Szállóigék

Ha ötven vagy száz év múlva ezt a két szót olvassa vagy hallja a magyar polgár, tudni fogja, milyen körülmények között született. Merthogy minden szállóigének megvan a maga története, és a közmondástól eltérően ismert a szerzője. Szinte valamennyi szállóige rövid, és éppen ez az, ami erőt ad neki a repüléshez, kifutópályát biztosítva számára. Szíves-örömest lemondanánk persze a Maradj otthon! repüléséről, és helyette sárkányokat reptetnénk az égre, de hát ennek most nincs itt az ideje.

Georg Büchmann német nyelvész alkotta meg és keresztelte el Európa-szerte 1864-ben a fogalmat – „geflügeltes Wort” –, amelyet aztán átvett az egész világ, mi, magyarok is. Jóllehet négy évvel korábban Arany János Széchenyi emlékezete című versében már így énekelt: „Egy szó nyilallott a hazán keresztül, / Egy röpke szóban annyi fájdalom…” Nevezték ugyanis a szállóigét röpke szónak, röpszónak (kezdetben ez terjedt el a legjobban), szárnyas szónak, voltak röppentett szók, röppentő igécskék, szárnyas mondások stb., mígnem Thallóczy Lajos történész, az MTA tagja a szálló igét (akkor még két szóban írva) ajánlotta 1894-ben Tóth Bélának, az 1901-ben megjelent Szájrul szájra című könyv írójának, ez maradt meg a 21. század emberének örökül. A jelzős főnév később főnévként rögzült.

Vannak nemzetközi szállóigék (a Bibliából, a latinból, a világirodalomból), vannak, amelyeket csak egy nemzet valamely rétege ért meg, és vannak, amelyeket csak az eredeti nyelven használunk. Pél­dául: „Cherchez la femme” – keresd az asszonyt. A szárnyasigék természetük szerint jóra és rosszra egyaránt utalnak, de a legtöbbjük negatív kicsengésű. Például: „Az aranjuezi szép napoknak vége.” (Schiller Don Carlosának első felvonásából.) Aztán: „Kiesett a világ feneke!” (Tóth Ede 1875-ben színre került, A falu rossza című színművéből.) Jóra utaló szárnyasigék: „Szeged szebb lesz, mint volt.” (Az árvíztől elpusztított Szegeden mondta 1879. március 16-án Ferenc József császár és király. Vagy: „Il dolce far niente” – az édes semmittevés (Plinius 9. levelében olvashatjuk; már Cicero megjegyezte, hogy semmit tenni gyönyörűség). Petőfi Ebéd után című versében ez áll: „…Aztán tied vagyok, / Imádott heverés!” A sokoldalú francia költő Jean Cocteau híres mondata: „A semmittevésből születnek a legnagyszerűbb ötletek!” (Erre vagyunk most kényszerítve…) Akadnak szállóigék, amelyek feledésbe merülnek, és akadnak, amelyek ma is repülnek. Például: „Vihar egy pohár vízben” (Montesquieu mondta a kis San Marino forrongására utalva.) Gyakorta megesik, hogy a polgárok változtatnak a szállóigéken. Kossuth Lajos írta: „Tengerhez magyar! el a tengerhez!” Ebből lett a „tengerre, magyar”. „A gondolatközlés gyorsvonata” – ahogy Alexander Bernát filozófus a szállóigékről állította.

Maradj otthon! – kapjuk a felhívást, és mi megfogadjuk a tanácsot. Eljátszom a szállóigékkel, és azt keresem, melyek lehetnének jelenlegi gondolataink társai az otthonunkban. Lássuk csak: „Jó szerencse, semmi más.” (Zrínyi Miklós.) „Hol van már a tavalyi hó?” (Villon híres balladájának a refrénje.) „Merito plectimur” – Méltán bűnhődünk (Phaedrustól, a meseköltőtől kölcsönözve a szállóigét.) Tehetek ide egy kérdőjelet?

(A szerző újságíró)