Milyen lenne a megvalósított keresztény társadalom?

A Századvég kiadó gondozásában jelent meg T. S. Eliot Nobel-díjas költő, esszéista és kritikus A keresztény társadalom eszméje című esszéje. A kötetről L. Simon László, a Nemzeti Múzeum főigazgatója, Molnár Attila Károly, a Molnár Tamás Kutatóintézet igazgatója, és a moderátor, Bethlenfalvy Gábor újságíró beszélgettek. 

L. Simon kifejtette: a klasszikus önkifejezési formákat kereső attitűd nem zárja ki azt, hogy a teremtés világ rendjéről konzervatív módon gondolkodjon. Bizonyos értékek akkor is evidensek egy szerző számára, ha különböző életszakaszokban nem annyira megéltek. Eliotra ez különösen igaz, hogy a kereszténységhez való viszony ciklikusan változik, ez nem egy korszak, ez egy fejlődés. Eliot a kereszténységre nem csak egy rítusként tekint, hanem egy eszmére, társadalmi kohéziós elemre. L. Simon párhuzamba hozta Kassák Lajossal, noha életüknek egészen más a története. Kassáknál is látható, hogy munkásköltő és kommunista, de ezzel együtt hagyománytisztelő ember. A „romboljatok, hogy építhessetek" jegyében

L. Simon szerint nem egymást kizáró dolog a formabontás, az értékek megkérdőjelezése, és egyébként a saját kultúrához, saját nyelvi közeghez, saját hazához, saját kereszténységhez való mély ragaszkodás.

Bethlenfalvy kérdésére, miszerint nincsen-e folyton válságtudatunk, Molnár Attila Károly azt felelte, hogy a válságtudat régóta része a gondolkodásunknak. Peter Berger amerikai neokon szerző azt írta, hogy amikor az első ősember összehúzta az első prémet a hátán, és azt mondta, így nem mehet tovább, akkor kezdődött a reformok kora.

A történelemben mindig volt valamilyen válság. a görög krízis szó arra utal, hogy válaszút elé érkezünk. Amiért ma sok sora visszacseng Eliotnak, az az alapvető probléma, hogy az elmúlt 70-80 év nem oldotta meg, amit Eliot a húszas években látott. Megnyerték a világháborút a britek, és erre Eliot közli, hogy ez egy „átokföldje". „De miért, ha ők nyertek, és a csúcson vannak?" Körének alapvető gondolata volt, hogy az atomizálódott egyén gyenge, bedől a nácizmusnak és a bolsevizmusnak. A gyenge, magára maradt egyén nagyon is igényli az állam beavatkozását. A liberalizmus tehát szándéka ellenére előkészítette a talajt a totalitárius, államközpontú társadalomnak. A liberalizmus fel akarta szabadítani az egyént a vallási, nemzeti korlátok alól, és ezt kritizálja Eliot, miszerint az egyén magányos és szerencsétlen.

L. Simon szerint sokkal rosszabb, amit ma élünk meg, mint amit Eliot megélt. Könyve aktuálisabb ma, mint akkor.

Eliot a keresztény társadalomra politikai keretrendszerként gondol. Nem csak arról szól, hogy az ember a saját hitét megéli. Az a szakralitás, amit az Istennel való viszony jelent, mindenki számára fontos lehet. Az a veszély, hogy a nem keresztény alapokon nyugvó társadalomban is betölti valaki isten helyét – például Sztálin vagy Hitler.

És ekkor még nem is láthatta Eliot, hova vezet a második világháború után a Szovjetunió győzelme. A szocializmusban a tiltás ellenére jobban állt a vallástudat, hiába okozott az egyháznak mérhetetlen károkat a múlt rendszer.

de az emberek szakralitáshoz való viszonya még közelebb állt az Eliot által leírtakhoz.  

Molnár hozzátette, hogy a brit politikusok ekkor „halál unalmasak” voltak, viszont a költőik – C. S. Lewis, Tolkien – inspiratívak voltak. Magyarországon ma fordítva van, a politikusok ma bátrabbak, mint a gondolkodók. a kritikusabb nézeteket felvállalják a politikusok, de az értelmiség mintha óvatos lenne.

Eliot felvállalta, hogy könyvelőként élt kezdetben, és vállalta ezt a munkát az akadémiai állás helyett, hogy szabadon gondolkodhasson. Eliot eközben elitista volt, ami nem lógott ki a kor hangulatából. Alexis de Tocqueville állapította meg, hogy Amerika középszerű, mindenkinek van valamennyi pénze, de nem sok, tud írni és olvasni, de nem jól. Eliot a középszerrel szemben fogalmazza meg a kritikát. Ebből nem biztos, hogy van kiút, és biztosan nem az állam fogja megoldani a problémát. 

L. Simon szerint viszont alapvetően nem a demokráciával, hanem annak kultúrára való hatásával volt problémája. Ráadásul ő még ezt a tömegdemokrácia korszakának elején írta, és a tömegkommunikációs robbanás még meg sem történt. Az internetet még el sem tudta képzelni. Ezzel nem nagyon tudunk mit kezdeni, mert a jelenség visszafordíthatatlan. Kérdéses, hogy mennyire a demokratikus keretrendszer által létrehozott kommunikációs rendszer az, amely a konzervatívoknak nem felel meg. L. Simon szerint az egyetlen megoldás, hogy értékeket adunk át gyermekeinknek.

Bethlenfalvy utal rá, hogy Eliot arról ír: a politikusok legyenek keresztények. Feltette a kérdést, hogy nem igazságtalan-e csak a politikusoktól elvárni a kereszténységet? L. Simon szerint viszont Eliot nem arról ír, hogy ki hogyan élje meg saját hitét, hanem arról, hogy a kereszténység mint keretrendszer milyen módon foghatja össze az életünket, a kultúránkat. A mélyen ateista ember is a teremtett világot, annak rendjét és teremtőjét tagadja, de mindenképpen ahhoz viszonyítja önmagát.

A kereszténység erkölcsi keretrendszer is: a keresztény kultúra azok számára is kitörölhetetlen, akik irtanák, mert ők is tudják, miről van szó. Nem arról győzköd Eliot, hogy higgyünk Istenben, hanem arról, hogy a teremtett világ magyarázatához való ragaszkodásunk hogyan tud nekünk egy élhető keretrendszert alkotni.