Fénysugár és fedett akció: így támogatta a CIA a hidegháborús ellenzékeket

A hidegháború történetének egyik érdekes fejezete a Congress for Cultural Freedom, vagyis a Kongresszus a Kulturális Szabadságért nevű antikommunista szervezethez kapcsolódik, amely hatékonyan épített hidat a vasfüggöny két oldalán élő értelmiség között. A CCF története azonban nem mentes a kérdőjelektől:

A Kongresszusról hétfőn este a Danube Institute szervezésében a Francia Intézetben beszélgetett a francia volt CCF-alkalmazott, Roselyne Chenu, valamint a szervezet működését a hatvanas években közelről megismerő John O'Sullivan (a Danube Institute vezetője, a National Review szerzője), és a szervezettől az idők során korábban támogatást kapó Illyés-Kodolányi Mária (Illyés Gyula lánya) és Szávai János, volt franciaországi magyar nagykövet.

Könyvcsomagokkal a diktatúrák ellen

Roselyne Chenu nemrégiben könyvet írt a CCF-ről. Mint elmondta: sokan írtak már a szervezetről, de ezekben az elemzésekben annyi „hiba és hazugság” volt, hogy nem volt más választása, mint hogy bennfentesként megírja a CCF valódi történetét. Ehhez a személyes naplóját és levelezését használta, valamint archívumokban is kutatott Európa-szerte, összesen hatezer dokumentumot vizsgált át.

Chenu felidézte: a CCF-et 1950-ban hozták létre egy Nyugat-Berlinben rendezett konferencia után,

ellensúlyozzák a Béke-világtanácshoz hasonló szerveződések befolyását, és támogassák a diktatúrák alatt élő értelmiségieket. A berlini konferencia résztvevői – többek között Denis de Rougemont, Arthur Schlesinger, Bertrand Russell, Raymond Aron – aláírták a „Kiáltvány a szabad emberekhez” című szöveget, amely rögzítette azt, hogy a véleményszabadság elidegeníthetetlen emberi jog.

A CCF-projekt atyja az észt zsidó származású Michael Josselson volt, aki a harmincas években az Egyesült Államokba költözött, majd a háború végén az amerikai hadsereg titkosszolgálatának kötelékében érkezett Berlinbe.

A szervezet fokozatosan épült ki: Kelet-Európa után Latin-Amerikával és Ázsiával foglalkozó csoportjaik is alakultak. Chenu aláhúzta:

a francói Spanyolországban és a salazari Portugáliában is aktívak voltak, de azokban a latin-amerikai diktatúrákban is, amelyek az USA támogatásával jöttek létre.

Roselyne Chenu a nagy francia katolikus költőn, Pilinszky János és Illyés Gyula barátján, Pierre Emmanuelen keresztül került kapcsolatba a CCF-fel. Emmanuelt, aki egyébként a háború alatt a németekkel szembeni Ellenállásban is részt vett, 1947-ben azzal bízta meg a francia kormány, hogy látogassa meg a kelet-európai Francia Intézeteket, mérje fel azok működését. A szovjetizálódást érzékelő költő hazatérvén cikksorozatot írt a Kelet-Európában szerzett tapasztalatairól. A baloldali értelmiség ura, Louis Aragon emiatt hátat fordított neki (épp úgy, mint néhány évvel később a sztálinizmussal szembeforduló Albert Camus-nek), Emmanuelt pedig kiközösítették az értelmiségi körökből. A költő később írásokat közölt a CCF folyóiratában (például 1956 magyar forradalmárjait méltatva), majd a szervezet állandó testületébe is bekerült. Emmanuel kezdeményezésére rendeztek olyan kollokviumokat, amelyen egész Európából érkezett értelmiségiek részt vettek.

A szervezet a folyóiratok mellett a kelet-európai (magyar, lengyel, román) költők műveit bemutató francia nyelvű antológiákat is kiadott, a magyar összeállítás szerkesztését a CCF-ben ugyancsak fontos szerepet játszó, kalandos életű Gara László végezte el. Gara franciául jól beszélő párizsi magyarokat kért meg, hogy az általa kiválasztott költők verseiből nyersfordításokat készítsenek, majd ezek alapján francia költők készítettek el valódi műfordításokat. 

A CCF tevékenységének fontos része volt az is, hogy

Chenu kiemelte: a propaganda vádját elkerülendő nem a szervezet döntötte el, milyen könyveket küldenek el a Vasfüggönyön túlra, hanem az írók egyéni kéréseit teljesítették (kivéve az olyan eseteket, mint például Pilinszkyé – ha egy új Simone Weil-kiadás jelent meg, azt automatikusan elküldték a filozófusért tudottan rajongó költőnek). Chenu hozzátette: közvetlenül a CCF-hez nem fordulhattak a kelet-európaiak, ezért az semlegesnek tűnő fedőszervezeteket hozott létre.

Mandarin és Montaigne

A legtöbb küldemény rendben megérkezett a címzettekhez, voltak azonban csomagok, amelyek nem jutottak át a szűrőn. Chenu idézett is egy 1972-ből származó szöveget, amit a magyar hatóság mellékelt egy visszaküldött csomaghoz: eszerint „a dohány, a parfüm, a narancs és a mandarin mellett a Magyarország politikai és gazdasági érdekeit veszélyeztető publikációk behozatala is tilos”. A visszaküldött, tehát tiltott könyvek között voltak a bolgár irodalomkritikus Tzvetan Todorov, a szürrealista író-költő André Breton, az ortodox teológus Paul Evdokimov művei, de a 16. században élt Montaigne (!) esszéi is. 

A beszélgetésen szóba került a CIA szerepe is a CCF létrehozásában és működtetésében. 1966-ban a The New York Times tárta fel, hogy

és később maga a CIA úgy hivatkozott a honlapján a CCF-re, mint „amire széles körben a CIA egyik legmerészebb és leghatékonyabb fedett műveletére tekintenek”. 

Chenu szerint Josselson a háború idején megismert, a negyvenes évek végén már a CIA-nél dolgozó barátaitól kért és kapott pénzügyi támogatást a CCF megalapítására. Josselson azonban ragaszkodott ahhoz, hogy politikailag ne szóljanak be a CCF működésébe, különben létre se hozta volna azt – állítja Chenu. Hozzátette: a CIA és a CCF kapcsolatát aztán a hatvanas években maguk a titkosszolgálat republikánus érzelmű alkalmazottjai szellőztették meg, akiket feldühített a CCF kiállása a vietnami háború ellen. A sok CCF-tagot kilépésre késztető botrány kirobbanása után a Ford Alapítvány vette át a szervezet finanszírozását, ami végül 1979-ben szüntette be működését.

Illyés Mária elmondta: ő nem volt tisztában azzal, ki és hogyan finanszírozta a CCF-et, mindenesetre a szervezet által nyújtott könyv- és folyóirat-küldemények – amelyekből édesapja, Illyés Gyula is részesült –

Szávai János volt párizsi magyar nagykövet arról mesélt, hogy Gara László lakásán szabadon válogathattak a könyvek közül a Párizsban tartózkodó magyar fiatalok, ő így ismerkedett meg például Gombrowicz és Borges műveivel.