkább a közösségi média határozza meg a politikai diskurzust, a közbeszédet. Ön ezt egy normális jelenségnek tartja, vagy inkább egy negatív fejleménynek?
Eleinte ez inkább egy pozitív jelenség volt, hiszen sok ember új módon tudta elmondani a véleményét. Idővel azonban ez leginkább egy fenyegetéssé alakult át: a Facebook-on, a Twitter-en vagy a Youtube-on megjelent cenzúra ijesztő jelenség. A szólás szabadsága nélkül nincs demokrácia.
Furcsa, hogy egy jobboldali embernek – hiszen leginkább jobboldali tartalmakat tiltanak le – meg kell fontolnia, hogy egyáltalán leírja-e a gondolatait. Mérsékelt konzervatív gondolatokról beszélek, nem radikálisokról. A szervezetünk a közösségi média használata mellett ezért egyre nagyobb hangsúlyt fektet arra, hogy mailben juttasson el hírleveleket az olvasóink számára. Hogy eljusson az üzenet.
Fotó: Ficsor Márton
Chema Rodríguez elsősorban a hozzáállást hiányolta a franciáktól elszenvedett hétgólos vereség alkalmával, bár sem a védekezésünk, sem a támadásunk nem működött, és a játék többi eleme sem volt rendben. Bánhidi Bence pedig arról beszélt, hogy az ellenfél helyett végül saját magunkat leptük meg.
Nem sikerült megszorongatnia a magyar válogatottnak Franciaországot Varasdon a dán–horvát–norvég közös rendezésű férfi kézilabda-világbajnokság első középdöntős mérkőzésén.
A Veszprémben légióskodó Nedim Remili pokoli hangulatra és rengeteg magyar szurkolóra számít a varasdi arénában. A franciák világklasszis kézilabdázója többek között arról is beszélt a kedd esti középdöntős mérkőzést megelőzően, hogy mennyire utál Sipos Adrián ellen játszani.
Florence Bergeaud-Blackler világhírű francia antropológust a Muszlim Testvériségről, a bevándorlásról és az antiszemitizmusról faggattuk.
Kisebb országokra lesújt, de Franciaországot nem meri leszidni az Európai Bizottság az eladósodás miatt – írja a POLITICO.
A francia választóknak üzenne a diplomata.
Számtalan rendezvényt tartanak a magyar kultúra napján.
Felhívták a figyelmet arra is, hogy a kiskereskedelmi árak még okozhatnak meglepetést.
