Kohán Mátyás írása a Mandiner különszámában.
„Melytől, Uram, Isten, minket őrizned / ez napon bűn nélkül! / Légy irgalmas, Uram, Isten, bűnösöknek / Légy irgalmas nekünk!” Négy hangszóróból zeng a fülembe a Schola Hungarica. Szinte hallom Dobszay László avisóját suhogni, versenyt dörmög ezernégyszáz köbcenti, két pár Continental és az M85-ös autóút flasztere a Te Deummal, de a végén úgyis az ősi himnusz nyer.„Legyen te szent irgalmasságod mihozzánk / Mert nekünk te vagy oltalmunk.”
Hazafelé tartok.
Budapest füstös pora ül rajtam. Mókuskerékből jövök. Kergetni az igazat, a jót, a szépet, örökké kérdezni, beszélni, találkozni – így rakódik a vidéki emberre a Budapest-por, rétegről rétegre, kérlelhetetlenül. Nincs ellene mit tenni. Haza kell menni. Le a széles, új, nagy útról, rá a keskeny, régi kicsire, átrobogni Kapuváron. Fertőhomoknál lefordulni. Régi soproni trükk ez az autóút előtti időkből: ha Kópházánál dugó van, a négy számjegyű Fertőd–Balf-békasztráda nyújt menedéket. 8518. De Kópházánál nincs dugó, én pedig már rég nem ezért járok ide.
Ilyesmiket csinálhat az Isten, ha épp szabadnapos: pici falvakat hegyekre, tavak fölé bicikliúttal meg egy jó csárdával”