Amit Gyurcsány tett, az hazaárulás – Kálomista Gábor a Mandinernek

Kacsoh Dániel interjúja a Mandiner hetilapban.

Valós alapokra épülő politikai kriminek nevezte az Elk*rtuk című filmet. Nem inkább kampányfilmről van szó?
Szó sincs róla, a politikai krimi egyébként műfaji meghatározást takar, a világon mindenütt ugyanazt jelenti: a valóságon alapuló történetet mesél el. Igyekeztünk is ragaszkodni 
a szigorú műfaji keretekhez.

A magyar közvélemény tizenöt éve nem tudja, mik is azok a „valós alapok”, hogy hogyan, kik által és miért szivárgott ki az őszödi beszéd. A film után okosabbak leszünk?
Az átlagnál nagyobb hírfogyasztóként azt hittem, minden lehetséges dolgot tudok erről az eseménysorozatról. Ahogy azonban egyre jobban belementünk az előkészítésbe, adatokat gyűjtöttünk, interjúkat vettünk fel az érintettekkel, eddig ismeretlen dokumentumok és felvételek jutottak el hozzánk. A birtokunkba kerülő adatok között rengeteg olyan volt, ami őszintén szólva megdöbbentett.

Egy kis szpoilert szabad esetleg? Megtudjuk az igazságot?
Úgy vélem, ami akkor történt, illetve amiről a média beszámolt, csupán a jéghegy csúcsa. Most a machinációk mögé és alá láttunk, így ki fog derülni a filmből, hogy a kiszivárogtatás mennyire volt spontán, illetve előre eltervezett. Ugyan nem dokumentumfilmről vagy riportról van szó, s ilyen értelemben nem magyarázunk, csak egy történetet mesélünk el, a néző számára mégis sok minden értelmet nyerhet majd, ami eddig homályban volt a botrányos eseménysorozattal kapcsolatban. Alaposan és hűen dolgoztuk fel az egészet, ragaszkodtunk a tényekhez. Vannak tehát válaszok a kérdésekre, de azokat nem mi, hanem maga a történet adja meg. Visszatérve az eredeti kérdésre: a filmnek nem az a feladata, hogy üzenjen, és állításokat fogalmazzon meg, hanem hogy a valós kereteket a lehető leghitelesebb módon felvázolva mutasson be egy izgalmas, emberi sztorit.

„Gyurcsány Ferencre a fiatalok ma úgy gondolnak, mint egy jópofa, gitározó srácra, aki néha a diszkóban is megjelenik; holott ő követte el a rendszerváltás utáni időszak legnagyobb politikai bűncselekményeit” – nyilatkozta korábban. Épp ezt a képet akarja a Fidesz is felrajzolni a DK elnökéről a kampányban. Véletlen egybeesés?
Ne keverjük össze a dolgokat! Én nem vagyok politikus, ez pedig egy, a magyar közéletre és társadalomra meghatározó hatást gyakorló esemény tizenötödik évfordulójára készített mozifilm. Semmi több. Akkor is, ha ez valakinek nem tetszik. A parlamentben számtalanszor elhangzik, főleg a DK-s képviselők részéről, hogy az egész őszödi botrányt el kéne már felejteni, ez történelem. Régóta problémám a filmes kultúránkkal, hogy csak szemérmesen „beszélünk” a történelmünkről, legyen szó a honfoglalásról, Mohácsról, Trianonról, a második világháborúról vagy éppen a közelmúltról. Mintha takargatnivalónk lenne. Más országokban ez nem így van, akár ma élő személyiségeket is be tudnak mutatni fikciós alkotások révén, gondoljunk csak A korona című angol sorozatra vagy a Berlusconiról készült filmre.

Azért csak számít, hogy Gyurcsányról elég karcos véleménye van.
Ha most kicsit elvonatkoztatunk a filmtől: aki csalással szerez hatalmat, majd erőszakkal tartja meg, azzal kapcsolatban számomra nincs mérlegelnivaló. Amit Gyurcsány tett, az egész egyszerűen hazaárulás. Legalábbis mifelénk így hívják azt, ha valaki beismerten hazudik egy egész országnak, majd ok nélkül még nagyobb balhékat provokál ki, embereket veret és aláz meg, teszi tönkre az életüket. Finomkodhatunk, de erre nincs más kifejezés egy normális demokráciában.

A DK-ban vagy akár az MSZP-ben, de most már a Jobbikban sem így gondolják. Az ő szimpatizánsaik ne is üljenek be a filmre?
Éppen ellenkezőleg. Nekik is csak azt tudom javasolni, hogy nézzék meg. Megjegyzem, egyelőre nem is az alkotásról, csak a témájáról megy a vita. Kiváló producertársam, Helmeczy Dorottya egy ilyen kérdésre egyszer azt mondta: gyerekfilmet karácsonykor, politikai thrillert pedig választás előtt készítünk – akkor van rá érdeklődés. Mi ugyanis elsősorban remek és sikeres filmet szerettünk volna alkotni, Őszöd pedig ma is benne van a közhangulatban, a közbeszéd tárgya. Meggyőződésem, hogy a végeredmény kiváló lett, és kifejezetten sajnálom azokat, akik előre megbélyegzik. Nem szembesíteni, hanem elgondolkodtatni és szórakoztatni akarunk.

Azért ennél csak többet: a főszereplők épp választásra készülnek. Gyurcsány is.
Teszik a dolgukat, ahogy mi is tesszük a miénket. Annyit kérnék mindenkitől, hogy amíg nem látta, lehetőleg ne mondjon ítéletet a filmről. Egyszer már megéltem hasonlót: a Veszettekről azt sulykolták, hogy a Jobbik és a Magyar Gárda ellen készült, emiatt a mozihálózatok levették a műsorról életem egyik legjobb filmjét. Akkor tudatosult bennem, hogy itt valami nagyon nincs rendben. Azt nem lehet, hogy egy alkotást politikai alapon mérnek meg, hiszen alapvetően a nézőre kellene bízni a döntést.

Mennyire volt nehéz színészeket és stábot találni?
Mintegy kétszázötven színészt néztünk meg, nem volt zsákbamacska, a jelentkezők tudták, mi a téma. A legjobbakat válogattuk ki minden feladatra, a rendező döntött. Volt olyan, aki örömmel vállalta a forgatást, de később jelezte, olyan támadásokat kapott a szakmából, hogy inkább visszalép. A szereplők azóta is folyamatosan nyomás alatt vannak, fenyegetéseket kapnak, s nemcsak a baloldali megmondó­emberek, hanem a kollégáik részéről is. Ezt meglehetősen ízléstelennek tartom. Az meg végképp kicsapta nálam a biztosítékot, amit Molnár Áron noÁr nyilatkozott a minap.

Mit mondott?
Azt, hogy aki nincs a NER közelében, nem juthat támogatáshoz, az Elk*rtuk szereplőinek pedig nem lett volna szabad vállalniuk a megbízást. Csakhogy most kezdik el forgatni a Nemzeti Film­intézet százszázalékos támogatásával minden idők egyik legdrágább magyar filmjét, melynek éppen ő az egyik főszereplője. Tehát ha valaki a hatalom közelébe került, azt úgy hívják, hogy Molnár Áron. Ezzel szemben az Elk*rtuk kizárólag magánpénzből, állami támogatás nélkül valósult meg. Micsoda álszent és sunyi világ ez! Ha valaki épp nem a baloldali fősodorhoz tartozik, nem úgy ugrál, ahogy ők fütyülnek, nem lehet úgymond az általuk dominált rendszer része. Ebből elég!

Csaknem tizenkét éve kormányoz a Fidesz, a baloldal és a liberálisok szerint elnyomva a másként gondolkodókat a kultúra területén is.
Bár egyszer nyomnának el engem úgy, ahogy most őket! Egyébként tényleg nem értem, miért alakult ez így, s hogy tartunk még mindig itt. A kulturális világ csupán egy kis szegmense a magyar társadalomnak, ám annál hangosabb. Ugyan vidéken változik a helyzet, Budapesten az értelmiség és a művészi körök nagyjából kilencvenöt százaléka ma is bal­liberális. Ők nem igazán tűrnek meg maguk mellett másik hangot, véleményt, világképet. Nyomasztó a túlsúly. Én már 1998-ban írtam a kulturális államtitkárnak egy levelet a Színház- és Filmművészeti Egyetem működésének problémáiról.

Lett is belőle később, azaz tavaly nagy balhé. Megérte?
Nyílt provokációnak tartom a modellváltásra adott reakciókat, hiszen senki nem akart rosszat az intézménynek. Elengedhetetlen volt a változás. Ha egy egyetemen ideológiai képzés folyik a szakmai rovására, az nincs rendben. Egyik oldal részéről sem. A valódi művészet nem tűri az ideológiát, s bár vannak kísérletek, a nézőket sem lehet bal- és jobboldaliakra osztani. Nem az SZFE dolga nevelni a leendő művészeket és a kultúrafogyasztókat.

Ha már kultúrharc: az utóbbi hetekben lehetett arról hallani, hogy több mozi nem hajlandó műsorra tűzni az Elk*rtukot. Mi történt?
Ott kezdeném, hogy a legnagyobb gondnak a 2004-es filmtörvényt tartom, már rég módosítani kellett volna. Akko­riban a Budapest Film révén borzasztó erős volt a forgalmazói lobbi. Pedig Európa legtöbb orszá­gában megvalósul bizonyos protekcionizmus a hazai, illetve az európai gyártású filmek javára, Franciaországban például az amerikai alkotásokra kivetett adót is nekik adják. Nálunk ilyesmiről sajnos szó sincs. Leegyszerűsítve: van nemzeti filmgyártásunk, de nincs nemzeti filmforgalmazásunk. A piaci szereplők döntő többsége továbbra is külföldi kézben van, s bajosan várható el, hogy ezek a hálózatok a magyar filmeket segítsék. Ebbe a hollywoodi stúdiókat kiszolgáló rendszerbe még az általam nagyra becsült Andy Vajna sem nyúlt bele. Pedig a jó minőségű, nemzetközi díjakat elnyerő magyar produkciók megérdemelnék a kivételezést.

Érdemes még megnyitni egy ilyen vitát? A streamingszolgáltatók térnyerése miatt többen már a mozifilmek halálát emlegetik.
Annak idején a színházat is temették a filmek térnyerése miatt, aztán a színházat és a mozit is a televízió megjelenésével. A mozi és a színház azonban mindent túlél, hiszen mindkettő közösségi élmény. Más kérdés, hogy a technológia persze változik, fejlődik, a dvd például tényleg meghalt. Az általam vezetett Thália Színház egyébként a járvány alatt sem tartott streaming-előadásokat, annak se színe, se szaga, se hangulata. Hiszem, hogy a mozifilm mindig meg fog maradni, az a szórakoztató műfaj teteje, a mozgókép Formula 1-e.Ha az Elk*rtuk ugyanolyan bánásmódban részesülne, mint az éppen futó James Bond-film, szoros lenne köztük a verseny, és alighanem meg is nyernénk. Ez ugyanis a mi történetünk. A forgalmazók és a mozik azonban nagyon be tudják határolni egy produkció lehetőségeit, nem mindegy, milyen műsorsávban és hányszor játsszák az adott filmet. Ha például a legkésőbbi időpont délután három, akkor ugyan kijöhet a statisztika, de nyilvánvaló, hogy rendkívül mostoha bánásmódról van szó.

A hatmozis Budapest Film közölte, napi egy vetítésre volt eredetileg hajlandó. Ez nevezhető cenzúrának?
Azt mondták, azért, mert még nem látták a filmet. Csakhogy ez hazugság, hiszen a korhatárbíráló bizottságban ott ül a képviselőjük. Később kapacitáshiányra hivatkoztak, ám ez az érv szintén megdőlt, végül a kasszasikereket hozták fel indokul. Még tárgyalásban vagyunk, de valójában el akarják hallgattatni ezt a filmet. Pökhendi és megalázó az eljárásuk. Csakhogy vége van ennek a szőnyeg alá bújtatott félelemnek, aki nyakon verdes, azt én is nyakon verdesem! Nem retteghetünk örökké, szóvá tesszük a méltatlanságokat.

Megfelel az Elk*rtuk az egyes nyugati filmintézetek által szabott kvótáknak?
Nem. Próbálunk nem nemi, faji vagy ideológiai alapon stábot válogatni. Nálunk a tehetség az elsődleges, nem hiszek a kvótákban. Sőt, szerintem a minőség akadálya lehet, ha erőszakkal próbálunk ilyen kikötéseket megszabni. Rólam mindenki tudja, hogy le tudom tenni a politikai batyumat az ajtóban, mielőtt belépek a produkcióba, s ugyanezt várom el másoktól is. Közben a fesztiválok egyre jobban eltolódnak a liberális fősodor felé, lassan már nem is filmek, hanem ideológiai üzenőfalak versengenek. Nem hiszem, hogy meg kellene felelni nekik. A nyugati produkciókon egyre jobban látszik ez az erősödő behatás, a megfelelési kényszer. Sokszor nem várt, dramaturgiailag indokolatlan pillanatokban csattannak el például leszbikuscsókok, alighanem azért, hogy az lmbtqi-elvárásoknak is megfeleljenek a készítők. Csakhogy ez a filmek megerőszakolása és egyúttal a közönség lenézése. Mindenáron érzékenyíteni, befolyásolni akarják a nézőt, formálni a világképét, ahelyett, hogy rábíznák. Készítettünk egy ártatlan gyerekfilmet El a kezekkel a papámtól! címmel, borítékolható, hogy egyetlen fesztiválon sem fogunk labdába rúgni vele.

Ezek a kérdések a politikai közbeszédben is teret kapnak, legutóbb a gyermekvédelmi törvény miatt vonták kérdőre a kormányt itthon és külföldön egyaránt, mondván, homofób törvényt alkotott. Erről mit gondol?
A kormánynak több eszköze van, mint nekem, mindenesetre magam is láttam azt a mérhetetlen ellenállást, amelyet a Kocsis Máté által jegyzett törvény váltott ki. Fel is hívtam, hogy miről van szó, mire azt javasolta, ne higgyek el minden híradást, olvassam el a törvényszöveget, és utána alkossak véleményt. Így is tettem. Ebből az derült ki számomra, hogy elsősorban a szülő joga és felelőssége a gyermeke nevelése, s a pedagógusok szerepét is teljesen normális szempontok mentén rögzítették. Biztosan nem örültem volna, ha az általános iskolában mondjuk egy transzvesztita előadást tart valamelyik gyerekemnek arról, hogy az milyen jó élet. Ha befolyásolni akarják az újabb nemzedékeket, elvéve a nevelés jogát a szülőktől, azzal szemben bizony fel kell lépni. Szóval nem találok semmi kivetnivalót a törvényben, sőt. A jelenséggel kapcsolatban egyébként van egy egészen friss élményem. Pár hónapja a Liszt Ferenc téren egy étteremben ültünk a családdal délután, amikor észrevettük, hogy a közelben egy transzvesztita­show zajlik éppen, a szomszéd asztalnál pedig keresztelőt ünnepeltek. A mérhetetlen elnyomásban és diktatúrában napközben egy nagydarab férfi női ruhában tátogott Édith Piaf-számokra, és senki egy rossz szót nem mert szólni, legfeljebb elfordult. Az emberek többsége Magyarországon egyébként józanul gondolkodik ebben a kérdésben, miközben a külföldi kollé­gáim rémülten panaszkodnak nekem, hogy micsoda homofóbia van nálunk. Mindegyiküket arra biztatom, tájékozódjon, mielőtt ilyeneket mond.

Milyen a magyar film megítélése egyébként külföldön?
A Vajna-korszak sokat javított a képen, fontosak voltak az Oscar-díjak és egyéb elismerések. Azt azonban furcsának tartom, hogy a győztes alkotók az egyébként államilag támogatott produkcióik révén szerzett ismertséget arra használják, hogy a magyarországi viszonyokra panaszkodjanak külföldön. Fel lehet íratni világsztárok tenyerére, hogy FreeSZFE, amikor nyilván nem tudnak semmit az egészről, csak ez méltatlan és aljas.

Nyitókép: Földházi Árpád