John Lennon esete az ír nemzeti mozgalommal

Paár Ádám írása

Negyven évvel ezelőtt, 1980. december 8-án John Lennon, a Beatles együttes egykori tagja gyilkosság áldozata lett. Köztudomású, hogy Lennon kiállt a számára fontos társadalmi és politikai ügyek, különösen a háborúellenesség mellett – most egy kevéssé elemzett kérdésre, Lennon és az ír nemzeti mozgalom kapcsolatára világítunk rá.

1972. január 30-án a brit katonai és rendőri erők tüzet nyitottak az észak-írországi Derry (az unionisták számára Londonderry) Bogside negyedében fölvonuló, békésen tüntető civilekre. 13 tüntető meghalt, 15-en pedig megsebesültek. A „Véres vasárnap” néven elhíresült esemény új fejezetet nyitott a háromoldalú – brit-unionista-nacionalista – konfliktusban. Addig a brit fegyveres erők a katolikus, döntően az átlagosnál szegényebb lakosok számára védelmet jelentettek a protestáns unionista – más néven lojalista – paramilitáris csoportok támadásával szemben.

1922-ben a „smaragd sziget” déli része Ír Szabad Állam néven, Dublin központtal önállóságot nyert, míg az északi terület, az ún. „6 grófság”, amelyet Ulster összefoglaló néven ismernek, szervesen Nagy-Britannia része maradt. 1937-ben az új alkotmány deklarálta Írország függetlenségét, majd 1949-ben az ország kilépett a Nemzetközösségből. Ezzel a sziget déli területei számára a 12. századtól tartó – igaz, csak a 16. században kiteljesedő – angol befolyás, majd uralom véget ért. De volt egy bökkenő: a sziget északnyugati csücske még brit uralom alatt állt, mégpedig egyre növekvő létszámú, ám a diszkrimináció számos formájának kitett katolikus népességgel. Az, hogy a mindinkább kisebbségbe kerülő protestánsok kezükben tartották a gazdasági jogokat és előnyöket, megakadályoztak minden általános választójogi reformot, és erőszakkal reagáltak az ír nemzeti jelképek kitűzésére, robbanásveszélyes helyzettel fenyegetett.

A sziget lakosainak etnikai leszármazása nagyon kusza: a kelta, viking, francia-normann, flamand és angolszász elemek a középkortól kezdve oly mértékben összekeveredtek, hogy szinte lehetetlen etnikailag írekről beszélni. A középkorban a szigetre hódítóként érkező francia-normann és flamand lovagok és főurak az ír királyokkal és előkelőkkel való házasságok útján fokozatosan asszimilálódtak, kulturálisan, nyelvileg elíresedtek: a FitzGeraldok, Fitzpatrickok, Pendergastok és Flandersek (akiknek neve közvetlenül utal Flandriára) írebbek lettek a sziget korábbi lakosainál. A sziget kultúrája hódította meg a hódítókat, távol az anyaországtól, amely pár évszázadig nem foglalkozott a nyugatra elterülő szigettel, mert az angol királyok erejét a százéves háború, majd a „rózsák háborúja” kötötte le. 

Mindez megváltozott a Tudor- és Stuart-korban. A 16-17. században a szigetet alávetették az angol gyarmatosításnak, amely együtt járt az ír elit lecserélésével: a korábbi főnemesség a kontinensre menekült (ahogyan a nép hívta: ez volt a „grófok futása”), és helyükre született angolok érkeztek. „Csonka társadalomként” az ír parasztok, bérlők, halászok a katolikus egyház körül tömörültek. Az ír grófok könnyen elmenekülhettek (elvégre az arisztokrácia nemzetközi: sok francia és osztrák főúr föl tudott mutatni családfáján egy ír nagybácsit vagy nagynénit), a kisembereknek és szegényeknek azonban maradniuk kellett.

a 19. századi katolikus emancipációig.

Jelenetek az észak-írországi félmúltból

A nyelv sem jelent biztos fogódzót az ír identitás meghatározásában. A 19. századi kivándorlástól kezdve az ír anyanyelvű népesség drámaian csökkent, és az ír parasztság mindinkább angol nyelvűvé vált. Ugyanakkor a 19. század végétől éppen a protestáns vezetők kezdték forszírozni az ír nyelv használatát. Sem az etnikum, sem a nyelv, hanem a vallás lett a fő identitásformáló tényező. Éppen azért, mert az angol és skót protestantizmussal szemben az ír nép a katolikus egyházban találta meg védelmezőjét. Ha katolikus vagy, nacionalista vagy, ha protestáns vagy, lojalista vagy- szólt a közmondás (elfeledve, hogy volt sok protestáns ír hazafi, mint Charles Stewart Parnell, aki követelte az önkormányzatot, valamint vallási tekintet nélkül a parasztok védelmét).

A katolikus lakossággal szembeni diszkriminációk kiváltották számos angol bírálatát. Közéjük tartozott John Lennon is, aki Paul McCartneyval együtt a négytagú Beatles banda politizáló szárnyát alkotta. A „Véres vasárnap” idején az Egyesült Államokban tartózkodó Lennon dühös lett az események hallatán. Lennon és felesége, Yoko Ono a Sunday Bloody Sunday és a Luck of the Irish című dallal, Paul McCartney és új együttese, a Wings a Give Ireland Back to the Irish dallal reagált a véres eseményre. 
Nem ez volt a híres zenész egyetlen kötődése az ír kérdéshez. Lennon apja, Alfred Lennon ír munkásosztálybeli háttérrel rendelkezett.

Az angol munkásosztály – Liverpoolban, Manchesterben, Leeds-ben és másutt – nagy arányban bevándorolt írekből állt. Ez a családi indíttatás is szerepet játszhatott a fiatal John szociális aktivizmusának kialakulásában. Az ismert zenész és békeaktivista szimpatizált az észak-írországi katolikus közösséggel, amelyet éppolyan elnyomott kisebbségnek látott, mint az afroamerikaiakat. 1971-ben, tehát egy évvel a „Véres vasárnap” előtt részt vett egy londoni tüntetésen az észak-írországi katolikus kisebbség mellett. Állítólag Lennon találkozott Gerry O’Hare-ral, az 1969-ben alakult Provisional IRA („átmeneti IRA”, PIRA) tagjával. Nem meglepő, hogy az IRA-ból kivált radikális szárny fölvette a kapcsolatot a hírességgel, akinek arca és állásfoglalása fontos volt. Lennon még arra is képes volt, hogy egy IRA-t nyíltan támogató és a Brit Birodalmat gyalázó kampányszöveggel vonuljon föl egy tüntetésen. 

Mindenesetre Lennon az írkérdésben való szerepvállalásával kihívta maga ellen nemcsak a brit, hanem az amerikai hatóságok gyanakvását. Ugyanis ez időben Moszkva támogatta az IRA-t. Nem barátságból, csak geopolitikai érdekből: fütyültek arra, hogy az IRA katolikus és nacionalista, vagy, hogy a dublini kormány éppolyan antikommunista, mint a londoni. Ha a protestánsok lettek volna fölhasználhatók Nagy-Britannia hátsó udvarában a zavarkeltésre, akkor bizonyára őket támogatták volna (egyébként az IRA új nemzedéke vonzódott az újbaloldalhoz: nem egy bebörtönzött IRA-tag cellájának falán nem Michael Collins, az IRA alapítója, hanem Che Guevara posztere lógott. A PIRA pedig kifejezetten a demokratikus szocializmus megteremtését tűzte ki célul). 
Mindenesetre

bár ezt Yoko Ono mindig tagadta. Az azonban biztos, hogy adott koncertet a bebörtönzött republikánusok támogatására.

Feltétlenül meg kell említeni két dolgot ehhez: az IRA-t és a PIRA-t egészen másként ítélték meg a korban, mint manapság, másrészt voltak lojalista, unionista szervezetek is (pl. az Ulsteri Védelmi Szövetség), sőt éppen utóbbiak kezdték a támadásokat, a katolikusok ellen, és ez utóbbi tény önmagában legitimálta az IRA létezését. Azonban az erőszak mellett létezett egy békés katolikus polgárjogi mozgalom, amely bízott London jóindulatában és reformkészségében. Éppen ezt rombolta le (egy időre) a brit fegyveresek akciója a „véres vasárnapon”.

John Lennon - Working Class Hero

Másrészt nem meglepő, hogy zene és politika összefonódott az ír kérdésben. Az 1970-80-as években a zene volt az egyik fő fegyver az ír nacionalisták kezében: az ír folklórban külön műfajt képeznek a „lázadó dalok”, amelyek a 18. századtól az 1980-as évekig dolgozzák föl az ír nemzet vélt vagy valós hőseinek (Whiteboy-ok, féniánusok, az 1916-is húsvéti felkelők, IRA- és PIRA-harcosok) életét és tetteit, és ezek rock-osított hangszerelést kaptak. Természetesen az ellenoldalnak, a lojalistáknak is megvoltak a maguk „lázadó dalai”, folk és rock változatban egyaránt. Lennon zenészként tehát könnyen szimbólummá válhatott.

Lennon halála után öt évvel, 1985 novemberében Margaret Thatcher angol és Garret FitzGerald ír kormányfők megegyezése jegyében Írország beleszólást nyert az északír ügyekbe, ugyanakkor a két fél közös föllépést ígért az IRA-val szemben. Az 1990-es évek, az 1998-as nagypénteki egyezmény óta ritkává váltak az erőszakos cselekmények, ám a kérdés megnyugtatóan máig sem zárult le.